A legfontosabbal kezdeném: életem eddigi legjobb döntésének tartom, hogy ebbe a gimnáziumba jelentkeztem. Itt mindent elértem, amit el akartam és amire reálisan volt is esélyem, értem ezt főként tanulmányok terén persze: évről évre egyre előrébb kerültem a tanulmányi versenyeken. Sajnos bár az emberi kapcsolatokban is sikerült valamit előrehaladnom (arról a szintről nem volt nehéz), azért még mindig van hova fejlődni: a lányok terén a sikerek aránya alig javult (de legalább nem romlott, és az F. L.-korszakot magam mögött hagytam), barátok terén pedig, bár van több olyan ember is, akivel össze lehet járni, sajnos ezek szerintem túlzottan felületes kapcsolatok (Cs. I., akiben életreszóló barátot hittem, csúnyán hátbatámadott, miután már nem várt tőlem segítséget). Közben apámmal is végleg összevesztünk, miután hamisan megvádolt hamis tanuzással.
4-5 évvel ezelőtt sokat gondolkoztam azon, hogy a városban működő két jó gimnázium közül melyiket is válasszam, de aztán végül egyértelmű lett a befutó. Mivel már akkor is voltak azért eredményeim, könnyedén bekerültem, még rendesen szóbeliznem sem kellett, a rangsorban pedig én voltam a legelső. Már az általános iskola utolsó hónapjában beengedtek minket az akkori kémiatanárommal a gimnázium szertárába, hogy készülhessünk egy tanulmányi verseny döntőjére, tehát már érkezésem előtt nagyon pozitívan álltak hozzám és ez később még jobbá válik majd.
A gólyatábort már nagyon vártam, de még a várakozásaimat is felülmúlta: nagyon élvezetes programok voltak, jól összeszoktunk, de azért nem is szivattak túl minket. Az osztálytársaimról ekkor ódákat zengtem, bár később jelentősen árnyalódott a kép. Az ekkori nagyon csodás véleményemet valószínűleg az általános iskolai osztálytársaimhoz képesti kontraszt is okozhatta: köztük többen is minden órán rosszalkodtak, nagyon komolytalanok voltak, nem hagyták békén a többieket tanulni, csúfoltak mindenkit az osztályban, sőt a kevésbé erélyes tanárokat is (bár tény az is, hogy örültem, hogy legalább a dadogásom miatt nem csúfoltak, míg nyilván lett volna olyan osztályközösség, ahol ezt is megteszik). Hozzájuk képest felüdülés volt, hogy itt mindenki normálisnak tűnt, szinte mindenkivel lehetett beszélgetni értelmes dolgokról. Az egyik csaj már a gólyatáborban meg is tetszett nekem, de aztán pár erőtlenebb próbálkozásom után kiderült, hogy neki más tetszik, így el sem mondtam neki a dolgot.
A csajok
A gimi kezdete a P. O.-korszak végét is jelentette - ekkor legalábbis így döntöttem a nyári se veled, se nélküled kapcsolat után. Ekkor C. N. tetszett, de aztán ez a próbálkozás hamar befuccsolt. Októbertől V. I.-t is jártam korrepetálni, aki szintén megtetszett, de aztán hamarosan kiderült, hogy van pasija, így neki sem mondtam el az érzéseimet. Közben P. O. az ebédeim alatt rendszeresen elkapott és változatos hazugságokkal előállva próbálta elérni, hogy újra szóbaálljak vele. Így érkeztünk el az őszi szünethez, amikor P. O. bocsánatot kért és az eddigieknél jóval őszintébben kezdett el beszélni velem. Ennek meg is lett az eredménye hamar: belementem vele egy találkozóba. Ő ekkor jó kihívóan felöltözött, felhívott hozzájuk, ahol mint kiderült, csak ketten voltunk, és lesmárolt. Hozzá kell tenni, hogy P. O.-t ekkortól kezdtem el egyfajta menekülőútnak használni: megfigyelhető, hogy rendszeresen közelebb kerültünk egymáshoz két éven keresztül, mindig akkor, amikor úgy éreztem, nincs esélyem annál a csajnál, aki valóban tetszene (P. O. meg folyamatosan hajtott rám, így elég kényelmes volt vele vigasztalódni, hiszen etikai normák már nem kötöttek azok után, ahogy ő visszaélve a bizalmammal, becsapott és hátbatámadott). Így történt ez ekkor is, és újra elkezdődött a se veled, se nélküled típusú kapcsolatunk, bár ezúttal a nyárinál jóval lazábban: nem volt kapcsolat, hanem úgymond próbaidőben egyeztünk meg, ami nekem sokkal kényelmesebb volt (P. O. kisebb-nagyobb hazugságai miatt rendre megszakadtak a próbaidők, majd újak kezdődtek). Ez a se veled, se nélküled kapcsolat ment decemberig.
Decemberben K. E. egy bécsi adventi kirándulásra hívott (úgy értve, hogy a költségeket nyilván nem ő viselte), ahova egy barátnője is eljött. Ő 11 éves létére kinézett 13-14-nek (én ekkor 15 voltam) és egész jóba lettünk a kiránduláson, ő már a randit is szóba hozta, mikor kiderült a kora, én pedig természetesen visszavonulót is fújtam rögtön. Azért persze utána elég kellemetlen volt ennek a flörtölgetésnek az emléke, főleg, hogy barát akart maradni, én pedig ezt tisztességtelennek is találtam visszautasítani (komolyan is gondolta, találkoztunk is). Ezek után kisebb lelkiismeretfurdalásom is volt. A flörtölések miatt ráadásul K. E. is féltékeny lett, akire ekkoriban kizárólag barátként tekintettem, de vele szerencsére sikerült rendezni a dolgokat.
November és december fordulóján F. L.-val is fordulat állt be a kapcsolatunkban: őt behívták a gimnáziumom fizikaversenyének díjkiosztójára, ahol az egy évvel korábbi nyertesként én adtam át a díjakat. A díjátadó után még egyszer gratuláltam neki és meglepődtem, mert nem a korábbi módon beszélt velem (amikor is elküldött a francba, közölte, hogy nem tehet róla, hogy nem kedvel és hasonlókat), hanem jó hosszasan elbeszélgettünk, és elmondta, hogy már nem haragszik a március végi eset miatt.
Az előző két bekezdésben leírtak azt eredményezték, hogy P. O.-t háttérbe szorítottam, mivel egyrészt lelkiismeretfurdalásom volt K. E. barátnője miatt, másrészt ismét halvány reményt láttam F. L.-ra, ahogy ekkor írtam nagy örömmel: "a helyrehozhatatlan hibák mégis helyrehozhatók". Azonban további fejlődés nem állt be a kapcsolatunkban, a beszélgetéseink visszatértek a két évvel korábbi kerékvágásba (amikor ugyan bántóakat nem írt soha F. L., de mindig érdektelenül, 2-3 szóban reagált mindenre). B. D. viszont nagyon lelkes volt, utólag látszik, hogy ő még ekkor is azt hitte, hogy végül képes leszek összejönni vele. Mikor látta, hogy a baráti találkozások nem vezetnek eredményre ilyen téren, szerencsére egyre kevesebbet keresett, majd ráhajtott egy másik, tőle jóval idősebb fiúra, engem pedig letiltott a Facebookon és onnantól nem is beszéltünk.
Az év elején aztán G. M.-nal próbált P. O. féltékennyé tenni, nem sok sikerrel. Márciusra viszont eljutottunk oda, hogy ismét összegabalyodtunk. Ekkor teljesen reménytelennek éreztem már F. L.-t, hiszen a találkozásokra hiába hívtam, mindig csak halogatta, és chaten is nagyon közömbös módon válaszolt csak, ráadásul N. G.-val, F. L. barátnőjével sem sikerült kibékülni, ami szintén elég kedvezőtlenül hathatott a dolgomra.
Aztán március végén úgy tűnt, hogy fordulat állt be: F. L. belement egy kutyasétába, és bár meglehetősen rossz idő volt (indulásunkkor hó esett, ami utána átváltott esőbe), mégse mondta le a dolgot és még csak nem is sietett haza, a séta közben pedig olyan jót beszélgettünk, amire legalább egy éve nem volt példa (a találkozó pár nappal az összeveszésünk évfordulója előtt jött össze), így kezdtem bizakodni a jó folytatásban. Ez volt egyébként az egyetlen eset, mikor nem sajnáltam egy tanulmányi verseny döntőjét, ahova nem jutottam be (az éppen a találkozónk idejében lett volna). Ezután azonban minden visszarendeződött a találkozó előtti kerékvágásba: az újabb találkozót csak halogatta F. L., és ismét csak nagyon röviden válaszolt. Mindenesetre ez a találka arra azért elég volt, hogy a P. O.-val való kavarást befejezzem.
Májusra aztán ismét teljesen elvesztettem a reményemet, ahogy akkor írtam, "ott álltam a cél zárt kapujában", de azt áttörhetetlennek éreztem, több mint két év reménykedés és próbálkozás után kezdtem feladni, hogy valaha közelebb kerülök F. L.-hoz. Úgy éreztem, hogy már nem várhatok semmi lehetőséget, ami változtatna ezen az állóvízen. Korábban reménykedtem, hogy a harag enyhül idővel, ami be is következett, de aztán úgy tűnt, hogy itt vége is a fejlődésnek, a negatívból visszatértem a 0-ra, a közömbösre, és innentől le vagyok ejtve. Ráadásul ekkor már tudtam, hogy fogszabályzót kapok, amivel még esélytelenebbnek éreztem magam a lányoknál. Eközben P. O. folyamatosan hajtott rám, ami óriási kontraszt volt F. L.-hoz képest, aminek meg is lett az eredménye: május közepén (2013) újra összegabalyodtunk, sőt május végére egy próbakapcsolatban is megegyeztünk, aminek rögtön vége szakad, ha hazudik nekem.
Így jött el június elseje, amikor kutyát sétáltatni indultam és szokás szerint a F. L. és N. G. házától pár percre lévő mezőre vittem kutyát, ahol az a jól mászható cseresznyefa is áll, ahol korábban mindig találkoztunk. A fa alatt elhaladva szomorúan tekintettem fel a fára, amikor elrohant a kutya F. L. és N. G.-ék kutyáihoz, én pedig utána. F. L.-ék elmondták, hogy hosszú sétát terveznek a hegyre, én pedig közöltem, hogy én is ezt terveztem így este (a valóságban csak ki akartam hozni szaratni a mezőre, mert fáradt voltam az osztálykirándulás után). A séta a fáradtságom ellenére meglepően jól alakult: még jobbat beszélgettünk, mint a múltkor, és olyan dolog történt, amire a 3 évvel korábbi balhénk óta nem volt példa: nem én kezdeményeztem a következő találkozót (nem is F. L., hanem N. R.), aminek nagyon megörültem, és rögtön meg is beszéltük. Ezzel új idők kezdődtek: innentől legtöbbször heti több alkalommal összejött a régi csapat változó létszámmal (G. M. távozott tőlünk), eleinte F. L. még sokszor távolmaradt, de pár hét után sokszor már kettesben sétáltattunk kutyát, ami korábban példa nélküli volt. A felhőtlenebb kapcsolatnak hála, már nem éreztem túlzott nyomulásnak becsöngetni hozzá, ha a háza előtt mentem el a kutyával (és mindig ott mentem el attól függetlenül is, hogy akartam-e csengetni), ami még több közös sétát eredményezett, ő pedig legtöbbször nem is sietett haza. Közben P. O.-val egy hét után vége lett a próbakapcsolatnak egy kisebb hazugság miatt hivatalosan, de egyébként F. L. miatt.
Június második felében többször nem is én kezdeményeztem a találkozót, és sor került a sétán kívül egy biciklizésre is és szóba került egy strandolás ötlete is (abból nem lett semmi), valamint egy közös sátrazás ötlete (az lett volna a jó világ: éjszaka F. L.-val). Már-már kezdtem elhinni azt, amit korábban lehetetlennek tartottam: talán tetszhetek F. L.-nak? Aztán egyik nap mentem sétálni és szokás szerint becsengettem F. L.-hoz, de az anyja nyitott ajtót, aki elmondta, hogy sátrazni volt a N.-ikrekkel. Tehát nélkülem mentek el a megbeszélt sátrazásra, úgy, hogy nekem nem is szóltak. Ekkor úgy gondoltam, hogy mégsem tetszek F. L.-nak, de azért a baráti találkozások folytatódtak, viszont újra a képbe került P. O. Augusztusban aztán megint kezdett úgy tűnni, hogy tetszhetek F. L.-nak: volt, hogy amikor csengettem, épp az anyja sétáltatta a kutyát, de F. L. mégis kijött, csak azért, hogy velem legyen, sőt egy alkalommal nem is én hívtam, hanem ő, ráadásul moziba, amire korábban nem volt példa (hozzá kell tenni, hogy kényszernek tűnt a részéről: aznap játszották utoljára a filmet, amit meg akart nézni és a barátnője lemondta, velem meg pont összefutott a kezdés előtt pár órával kutyasétáltatás közben). Ekkor nagyon komolyan elgondolkoztam azon, hogy elmondjam neki az érzéseimet, de aztán úgy döntöttem, hogy egyelőre kivárok, mert féltettem, hogy egy esetleges negatív válasszal összedől az is, amit eddig elértem. A mozi ettől még jól sikerült, P. O.-val pedig ismét jegeltem a kapcsolatot (még a mozi előtt egy nappal, amikor nem tudtam a moziról, amúgy is összevesztünk). A suli is jól kezdődött: F. L. érkezett gólyaként a szomszéd tanterembe. A kutyasétáltatáson túl is szerveztünk programokat: ő falevélgyűjtésre hívott el, én pedig biciklizni, amit pár nap múlva meg is ejtettünk (akkor F. L. unokatestvérét is elhívta, amiből nekem úgy tűnt, hogy csak barátként tekint rám). A suliban is majdnem minden nap beszéltünk, a gólyabálon még táncoltunk is.Hozzá kell tenni, hogy még a tánc előtt pár héttel egy kutyasétáltatás közben közölte, hogy neki tetszik egy fiú, és az nem én voltam, míg én belegabalyodtam a mondandómba és valószínűleg rájött, hogy ő tetszik nekem (már ha korábban nem jött rá).
Aztán jött a nagy törés, aminek nem tudom az okát: a gólyabál után szinte egy csapásra F. L. sokkal gyakrabban mondott nemet a hívásomra, mint korábban (korábban körülbelül 4-ből 3-szor igent mondott, ebből lett aztán 4-ből 0-1), és közölte, hogy a sítábor másik turnusába jelentkezik (annak nekem rossz volt az időpontja), mert az enyémben "nem ismer senkit". Azért még a falevélgyűjtésre az őszi szünetben sort kerítettünk, de onnan is eléggé sietett haza. Ezután még kevésbé jött ki velem, és a faleveles poszter elkészítését is halogatta (én persze az egészet csak miatta akartam, egyébként nem érdekelnek a levelek), bár aztán pár héttel később ő keresett meg azzal, hogy valamikor megcsinálhatnánk. Így is lett, de maradt még levél, így akartunk egy másikat is csinálni. Ezt is halogatta és nem is került rá sor. Én még vettem neki születésnapi ajándékot, aminek úgy tűnt, hogy örül is, de a találkozók teljesen elhaltak, ő pedig 3 hónappal később a születésnapomon még szóban vagy Facebookon sem köszöntött fel, nemhogy valami kis ajándékot kapjak tőle. Ez rosszul esett, és beszüntettem a próbálkozásaimat, úgy döntöttem, hogy amíg ő nem hív, én sem hívom. Ez persze azóta sem következett be.
Utólag könnyű okosnak lenni, de egyértelmű, hogy hibáztam akkor, amikor nem mondtam el neki az érzéseimet. Persze a jelekből valószínűbb volt az, hogy nem jöttem be neki (konkrétan el is mondta, hogy egy másik osztályba járó tetszik neki), moziba pedig más fiúbarátaival is ment. Viszont azért a jelei alapján még ha nem is volt valószínű a dolog, azért nem volt teljesen esélytelen. Én a barátságunkat féltettem. Mi lett így? Se barátság, se több. Ennél rosszabbul akkor se alakult volna, ha bepróbálkozok, de meglett volna az esélye mégis, hogy legyen köztünk valami.
Ahogy az korábban is volt, most is bekövetkezett a fordulat P. O. és F. L. között, sőt még próbakapcsolatig is jutottunk, aminek ezúttal nem én, hanem P. O. vetett véget, mikor megsértődött egy beszólásomon. Ezután helyre kellett állítani a tekintélyemet és a büszkeségemet, így egy héttel később nem mentem bele a békülésbe. Nyár elején aztán ez bekövetkezett, újra próbakapcsolat lett köztünk, de aztán pár hét után elmentem egy táborba, és P. O. keveselte a törődést, így újra szakított (valószínűleg azt hitte, hogy közben mással csajozok, de ez nem volt igaz, egyszerűen programok voltak). Pár héttel később aztán rögtön békülni akart, és újabb próbakapcsolatot, amibe én nem akartam belemenni, főleg, hogy kiderült, hogy még jobban benne van a barátság extrákkal típusú kapcsolatban is, aminek meg is lett az eredménye kettőnk között. Persze annyit elért, hogy megígérjem, hogy ha bizonyos ideig nem csap be, akkor összejövünk. Ennek ellenére újra megtörtént köztünk a dolog, én pedig nem találtam hazugságot, hiába kerestem, így végül én keveredtem hazugságba és megszegtem az ígéretemet. Persze köntörfalaztam, amiből voltak is nagyon kellemetlen helyzetek, például mikor négyesben találkoztunk P. O. barátnőjével és annak a pasijával. Végül rájött P. O., hogy nem fogok vele összejönni, és nagyon meg is haragudott rám, egyébként okkal. Pár héttel később én is máshogy láttam már a dolgokat, és megbántam, hogy így kihasználtam, még akkor is, ha két évvel korábban ő követett el ellenem gonosz dolgokat. Így ugyanis én is lesüllyedtem az ő szintjére.
Két hónappal később még rámírt, amikor eléggé beittam egy buliban, én pedig írtam így neki félreérthető dolgokat és megbeszéltük a barátság extrákkal kapcsolat folytatását, de aztán hasmenésre hivatkozva lemondta azt és nem is lett más időpont, két héttel korábban valószínűleg az új osztálytársai hatására megvilágosodott, és elküldött a francba. Ezután még kérte, hogy találkozzunk és beszéljük meg a dolgokat, amibe én bele is mentem, és ezzel vége is szakadt a több mint két évig tartó se veled, se nélküled kapcsolatnak, a pótbarátnőnek.
Közben nagy örömömre végre levették a fogszabályzómat és ez szépen meg is növelte az önbizalmamat a csajoknál. Míg az elmúlt években senkinél, tényleg senkinél nem mertem bepróbálkozni komolyabban, a levételt követő hetekben ezt 3 csajnál is megtettem. Az eredmény kiábrándító volt: először Sz. K. utasított vissza (bár neki viccesen vetettem fel és utána sikerült is megbeszélnünk a dolgot), majd egy interneten megismert csaj, végül pedig K. J., akivel a kémiaszakkörön találkoztunk és a visszautasítás előtt jókat is dumáltunk.
Aztán éppen a nemzeti ünnepünkön furcsa dolog történt: vártam a csatlakozást a helyi járati megállóban és odajött hozzám egy idős asszony (nem, nem próbálkozott be nálam, nem az a furcsa...), aki mindenféle természetfeletti dolgokról kezdett beszélni, majd pár perc után megkezdte az én dicsőítésemet, végül már a buszon rákérdezett, hogy van-e barátnőm, és a nemleges válaszomra megjósolta, hogy karácsonyra lesz. Ezután számítógépeztem este és bejelölt egy csaj a suliból, és visszaigazoltam. Ennek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, a versenyeim miatt elég nagy az ismertségem a suliban, sokan be szoktak jelölni. Aztán rögtön a visszaigazolásom után elkezdte sorban lájkolni a képeimet, ami már felkeltette a figyelmemet és ráírtam. Ezután nagyon jól elbeszélgettünk, de kezdetben bennem nem mozgatott meg sok mindent a csaj. Ez neki is feltűnt, és Facebook-posztban sajnálkozott az üzeneteink után, amiből én rögtön a saját beszélgetésünkre ismertem (éppen Szolnokon voltam és az volt a szomorúságának oka, hogy túl lassan és röviden írtam neki vissza). Ezután gondolkozóba estem: nem találtam rossz csajnak, de ha ő nem teszi, nekem biztos, hogy eszembe se jut nála bepróbálkozni. Aztán látva, hogy vesztenivalóm úgy sincs, mégis úgy döntöttem, hogy egy próbát megér a dolog (ekkor K. J. tetszett volna még, aki nemet mondott). Így ezután randiztunk és ami csoda: már az első randin sikerült is csókig jutni. Ez mutatja azért, hogy tudok én haladni és összehozni dolgokat, ha kölcsönös a szimpátia (ha meg nem, akkor nem nagy csoda, hogy nem jutok egyről a kettőre). Összejöttünk, tehát bejött a buszos nő jóslata.
A kapcsolat egész jól indult: az első egy hétben sokat találkoztunk, beszélgettünk a szünetekben is, ő is érdeklődött irántam (bár én gyakrabban kerestem a szünetekben, de az nem is baj, mert ő a lány). Szóba került már a szex is. A gond csupán annyi volt, hogy ő kollégista. Ez több gondot is okozott: nekem a sok verseny miatt szinte minden nap szakköreim voltak rögtön az órák után, amiknek 4-5 között volt vége (utána aztán akár késő estig is ráértem volna), míg Sz. A.-nak fél 5-re vissza kellett menni a kollégiumba (bár fura módon ezt csak kifogásként használta, mert párszor, ha úgy volt kedve, simán kijött 8-9-ig, ahogy más kollégisták is, persze kihasználta, hogy nem tudom, hogy mennek ott a dolgok.). Ott volt persze a hétvége: nálunk akár alhatott is volna, ahogy én is leutaztam volna hozzá akár 80 km-re is, azonban ezt ő ellenezte. Így aztán nem találkoztunk, annyit, mint szerettem volna. Valószínűleg ő azt várta volna, hogy majd én alkalmazkodok 100 %-ban hozzá, ő meg semmit sem tesz (nekem a suli utáni napi 2 óra volt rossz, ez heti 10, neki 4-5-től estig minden nap, plusz a hétvége, tehát ne rám mutogasson), és megsértődött, hogy nem teljesült az akarata. Bő egy hét kezdetével még több indok (ürügy) volt arra, hogy miért nem tudunk találkozni: rajz a koliban, mozi az osztálytársakkal, vasárnap a korábbi busz 20 perccel nagyobb menetideje, és még ha nagy nehezen beszéltünk meg időpontot, akkor is előfordult, hogy "rosszul emlékezett". Én azért nem adtam fel a dolgot, nem vagyok az a típus, próbálkoztam hétről hétre. Azt azért sikerült megbeszélni, hogy a téli szünetben lemegyek hozzá. Aztán amikor karácsony előtt több mint egy héttel a kezembe nyomta az ajándékomat, akkor kicsit megijedtem (én még ekkor meg se vettem neki, mert akkor akartam átadni, amikor lemegyek hozzá). Ijedtségem nem volt alaptalan, pár nappal később közölte, hogy ne menjek le hozzá a szünetben (így szó szerint), ő pedig nem tud jönni. Ekkor már megkezdődött a szünet. Aztán karácsony előtt két nappal Facebookon megírta nekem, hogy könnyebb volt az életünk külön, amit én rögtön szakításnak értelmeztem (az is volt), így az is lett belőle. Tehát a buszos nő jóslata túl is lett teljesítve: karácsonyra már szakítottunk is. Karácsony után Sz. A. még próbált visszakozni, de nekem az a kapcsolat nem kellett, ami 1 hónapból 3 hétig volt: 3 hét alatt 2-szer találkoztunk az iskolán kívül...
Közben K. E.-rel egyre jobb lett a barátságunk (nyilván csökkent ahogy idősebbek lettünk a közel 4 éves korkülönbség jelentősége), a Sz. A.-s esetet is elég jól kiveséztük vele. Egyik nap pedig, tesiórán a kémiaszertárban oldottam OKTV-példákat, amikor is a tanárom odaültetett velem szembe egy csajt pótdogát írni, majd pedig meglepő módon kettesben hagyott minket (a laboráns sem volt ott). Negyedóra múlva láttam, hogy a csaj semmit se tud. Korábban sose beszéltem vele, de mivel elég jól nézett ki, így megkérdeztem, hogy mi nem megy neki (bárkinek segítettem volna, ha kéri, de neki fel is ajánlottam magamtól). A vége persze az lett a dolognak, hogy az egészet lediktáltam, mire jelzőkor visszajött a tanár és beszedte a dolgozatot, a csaj pedig így aztán kiment. Kicsivel később megkerestem ismerkedés céljából, köntörfalazás nélkül, aminek egy jó kis visszautasítás lett a vége, de nem volt bántó. Ezek után még a tanárunk rá kérdezett nálam, hogy puskázott-e a csaj (2-es átlag után hirtelen hibátlan dolgozatot írt), mire én falaztam neki, és azt mondtam, hogy magától csinálta (saját érdekem is ez volt, mert ha beköpöm, indult volna a pletyka a suliban: "azzal akarok csajozni, hogy megoldom a kémiadogáját, aztán ha nem jön össze, akkor még bosszút is állok").
Február végén jött a következő kísérlet: V. E., aki ekkoriban velem együtt járt Szolnokra, bejött nekem. Személyesen (nem Facebookon) akartam randira hívni, de csak nem sikerült valahogy soha sem kettesben maradni. Aztán egyszer egy találkozó után (amin többen voltunk), kimentem vele a buszpályaudvarra, és szerencsére a többiek nem kísérték ki, de a helyi járaton még együtt voltunk, így nem sok időm volt, mielőtt felszáll. Azért kihasználtam az alkalmat: elhívtam randira. Ő persze visszautasított, persze szokás szerint agyon lettem dicsérve (barátzóna), és meglepően zavarban is volt. Ezután jött a kínos csend, mert kiderült, hogy még nem állt be a busza, így fura lett volna, ha otthagyom. Aztán nagy nehezen megtörtem a csöndet, próbáltam viccelódni, de szerintem nem sikerült túl jól. Aztán felszállt végre, én meg szomorúan hazajöttem. Valahogy az ő visszautasítása jobban meghatott, mint sok más csajé. Pár hét múlva beszéltünk legközelebb, amikor a kérdésemre elmondta, hogy ő Jehova tanúja, így aztán velem nem jöhet össze. Ezt akkor nem hittem el, aztán mikor a wikipédián talált jehovás előírásoknak megfelelően nem reagált Facebookon senki születésnapi köszöntésére, akkor elhittem. Aztán fél évvel később lejjebb adott az előírásokból és összejött egy szintén nem jehovás pasival...
Március végén aztán K. E.-rel a pasiügyeire terelődött a szó, ő meg elkezdett össze-vissza beszélni (kb, mint én, amikor F. L. a csajokról kérdezett), így rájöttem, hogy bejövök neki. Mivel ő is bejött nekem (bár kicsit sok volt a közel 4 éves korkülönbség), bepróbálkoztam nála. A randira rögtön igent is mondott és össze is jöttünk, nem volt semmi kínlódás, az első randin hamar csókig jutottunk. Vele korábban barátként nagyon jól ki is jöttünk, így elég jó kilátásokkal kapcsolat. Aztán elég hamar kezdődött a kijózanodás: K. E. anyja folyamatosan fúrta a kapcsolatunkat, de nem is a korkülönbség indokával, hanem úgy tűnt, hogy úgy érzi, elveszíti a lányával kialakult jó kapcsolatát. Volt, hogy mikor a találkozó idejéről vitatkoztak, rámírt Facebookon, és elmondta, hogy szerinte ellene hangolom a lányát, pedig csak találkozni akartunk. Az is előfordult, hogy engem okolt azért, mert a lánya hazudott neki (az volt a célja, hogy nálunk lehessünk kettesben, ne náluk, ahol az anyja is otthon van). Mikor el akartunk menni Lillafüredre, azt is hetekig kellett halogatni, mert az anyja direkt mindig vasárnapra szervezett be valami programot (ekkor még nem volt jogsim, busszal mentünk, az meg csak vasárnap ment átszállás nélkül, máskor K. E.-nek 2, nekem 1 átszállással ment kétszeres kilométeren kétszeres jegyárért). K. E.-nek volt, hogy szombaton már fél 5-kor haza kellett mennie. Én ezeket a szivatásokat 18 évesen érthető okokból egyre nehezebben viseltem, sokszor szóvá is tettem K. E.-nek, próbáltam elérni, hogy bírja az anyját jobb belátásra. Kezdetben (állítólag) próbálkozott is, de eredmény alig volt (hullámzott például, hogy hányra kell hazamennie, K. E. nagy eredményként jött mindig, ha egy busszal tovább maradhatott, de aztán pár nap múlva mindig visszaállt a régi kerékvágásba a dolog). Később egyre inkább abba az irányba ment a dolog, hogy nekem kéne (szerinte) ezt elviselnem, merthogy mikor összejöttem vele, tudtam a korkülönbségről (ja, arról igen, de velem 4 éve se volt anyám ilyen, sőt amikor 3 és fél éve 14 évesként jártam a 12 éves P. O.-val, neki se volt ilyen az anyja). Gyakorlatilag azt várta volna, hogy szó nélkül tűrjek, ha valamit szóvá tettem, mindig megkaptam tőle ezt azzal kiegészítve, hogy megint panaszkodok (ja, megint, mert még mindig semmi se javult). Azt még el is néztem a korkülönbségre tekintettel, hogy egyelőre nem akar lefeküdni (bár, amikor közölte, hogy majd 2-3 év múlva, az kissé mellbevágott, én azért azt hittem, hogy fél év múlva, ha 15 lesz, már mehet a dolog), de ez a folyamatos szivatás sok volt. A július aztán végleg betett a kapcsolatunknak: én több táborba is elmentem, míg ő pont akkor ment nagyszüleihez, amikor én otthon lettem volna (közben korábban hetekig dicsértette magát, hogy ő úgy megy nagyszüleihez, hogy amiatt ne lehessünk kevesebbet együtt - én persze nem vártam el, hogy mindent hozzám igazítson, de ha nem teszi meg, akkor nem kell nagyokat mondani). Aztán, mikor hazajött, akkor is még megkaptam tőle és az anyjától, hogy miattam kellett elkölteniük 2500 forintot (oda-vissza út költsége, mert aztán egy hét múlva visszament). Ez a forintoskodás már nagyon rosszul esett, főleg, hogy én sose mondtam, hogy anyagi okok miatt ne én menjek K. E.-hez, hanem ő hozzánk (neki a falujából volt bérlete, nekem fizetni kellett) és olyan is volt, hogy én jöttem haza miatta nagyszüleimtől. A távollétek alatt nem javult, hanem tovább mérgesedett a helyzet: volt, hogy még Facebookon is veszekedtünk és egyre csúnyábbakat vágtunk egymás fejéhez. Aztán a találkozót beszéltünk meg: nálunk kettesben lehettünk volna, de az anyja ragaszkodott hozzá, hogy hozzájuk menjünk, hiába vetettünk be minden ürügyet (hőségriadó van, nem akarok biciklizni, nincs helyi járati bérletem se), nem engedett, sőt még meg is haragudott. A randin megkaptuk tőle, hogy eddig jól állt hozzánk (nem vettem észre, bár tény, hogy lehetett volna még rosszabb is, de azért a jótól messze állt), de a lánya miattam (???) hazudott neki, úgyhogy meg tudja ő mutatni, milyen ha egy anya tényleg nem akarja a kapcsolatot. Ezen a fenyegetőzésen én persze kiakadtam, de mégis csak az ő házában voltunk, nem akartam vele még jobban összeveszni. K. E.-nek viszont ismét szóvá tettem a dolgot a szobában, mire ő még az eddigieknél is jobban az anyja pártját fogta velem szemben, és közölte, hogy ő a helyemben inkább befogná a száját. Erre befogtam a számat és hazajöttem. Itt tört ketté végleg a kapcsolatunk, de nem érzem magam hibásnak, mindent én se tűrhetek szó nélkül. Ezután másnap még K. E. ötletére találkoztunk megbeszélni a dolgokat, de a helyzet nem sokat javult. Ezután megint külön voltunk egy ideig, közben Facebookon vitatkoztunk párszor. Aztán találkozóra hívott fél óra terjedelemben, mire nekem leesett, hogy szakítani akar (én hasonlóan álltam a dolgokhoz, mint Sz. A.-val, bár nem láttam már sok reményt a javulásra, úgy voltam vele, hogy minek szakítsak, hiszen ha együtt maradunk, akkor még apró esélye van a javulásnak), és rá is kérdeztem, mire ő azt felelte, hogy nem Facebookon akar, tehát még egyértelműbb volt a dolog. Jól példázza, hogy K. E. mennyire felsőbbrendűnek érezte magát, hogy a 8 órás napszámosi munkám után ő közölte, hogy csakis egy bizonyos időpontban hajlandó találkozni, amikor nekem a fél városon keresztül kellett volna gyalogolni, mert nem jött busz. Persze én se voltam hülye: 8 óra szőlőmunka után nem fogok egy szakítás kedvéért a fél városon átgyalogolni. Így kénytelen volt fél órával később találkozni velem és meg is lett a szakítás. Én előre rákészültem, hogy látszólag nagyon érdektelenül fogom ezt fogadni, és ez sikerült is: ennek köszönhetően legalább már nem veszekedtünk.
A szakítás után K. E.-rel gyakorlatilag minden kapcsolat megszakadt, nem kerestük egymást, bár történt egy fura dolog: egy internetes szavazáson ő is és az anyja is rám voksoltak.
Szerencsére nem ért derült égből villámcsapásként a szakítás, egész hamar túltettem magam rajta: két hónappal később már másik csajnál próbálkoztam. Ez a csaj G. R. volt, akit a matek diákkörön ismertem meg, utána pedig felajánlottam neki, hogy segítek fizikából. Jól is nézett ki, és többször jól el is beszélgettünk, bár olyan is előfordult, hogy úgy válaszolgatott, mintha F. L.-val beszélnék. Aztán kettesben maradtunk a fizikázás után, így volt egy jó lehetőségem személyesen elhívni egy randira, amin láttam, hogy meglepődött, de igent mondott, én meg örültem nagyon. Azt mondta, még nem tudja, mikor jó neki, beszéljük meg a hét vége felé. Azonban akkor Facebookon nem válaszolt (a száma nem volt meg), így hétfőn megkerestem az iskolában (ekkor már kezdtem rosszat sejteni, de nehogy már a rossz sejtéseimen csússzon félre a dolog, ugye...). Ekkor közölte, hogy igazából "semmikor nem jó" neki és remélte, hogy "nem baj". Én ezen persze eléggé kiakadtam, odavetettem, hogy "jól van", aztán mentem az osztályterembe. Hozzá kell tenni, hogy ez a játéka elég rosszul esett, ugyanis egyértelmű volt, hogy csak játszott velem: még ha ott hirtelen a kérdésemre, lányos zavarában igent is mondott akarata ellenére, nem tudom, mire várt 6 napot, hogy közölje a nemleges választ, ráadásul a randihívásom után még a diákkörre is eljött, ahol szintén dumáltunk (még akkor is azt mondta, hogy nem tudja, mikor jó neki). Ezek után hetekig nem beszéltünk.
Aztán meglepő dolog történt: megkeresett Facebookon és bocsánatot kért, tehát ő is érezte, hogy nem volt szép, amit tett. Én először elküldtem melegebb éghajlatra, de váratlan módon ezek után is normálisan írt vissza, elismerte a hibáját, így végül is sikerült megbeszélni a dolgokat és ki is békültünk.
Közben D. D., akit már korábban is jó csajnak tartottam, de a közeledésemet nem viszonozta egyáltalán, egyszer csak megváltoztatta a hozzáállását. Korábban ha beszélgetni is próbáltam vele, rendre röviden válaszolt, így hamar elhalt a beszélgetés. Sokszor egy buszjáraton is utaztunk, viszont én egy megállóval hamarabb szálltam fel, ő pedig mindig máshova ült, akkor is, ha volt mellettem üres hely, csak intettünk egymásnak. Aztán kieszeltem, hogy legközelebb, amikor felszáll, jó látványosan intek neki, aztán arrébb rakom a táskámat, még mielőtt leülne máshova (korábban már a felszállása előtt a lábam alatt volt a táska, tehát a szék üres lett volna). Ez hatott is és leült mellém, jót beszélgettünk. Ezek után már mindig egymás mellé ültünk, ha így találkoztunk és rendre jókat dumáltunk. Aztán a diákkörre is elhívtam és el is jött, ami után együtt mentünk haza felé. Facebookon is egyre többet beszéltünk és az is előfordult, hogy ő írt rám vagy ő hívott ki Honfoglalón, tehát voltak pozitív jelek. A legnagyobb pozitív jel az volt, amikor lekéstük a buszos csatlakozást (és legközelebb 1 óra múlva jött busz), így ő felhívta az anyját, mert tudta, hogy az is ilyenkortájt megy haza felé. Így is volt, viszont az anyja elmondta, hogy az egész család vele van, így csak egy hely van a kocsiban, tehát én nem férek be. Erre váratlan módon D. D. inkább azt válaszolta, hogy sétál velem 20 percet, én pedig nagyon örültem. Már ekkor gondolkoztam rajta, hogy itt az ideje a randirahívásnak, de valahogy nem sikerült ebbe az irányba terelni a beszélgetést. Aztán pár nap múlva az utolsó napon az őszi szünet előtt megkerestem (személyesen akartam elhívni és semmiképp sem akartam 10 napot várni még), nagy izgulva elhívtam, ő pedig rögtön igent is mondott. G. R.-rel ellentétben nem is mondta le a randit, és Facebookon most is beszélgettünk egyet. Aztán találkoztunk. A randi nem indult a legjobban, a terv szerint, mert amikor találkozáskor meg akartam puszilni, ő oldalra fordult és a felém eső kezét maga elé tartotta, benne a telefonjával és nem is rám nézett (ez már köszönés után volt, tehát nyilván észrevett). Ebből aztán levettem, hogy ezt (egyelőre) nem akarja, kicsit megijedtem, de azért bíztam benne, hogy csak lassabb tempót akar, arra gondoltam, hogy ha nem akarna tőlem semmit, a randiba se ment volna bele. Aztán a kávézóban kiderült, hogy akar tőlem valamit: barátságot... Ezzel eléggé leforrázott, de szerencsére most nem estem ki úgy a szerepemből, mint G. R. esetében. Elmondta D. D., hogy egyelőre nem is akar pasit (ezzel legalább nem csapott be, mert azóta 8 hónap eltelt és nem jött össze mással sem), viszont engem nagyon kedvel, maradjunk barátok (ismerős duma, nem először és nem is utoljára kapom...). Ezek után még kérte, hogy sétáljunk, én meg belementem, végül is nem siettem, ráadásul azzal se nyertem volna semmit, ha összeveszünk... Egyébként fura, mert elég romantikus helyein sétáltunk a kivilágított városnak, miközben én próbáltam kifelé nem mutatni a csalódottságomat, de hiába próbáltam még viccelődni is, összességében ez nem sikerült. Aztán elváltak az útjaink és hónapokig nem beszéltünk. Egyébként meglepő módon D. D. komolyan gondolta, hogy maradjunk jóban (mondjuk a barátság kicsit erős szó azért), még tablóképet is kért néhány hónappal később, amivel eléggé meglepett.
E két "sikersztori" után aztán leálltam körülbelül fél évre és nem hívtam senkit sem randizni. Ez persze nem volt tervszerű, voltak is csajok, akik bejöttek, de a beszélgetéseinkből úgy éreztem, hogy nem jövök be nekik, feleslegesen meg nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni.
Aztán már az írásbeli érettségi után megkeresett Cs. I. osztálytársa, Sz. G., hogy korrepetáljam kémiából, mert még javítani szeretne (őt korábban nem ismertem). Már a legelső órán nagyon jól elbeszélgettünk, végig nagyon kedves volt, nem olyan, mint a többi "páciensem", akit eddig korrepetáltam (azok egyrészt úgy gondolták, hogy azzal minden el is van intézve, hogy én magyarázok nekik, mást nem is kell tenniük a sikerért, másrészt úgy gondolták, hogy az, hogy fizetnek nekem, feljogosítja őket a bunkóságra - persze részben feljogosította, mert nem nagyon tettem szóvá, de meglátszott az én hozzáállásomon is: leadtam az órát, amiért fizettek, aztán ennyi, ehhez képest Sz. G.-nak még külön a Facebookon is oldalas magyarázatokat küldtem hétvégén pluszpénz nélkül, amit nyilván nem tettem volna meg, ha bunkózik velem). A további korrepetálásokon is nagyon jókat beszélgettünk, főként persze az osztállyal, iskolával, Cs. I.-val, diákkörrel kapcsolatos dolgokról eleinte. A korrepetálásom is célt ért, amiért nagyon hálás is volt: sikerült javítania. Ezután még többet beszéltünk és a diákkörös záróvetélkedő iránt is nagyon lelkes volt, aminek én voltam a főszervezője. Bár amikor chaten bókoltam neki, azt gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta, azért azt éreztem, hogy szimpatikus vagyok neki, és láttam esélyt arra, hogy ne csak barátságot akarjon, így bepróbálkoztam nála és elhívtam randira. Ő két nap várakozás után visszaírt és elmondta, hogy más tetszik neki, de azért maradjunk barátok. Én ezt diplomatikusan fogadtam, sok sikert kívántam (úgy is tudja, hogy nem gondolom komolyan), mire ő újra elmondta, hogy barát szeretne maradni és elkezdett agyondicsérni, ami jól is esett persze, de a dicséretek helyett egyetlen "igen" jobban esett volna a kérdésemre. Mivel ennyire akarta, már reagáltam erre is, belementem a barátságba (nekem azzal nem lesz jobb, ha összeveszek vele). Pár nappal később még fontosnak éreztem leírni azt, amit gondolok, ebben leírtam, hogy a visszautasítás utáni viccelődésemet ne vegye úgy, hogy azért van, mert igazából nem is érdekelt a dolog vagy mert minden nap így próbálkozok csajoknál és emiatt nem hat meg. Azt is elmondtam, hogy bár én kezdetben nem bíztam a barátságban (ilyen kellemetlen helyzet után sose szoktuk még chaten sem keresni egymást a csajokkal, nemhogy még baráti találkozók legyenek), láttam, hogy ez neki fontos, felőlem tehát lehet vele más, mint korábban másokkal. Erre már szűkszavúbban reagált, dicsérte az őszinteségemet, kiemelve, hogy ebben hasonlítunk. Összességében nagyon tisztességes volt, ahogy a visszautasítást tette, nem keltett hamis reményt, hogy aztán később lemondja a randit (mint G. R.), nem a randin közölte, hogy nem akar kapcsolatot (mint D. D.), sőt tényleg úgy tűnt, hogy igazat mond, amikor azt mondta, hogy lelkiismeretfurdalása van (nem értem, mitől persze). Nincs okom tehát haragudni rá, mert az nem ok, hogy más tetszik neki, más "bűne" pedig nincs.
Csajok terén ezt sikerült összehozni a gimi alatt. Az eredmény lehetne jobb, bár az átlagot még így is megütöm (a fél osztálynak a fiúk között körülbelül barátnője sem volt). Viszont hát ugye nyilván nem az átlag a célom, hanem annál több. Persze ezért még sokat kell tenni, de azért látszik a fejlődés: most már bátran próbálkozok és nem félek úgy a sikertelenségtől, mint korábban. Sajnos azért még mindig gyakoribb a sikertelenség, mint a siker, aminek okát nem tudom, de persze találgatok. Lehetséges, hogy a túlzott komolyságom okozza ezt.
Tanulmányok
A gimnáziumba a rangsor 1. helyén kerültem be a versenyeredményeimnek is köszönhetően, viszont ennek ellenére arra számítottam, hogy bár a jobbak között leszek, nem én leszek az egyetlen komoly versenyző, nem lesz egyik tárgyból sem abszolút monopóliumom, hiszen nyolcadikban a későbbi osztálytársaim közül 3-an is megelőztek, bár más versenyen én is megelőztem őket. Az év is ennek a várakozásomnak megfelelően indult: minden szakkörön többen is részt vettünk (matekból mindenkinek kötelező volt, de kémiából és fizikából is többen jártunk) és kezdetben a feladatokat mások is lelkesen csinálták. Az egyik osztálytársam egy ötletes megoldásával nagyon rám is ijesztett fizikából (aztán a versenyeken rendre alulteljesített, mint kiderült, a házit az apja oldotta meg). A tanárok hozzáállása is ilyen volt kezdetben: ugyanúgy kezeltek engem, mint a többi szakköröst: a kezdést nem hozzám, hanem a többséghez igazították, így mindig nagyon rohannom kellett az ebéddel, hogy odaérjek és ne maradjak le. Amikor egy külföldi matekversenyen csak egy ember vehetett részt az évfolyamról, oda se engem választott a matektanár, hanem azt a lányt, aki előző évben a gimnázium matekversenyét megnyerte (aztán a gimiben semmit sem ért el, de ez még akkor nem látszott). Végül én egy másik évfolyamon induló visszalépése miatt mehettem mégis.
Aztán decemberben volt egy rangos kifejtős matekverseny első fordulója: több mint 90 %-os teljesítménnyel, a bejutási határt több mint 40 %-kal túlteljesítve, magasan én írtam a legjobbat az osztályban. Ez jó érzés volt. Két hónappal később aztán szoros egymás utánban zajlottak a fordulók: az előbbi matekverseny második fordulójából csak én jutottam az országos döntőbe, aminek eredményeként innentől a tanárok engem kezeltek az évfolyam legjobbjaként, és a külföldi, korlátozott létszámú versenyekre rendre engem kezdtek el kiválasztani. Azon a külföldi versenyen, ahova osztálytársammal ketten mentünk, és én csak pótlólag mehettem, fölényesen legyőztem őt. Egy tesztversenyen még úgy is én írtam a legjobbat az évfolyamon, hogy elrontottam a versenyt (a megyében meg is előztek, csak 2. lettem: ez mutatja is az elrontást, hiszen 4 év alatt ez az egyetlen alkalom, amikor a megyében valaki legyőz matekból). Fizikából is bejutottam a második fordulóba, szintén a legjobb teljesítménnyel az évfolyamon. Kémiából úgy éreztem, nem feltétlenül lesz meg a második forduló, ennek ellenére a bejutási határ körülbelül háromszorosát teljesítettem, magasan a legjobb eredményt felmutatva az évfolyamon (ahonnan majd 4 év alatt rajtam kívül senki se jut be egyetlen kémiaverseny döntőjébe sem egyéniben, csakis én vagy velem csapatban). Ez így összességében már nagyobb önbizalmat adott, úgy tűnt, én lehetek az évfolyamon a legjobb 3 reáltárgyból is.
Közben félévkor nagy nehezen sikerült kitűnőnek lennem, angolból álltam féljegyre. Egyébként a gimi alatt az egyetlen egyest kilencedikben kaptam magyarból a görög mitológiával kapcsolatos dolgozatra. Ekkor még keményebbek voltak velünk a tanárok, be akartak törni: még matekból is írtam két négyest az első félévben (aztán 3 és fél évig csak ötöseim voltak), így egyszer javítódolgozatra is kényszerültem. Történelemből is gyakran rettegtünk az elsőpados dolgozatok és órai felelések miatt, nagyon szigorúan osztályzott a tanár. Második félévben feleltem is egyszer 3-asra, egyszer pedig év végén, mikor már 4,7-re álltam, első pados dolgozatot írtam 2-esre (nem számítottam rá, hogy engem hív majd ki), de így is megadta az ötöst, mert csak történelemből álltam féljegyre. Magyarból állandóan szorgalmi fogalmazásokat kaptunk, amiket tiszta haszon volt megírni: egy ötös irodalomból, egy ötös helyesírásra nyelvtanból, ami jó volt az átlagnak, ráadásul nem is feleltetett így engem, mert volt sok jegyem. Földrajzból rendre ötös dolgozatokat írtam, így valószínűleg azt hitte a tanár, hogy óráról órára készülük és 2 év alatt egyszer sem feleltetett. A fizikatanárom nagyon jó volt, az órákat és a szakköröket is szerettem. A kémiatanárom már kevésbé volt jó, de szerencsére a szakkört egy másik tanár tartotta, aki mellett sokat tudtam fejlődni. Az angoltanárt nem kedveltem a stílusa és a sok feleltetés miatt, de a némettanárral nagyon jól kijöttünk (4 év alatt csak ötöseim voltak németből és a versenyeimre is mindig nagyon tekintettel volt). Az osztályfőnökkel is kijöttünk: nem sok vizet zavart, nem csesztetett minket, a versenyeimet mindig rögtön igazolta. Tehát jól ment minden.
Márciusban folytatódtak a versenyek: az évfolyamon egyedüliként kerültem döntőbe mindhárom tárgy esetében külön-külön is, nemhogy együtt nézve. Egy újabb tesztversenyen fölényesen legyőztem azt is, aki februárban megelőzött, sőt országos szinten is 8. lettem. A következő limitált létszámú versenyre már engem akart küldeni a matektanár, de a fizikatanár utasítására nem mentem el, hanem a fizikaversenyre készültem, így ekkori rivális osztálytársam kapott egy utolsó esélyt, de nem tudott vele élni, nem lett jó eredménye. Tehát fél év alatt abszolút én váltam 3 tárgyból is évfolyamelsővé. Közben még egy megyei matekversenyt is megnyertem.
A döntőkre már nagyon el voltam fáradva, de ehhez képest nem sikerültek rosszul annyira: matekból 18., fizikából 25. voltam, ezek lehettek volna jobbak, kémiából viszont elégedett lehettem: az egyik versenyen 9. lettem, a másikon 19., de itt az ország legjobb méréséért kaptam egy különdíjat, amivel egy tábor is járt. A kémiaverseny döntőjén egyébként két másik fiú is volt az iskolából, de ők nagyobbak voltak.
Nyáron aztán jött a tábor Debrecenben, ahol nagyon jól éreztem magam, érdekes dolgokat magyaráztak el és mutattak meg nekünk. Voltunk a táborral egyidőben Hajdúszoboszlón rendezett vegyészkonferencián is. A tábor végén aztán a csapatunknak elő kellett adnia a témáját, ami elég komikusan sikerült: a két előadónk összeveszett a színpadon és utolsók lettünk. Anyám egy angoltáborba is elküldött, az is jó volt, bár azért nem fogható a kémiához.
A következő év meglepően indult: közölte velem a kémiatanárom, hogy érdemesnek tart már tizedikesként a kémia OKTV-n indulni. Ehhez viszont záros határidőn belül osztályozóvizsgát kellett tenni az egész éves anyagból. Én igazából nem hittem, hogy lesz ennek nagy eredménye, de mivel a tanárom ennyire bízott bennem, elindultam. A második fordulóba jutást tűztem ki célul, ami sikerült is. Innentől egyfajta jutalomjátékként tekintettem a második fordulóra, semmi nyomás nem volt rajtam, hiszen idősebbekkel versenyeztem, nem maradhattam szégyenben akkor se, ha nem jutok be a legjobb harmincba. Tehát az esélytelenek nyugalmával indultam, de csoda történt: éppen az utolsó döntős helyen, a 30. helyen bejutottam a döntőbe, ahova a pontjaimat is magammal vittem. Csak ketten mentünk a döntőre az egész iskolából, 4-en kiestek a második fordulóban, akik mind idősebbek voltak nálam. Nagyon örültem, még úgy is, hogy végül a döntőben már nem jöttem előrébb. Kémiából még két versenyen voltam: az egyiken abszolút döntő-esélyesként mehettem volna a második fordulóra - az elsőből 3-an jutottunk be, én első helyen úgy, hogy körülbelül 20 %-kal vertem a másodikat, és a legelső bejut a második fordulóról -, viszont időpontütközés miatt inkább a csíkszeredai matekversenyre mentem. A másik kémiaversenyen viszont a tavalyi után ismét területi 1. voltam, és a 9. helyemet 6. helyre javítottam országosan.
A többi versenyen ekkor már abszolút én voltam az esélyes, úgymond a címvédő az évfolyamon. Szerencsére viszont elég nagy volt köztem és a többiek közt a különbség, nem kellett izgulnom, hogy legyőznek. Matekból egyik riválisom már az első fordulóban búcsúzott a legrangosabb kifejtős versenyem, a már tavaly említett csaj pedig a második fordulóban (ez volt az utolsó alkalom, amikor 3-ból legalább a 2. fordulóig eljut, innentől rendre az első fordulóban kiesik majd, végzősként pedig el se indul, érzi, hogy már nincs esélye), a döntőbe ismét csak én jutottam be, ráadásul maximális pontszámmal. A döntőben végül 10. lettem. A tesztversenyeken rendre megyei első voltam, még úgy is, hogy az egyik olyan szerencsétlen időpontban volt, hogy a kémia miatt alig készültem rá. Országos szinten ekkor 13. lettem a rangosabbik tesztversenyen. A megyei matekversenyt megint megnyertem, és elvittek egy csíkszeredai versenyre is (igen, ekkor már nem csak az évfolyamon voltam a legjobb, hanem a suliban is a legjobb 2-ben voltam matekból, így a 4 fős külföldi versenyeken teljesen alap volt a részvételem, nem is kérdés), ahol dicséretet kaptam még úgy is, hogy a romániai tanterv alapján voltak összeállítva a feladatok, így az egyiket esélyem se volt megoldani (nálunk az egy évvel későbbi tananyag). Ennél jobbat senki nem ért el ekkor az iskolából. Tehát matekból teljes mértékben elégedett lehettem.
Fizikából a tanár elküldte K. D.-t is egy versenyre, aki már az első fordulóban minden szakkör nélkül elég magas pontszámot írt (én azért magasabbat), megmutatta, hogy oda kell rá figyelni. Innentől már a fizikatanár őt is járatta fizikaszakkörre, együtt készültünk. Én még egyértelműen jobb voltam, sokszor én magyaráztam el neki dolgokat. Nem kellett volna, ugyanis már a második fordulóra teljesen utolért, mindketten hibátlan eredménnyel jutottunk a döntőbe, ahol pedig ha nem is sokkal, de megelőzött: ő 18., én 20. lettem. Ez volt az első alkalom 2 év után, amikor valaki az osztályból megelőzött bármely versenyen, így nem igazán örültem. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy kicsit háttérbe szorítottam a fizikát és inkább a matek és a kémia felé nyitottam: faktként ugyanis csak két tárgyat lehetett felvenni, a harmadikat nem, így a fizikát hagytam el. Ráadásul a megyei fizikaversenyt is elrontottam ebben az évben, ahol a tavalyi 1. helyem után csak 3. lettem, pedig K. D. el se jött. Egyébként alapból is jobban szerettem a matekot és a kémiát.
Tizedikben már lazábbak voltak velünk egy fokkal a tanárok, nem feleltettek annyit, vége volt a kilencedikes korszaknak. Töriből ráadásul másik tanárunk lett, aki sosem feleltetett, csak a témazárókat íratta. Angolból viszont állandóan engem feleltetett a tanár, úgy éreztem, hogy teljesen rám van szállva. Persze így mindig készültem, és mindig ötöst is kaptam. Ezzel együtt az angol ment a legnehezebben, abból csúszott be a leggyakrabban egy-egy 4-es. Összességében sokkal könnyebben meglett a kitűnő bizonyítvány, mint egy évvel korábban. Év végén, a versenyszezon után még a nyelvvizsgára is rágyúrtam, így ezzel indítottam a nyári szünetet. Szerencsére elsőre átmentem, így nem kellett nyáron angoloznom. A szóbelin viszont nagyon izgultam.
Nyáron voltam több táborban is: elmentem abba a matektáborba a Balatonhoz, amit egy évvel korábban a kémiával való ütközés miatt le kellett mondanom. Itt délelőtt érdekes matekórák, délután strandolás és más programok voltak. Voltak a táborban barátságos emberek, bár utána a kapcsolatom mindenkivel megszakadt. A tábor sakkversenyét óriási bravúrral megnyertem: idővel legyőztem azt, akitől a szobában mindig kikaptam, ez kevesebb, mint fél percen múlt. Jó kis tábor volt.
Elmentem újra abba a kémiatáborba, ahol egy évvel korábban is voltam, de most nem Debrecenben, hanem Gödöllőn volt. Hasonlóan érdekes volt, mint egy évvel korábban, még gyógyszergyárban is jártunk (meg szemétfeldolgozóban is). A korom miatt ezúttal én voltam a csapatvezető és össze is sorsoltak még egy fiúval és 3 lánnyal. Kezdetben jó csapatnak tűnt, csak a srác nem dolgozott, bár az egyik csaj is gyakran beszólogatott és nagyképűen előadta, hogy valami vezérigazgató az apja és ő is az lesz. Utolsó este aztán, mikor már túl messzire ment, nem tűrtem szó nélkül, és jól össze is vesztünk. Ezek után ő közölte, hogy én már (a korom miatt) többet nem jöhetek a táborba, de ő igen, így ő máskor is nyerhet az előadással. Az előadáson mindenki szépen elmondta, ami rá volt osztva, egyedül ő mondott egy orbitális baromságot, így csak 2.-ak lettünk. A szobatársak viszont nagyon jók voltak, sokat kártyáztunk, beszélgettünk. Egyiküket már tavalyról ismertem.
Bekerültem az MTA ingyenes nyári kémiatáborába is, ami mind közül a legjobb volt: egész nap laborokban voltunk és az esti programok is érdekesek voltak, jól éreztük magunkat, a táborvezető is nagyon kedves volt. Itt ismertem meg P. A.-t is, aki nagyon kedves volt, bár kicsit sértődékeny és komolyan vesz olyan dolgokat is, amiket senki más. Én a műanyagokkal foglalkoztam a táborban. Zárásként elő kellett adnunk kutatók előtt az MTA-n a projektünket, én pedig egyedül voltam azon a területen, így nagyon izgultam, de végül jól sikerült.
Augusztusban aztán letettem a KRESZ-vizsgát, ami elsőre sikerült, viszont a vezetésre egy hónapot várni kellett, így csak októberben tudtam elkezdeni. Ez már nem volt olyan egyszerű, mint a KRESZ, sokat bénáztam, az oktató is szidott. A parkolások elég nehezen mentek, sokat kellett korrigálni. Aztán márciusban mentem vizsgázni és meg is buktam, de nem a parkoláson, hanem egy rossz sávváltás miatt. Egy hónappal később újra próbálkoztam, ekkor már még jobban stresszeltem, a parkolásnál rendesen remegett a lábam a kuplungon, de most szerencsére egy kevésbé szigorú vizsgabiztost fogtam ki, aki a kisebb hibák ellenére átengedett. Pár hét múlva még gyorsan megcsináltam az elsősegélyt, ami még tanfolyam nélkül is könnyedén ment, így megkaptam a jogosítványt.
A gimi 3. évében folytattam a versenyzést: fizikából már nem jutottam a csúcsra, a megyei versenyre időpontütközés miatt nem mentem el, az OKTV-n pedig újra megelőzött K. D. (nem sokkal, ő 11., én 15. lettem), úgy, hogy alig jutottam be, éppen ponthatáron a döntőbe, ahol a jó mérésemnek köszönhetően a fél mezőnyt megelőztem (30-an voltunk). Viszont a KöMaL fizikaversenyén megelőztem K. D.-t, ott 10. lettem.
Matekból és kémiából továbbra is jól teljesítettem: kémiából 3. helyen jutottam a döntőbe, ahol 9. lettem, viszont egy kevésbé rangos verseny területi fordulóján kiestem, amit máig nem értek, hogy nyújthattam olyan gyatra teljesítményt (előző két évben fölényesen bejutottam). A 9. helyem után év végén még a tanárom is díjat kapott a felkészítő munkájáért: a megyeházán nekem is kellett köszöntenem, ami elég izgalmasra sikerült, még a TV-nek is nyilatkozni kellett. Ő nagyon meghatódott szerencsére. Indultunk még egy csapatversenyen is kémiából, bár a tanár nem tartotta jó ötletnek (K. J. miatt indultam, mert ő a nevezéskor tetszett, utána viszont nemet mondott, így nem volt túl jó a közös verseny). Ezen országos 2. helyen jutottunk a döntőbe, ahova időpontütközés miatt nem tudtunk elmenni.
Matekból mindkét külföldi versenyre egyértelműen engem küldtek, és mindkettő szenzációsan is sikerült: Szlovákiában összetett 3., míg Szerbiában 2. díjas lettem, mindkettőn sok ponttal megelőzve K. D.-t, akit szintén elküldtek, mert volt olyan évfolyam, ahonnan nem volt kit küldeni. Az OKTV-n döntőbe jutottam, a tesztversenyek megyei fordulóját megnyertem (az egyiket szinte készülés nélkül pár pontos előnnyel, mert a kémia OKTV-re kellett készülnöm helyette), a döntőben pedig 4. (az országban 3.) lettem - ekkor ismertem meg szobatársként Cs. I.-t -, ami erőn felüli teljesítmény, szerencse is kellett hozzá. A megyei matekversenyt megint megnyertem.
Ebben az évben már különösebb erőfeszítés nélkül sikerült a kitűnő bizonyítvány, még kevesebbet feleltünk szerencsére. Kémiából már dogákat se íratott velem a tanár, csak beírta az ötösöket és OKTV-példákat oldatott velem a dolgozat helyett. Év végén angolból le is érettségiztem, így az utolsó évben már nem kellett járnom órákra. A Pedagógiai Intézet mellett (akik 7.-től 6 éven át mindig meghívtak az ünnepségükre) ebben az évben a város önkormányzata is elismert: október 23-án egy kitüntetést vehettem át.
A nyáron két ingyenes táborba is bekerültem: az ELTE és a Debreceni Egyetem nyári táborába is, mindkettő esetében a kémia szekcióba. Mindkét tábor élvezetes volt, sokat voltunk laborokban és jók voltak az egyéb programok is. Már egyre több versenytársat ismerek, mindig vannak visszatérő, ismerős arcok. Debrecenbe egyébként jött egy iskolatársam is. Mindkét táborban nagyon jó szobatársak voltak, jól éreztük magunkat, sokat kártyáztunk. Inni nem sikerült, mert velünk jöttek még a boltba is. Debrecenben is elő kellett adni a tábor végén, de itt többen is voltunk a csapatban, meg gyakorlottabb is voltam. E két egyetem mellett voltam a Pannon Egyetem nyári táborában is, ahol szintén érdekes azkmai programok voltak, bár azért a másik két helyen jobbak. Ez a tábor a szabadidő esetében vitte a prímet, jó programokat szerveztek, amikor pedig épp nem volt semmi, nem felügyeltek minket, így tudtunk sokat sörözni. Megismertem itt két kedves lányt is, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, az egyikkel találkoztunk is azóta (közel 300 km-re laknak, így ez nem megy könnyen). Voltam még egy matektáborban, de ott már egy nagyon zárt, egymást régóta ismerő csapatba csöppentem, gyakran kívülállónak éreztem magam, a 3 szobatársam már régi barátok voltak, ott főleg ezt éreztem. Azért persze a programok itt is jók és érdekesek voltak.
Ez után az év után éreztem azt először, hogy már a következő évben nehéz lesz túlszárnyalni jó pár eredményemet (matek 4. hely a döntőn, egy másik versenyen 2. díj, kémiából 9. hely). Ez kicsit félelelemmel is eltöltött, mert eddigre már úgy felnézett rám mindenki az iskolában, hogy nagy szégyennek éreztem volna egy esetleges visszaesést. Úgy éreztem, hogy minden áron teljesítenem kell, elért a teljesítménykényszer fojtogató érzése. A félelmem be is igazolódott, az előbb említett 3 versenyen visszaestem: a tesztversenyen bár a tavalyinál jóval nagyobb pontfölénnyel, az eddigi legmagasabb pontszámommal nyertem a megyei fordulót és az alapján országos 7. voltam, a döntőt nagyon elrontottam, sok mindent elnéztem, szerencsém se volt ráadásul, ami összességében minden idők legrosszabb pontszámát eredményezte. Nagy meglepetésemre még így se szorultam ki az első 20-ból, ami azt jelenti, hogy mind a 4 döntőmön benne voltam a legjobb húszban (4., 13., 17. és 19. hely). A nemzetközi versenyen úgy gondolom, hogy kihoztam a tudásomat, ott a szervezők balfaszsága járult hozzá leginkább a visszaesésemhez: volt egy hibásan kitűzött feladat, amivel sokat kínlódtam, de mint elmondták, számológép nélkül azt nem is lehetett megoldani (az meg nem használható ezen a versenyen), így végül arra járt a pont, aki odaírta, hogy mely két egész szám közé esik a gyök. Csakhogy ezt rohadtul nem kérdezte a feladat, pedig ezt nagyon könnyen ki lehetett számolni, csak ugye nem kérdezték, így oda se írtam. Ebbe a helyzetbe egyébként egy tavalyi 1. díjas is beleesett. Még így is dicséretet kaptam. A kémia OKTV-t egyszerűen nem értem, hogy ronthattam el úgy, ahogy: egy példánál leragadtam, számoltam hosszan, de nem jött ki, ettől ideges lettem, majd egy másikkal is így jártam. Ezek közül az egyiket utána otthon 3 perc alatt megoldottam egy ötlettel. A versenyen viszont a nagy időveszteség után kapkodni voltam kénytelen és a tavalyival ellentétben átnézni sem maradt időm a feladatsort, így a 33. helyen kiestem (31-en kerültek be). Ezt akkora leszereplésnek éreztem, hogy az eredmény másnapján bocsánatot kértem a kémiatanáromtól és a laboránstól is. Ezután még jobban féltem a pofáraeséstől: a matek eredménye már megvolt ekkor (előkelő helyen bejutottam), de a fizikáé még nem jött és óriási szégyennek éreztem volna, ha a tavalyi 3 döntő után idén csak 1 jön össze. Szerencsére aztán bőven bejutottam fizikából is, de volt pár álmatlan éjszakám.
Ugyanakkor a matekra való felkészülésemnek jót tett a kémiás kudarc: a két döntő között 2 nap volt, így viszont teljesen a matekra koncentrálhattam, aminek meg is lett az eredménye: 5. lettem (a suliban mindenki más már a legelső fordulóban kiesett, ide jutottam tehát 4 év alatt). A felkészülési két hétben sok más verseny is volt: egy tesztverseny megyei fordulóját megint megnyertem és országos szinten is az első 10-be kerültem. Cs. I.-val, akivel ekkor még (azt hittem, hogy) jó barátok voltunk, elmentünk egy közös csapatversenyre, ahol országos 4.-ek lettünk. Még januárban más csapattagokkal egy másik versenyen Kelet-Magyarországon voltunk 4.-ek. Áprilisban aztán a megyei matekversenyt negyedszer is megnyertem. Május elején még Cs. I.-val és Z. M.-nal elmentünk volna egy csapatversenyre, de erre Cs. I. bunkósága és cserbenhagyása miatt nem került sor. Fizikából a megyei versenyen 2. lettem (K. D. megelőzött), az országos döntőn pedig 18. lettem, ami hasonló eredmény, mint egy évvel korábban.
A ballagáson aztán átvehettem az iskola alapítványának plakettje mellett a legjobb versenyeredményért járó díjat is, amit nagyon el akartam érni és a kémia elrontása után le is tettem róla, mert nem hittem, hogy a matekos 29. helyemet így megjavítom, attól rettegtem, hogy K. D. veszi majd át és megkapom tőle a kárörvendést (egyébként övé csak a 3. legjobb eredmény volt, tehát ha én nem érem el az 5. helyet, még akkor sem ő kapja, tavaly egyébként az enyém volt a 2. legjobb eredmény, így akkor lemaradtam a díjról). Az igazgatóhelyettes hosszan méltatott és a versenyeredményeim mellett az általam kitalált és az én ötletemre létrehozott SZDK-t is méltatta, aminek külön örültem, sőt még más embereknél is megemlítették, ha szervezőként fellépett ebben a szervezetben.
Az érettségi nagyon jól sikerült: a versenyeredményeim miatt megvolt a 100 többletpontom, így felesleges lett volna emelt szinten érettségiznem, a középszintű matek pedig hibátlan lett, a magyar és a töri 98, a kémia 97 %-os, bár kémiából volt egy incidens a szóbelin: a tanár azt hitte, hogy leírtam a vázlatomba egy reakcióegyenletet, ami a középszinten túl is mutatott, és kiküldött a táblához, ahol csak pár perc gondolkodás és kisebb segítség után tudtam felírni az adott egyenletet (ennek ellenére a szóbeli hibátlan lett). A bankett is jól sikerült, bár az igazgató, valamint több tanár is le akart beszélni az ELTE-ről, mondván, hogy ott a gyakorlójukból jövőket támogatják a többiek rovására és inkább a Debreceni Egyetemet propagálták. Ezt viszont más vidéki ELTE-s hallgatók cáfolták, így nem változtatok a sorrenden. A felvétel biztos, 494 pontom van.
Barátok, közösség, SZDK
Az általános iskolai osztálytársaimmal túlzottan szoros barátságot nem sikerült kialakítani, bár persze rosszban sem voltunk, így reménykedtem, hogy ez a gimnáziumban majd másképp lesz. Ez eleinte úgy tűnt, be is következik, elég sok emberrel beszélgettem, pár hónap után már falura is kimentem egyik osztálytársamhoz, bár elég visszafogottan adta elő magát. Utána fizikadolgozatra is készültünk együtt, ami hibátlan is lett neki az előző 3-as után, ő pedig később nekem informatikából segített. Viszont közben még visszafogottabb lett, így ez a barátság is ellanyhult.
Aztán a versenyszezonban kevesebb lett a kapcsolatom az osztállyal és egyértelműen elindult az a folyamat, hogy valahogy kívül rekedtem sok dolgon, bár nem én voltam az egyetlen ilyen. Tizedikben ez a dolog tovább folytatódott, nyáron se tudtam az időpont miatt elmenni a közös nyaralásra.
Tizenegyedik elején aztán kezdett valamit javulni ez a dolog: volt egy-két közös iszogatás, amikbe korábban kevésbé voltam benne (először a tizedikes osztálykiránduláson ittam normálisan), itt ment a hülyülés, de komolyabb barátság nyilván ebből sem lett. Aztán jöttek a diáknapok, ahol eléggé megsértettek. Sok táncpróbára a kémiaszakkör miatt nem tudtam elmenni (3. helyen jutottam a döntőbe, és hiába kértem, hogy máskorra rakják a próbát, nem vették figyelembe a kérésem, innentől én is úgy álltam hozzá). Amikor persze tudtam, elmentem, de így a tánc nem ment olyan jól. A diáknapok előtt fél nappal aztán a nagypofájú diákelnökjelölt kezdeményezésére a táncot betanító diák közölte, hogy szerinte ne táncoljak. Ez nagyon rosszul esett és a sértettségem miatt úgy voltam vele, hogy ha nem akarják, akkor nem táncolok. Innentől bevettem a leszarom tablettát és fapofával tettem a dolgom a diáknapokon, csak azért, hogy ne érhesse szó a ház elejét, ha majd kikapunk. Én ugyanis már fél évvel korábban, amikor egy sokkal jobb jelölt helyett mást szavaztak meg indulónak a diáknapokra, megmondtam, hogy vele nem tudunk nyerni. Ettől persze még beleraktam a munkámat muszájból, de persze igazam is lett: nagyon leszerepeltünk. Az osztályszünetünket is elbaszták: meghívtak 65 ezerért egy humoristát, de a hangosítás is szar volt, alig lehetett érteni a dolgot, nagyon rossz volt. Más osztályok olcsóbban jobb programot csináltak. És mindezt osztálypénzből kellett fizetni, én pedig ekkor azt mondtam: elég volt! Mivel nem is szóltak nekem erről előre osztálypénztárosként, a szülők sem szavazták meg, úgy döntöttem, hogy mások baromsága miatt nem tartom a hátat a szülőknek, és kör e-mailt küldtem, hogy hozzá járulnak-e a fizetéshez. Szerencsére csak kevesen tiltakoztak, így kifizettük a dolgot, nem lett belőle nagy balhé. Az is jellemző volt, hogy a diáknapos ötleteimet rendre lesöpörték az asztalról, csak egy lett végrehajtva: keményítőoldattal felírtuk az osztályunk betűjét egy lepedőre, ami így nem látszott, de bevonuláskor a "tűzoltók" lefújták lugololdattal a lepedőt, így kékkel megjelent a szöveg. Végül 5 csapatból 4.-ek lettünk.
Ezután már nem i törekedtem arra, hogy nagy barátság kialakuljon az osztályba, a haverságokba persze benne voltam. Osztálykiránduláson jót iszogattunk és nyáron ezúttal el tudtam menni a közös pihenésre is, ami szintén jól sikerült. Az utolsó évben is voltak még jó kis iszogatások az osztálykiránduláson és máshol is, de olyan nagy, életreszóló, aktív barátság nem alakult ki.
Közben persze voltak, akikkel ugyanez kialakult: a táborokban és a versenyek döntőin, az Erdős iskolában sok versenytársamat megismertem, némelyikükkel össze is barátkoztunk. Már kilencedik után a kémiatáborban volt egy fiú, akivel egészen összebarátkoztunk, de debreceni volt, messze lakott. Tizedikben aztán elkezdtem járni az Erdős iskolába és ott főleg miskolciakkal lettem jóba, ők voltak a szobatársaim is, és nagyon jól elvoltunk, sokat kártyáztunk. A táborokban aztán jött P. A. (akivel azóta is sokszor találkoztunk) és újra találkoztam a tavalyi debreceni gyerekkel is. Tizenegyedikben folytatódott az Erdős iskola, ahova ekkor rajtam kívül csak lányok jöttek a suliból, de velük is jól elvoltam (leszámítva a V. E.-vel való incidenst), a szobatársaim pedig továbbra is a miskolciak voltak. Az ottalvós versenyeken is rendre jól éreztük magunkat, ebben az évben megtörtént az első nagy, hányós, másnaposságos berúgásom is, természetesen éppen az egyik külföldi versenyen (ahol emellé kaptam egy 2. díjat), de a többi szobatárs is hasonlóan járt, valaki még jobban berúgott és vissza se talált a szobába. Ekkorra minden ottalvós versenyen a megírás utáni este kártyázással és ivással telt. Az egyiken szobatársam volt Cs. I., aki elmondta, hogy az én gimimbe jön, én pedig nagyon megörültem, hogy lesz utánam is utánpótlás, mert ekkor a kisebbek közt nem volt matekból ígéretes versenyző. Emellett ráadásul vele elég jól el is dumáltunk, a matek mellett a kártya iránt is nagy lelkesedést is mutatott, szóval elég szimpatikus volt.
Közben más úton is megismerkedtem néhány emberrel, főként interneten. Ilyen volt egy közeli faluban lakó csaj, aki több száz kilométerről kötlözött ide és nagyon magányos volt. Képes volt kerékpárral bejönni a városba, hogy találkozzunk (az anyja miatt nem akarta, hogy kibuszozzak), jót beszélgettünk is. Aztán még volt talán 2 találkozó, de megismert több embert a faluban és innentől nem volt rám szükség. A másik ilyen Sz. K. volt, aki a gimnáziumokról kérdezett, vele viszont kisebb megszakításokkal azóta is beszélünk. Egyszer találkoztunk is, de valahogy a találkozások ellen sokszor nevetséges ürügyeket hozott fel, amik miatt én rendre megsértődtem és nem kerestem. Ilyenkor 1-2 hónapig nem beszéltünk, aztán mindig megkeresett. Összességében ő rendesnek tűnik.
A táborokban megint ismertem meg érdekes, rendes embereket, de róluk már írtam.
A nyáron aztán megérett bennem az SZDK ötlete. Én egy önképzőkört álmodtam meg, aminek keretében a tantárgyakból az iskola legtehetségesebb diákjai segíthetik a kisebb lelkes utódokat heti diákkörök és egyéb, főleg tudományos programok formájában, valamint a tagok népszerűsítik az általános iskolákban a gimit. Ezt az ötletemet elmondtam 3 másik lelkes diáknak, akiknek tetszett is az ötlet, sőt egyikük hozott még egy leendő alapító tagot, akikkel megalapítottuk a szervezetet. Az alapító ülésre még az igazgató is eljött, és itt néhány apróbb módosítással el is lett fogadva a szabálytervezetem és én lettem az elnök. A többiek javaslatára kicsit fellazítottuk a megvalósítási tervet és a tantárgyi diákkörökön túl más témákat is engedélyeztünk a nagyobb népszerűség érdekében. Ennek a folyamatnak sajnos a vége az lett, hogy a diákkörök között kisebbségbe kerültek a tantárgyi témájú diákkörök. Persze ez nem feltétlen rossz, hiszen könnyen lehet, hogy ha ezt az engedékeny lépést nem tesszük meg, akkor lehúzhattuk volna a rolót a kisebb népszerűség miatt. Két hét folyamatos reklámozás (Facebook, aulai beszéd, plakátok) elindultak a diákkörök: rögtön egy nagy buktával kezdtünk, a színjátszókörre senki nem jött el a szervezőn (L. R.) és rajtam kívül. Másnap következtem én a matek diákkörrel, ahova már 10-en is eljöttek, így megnyugodtunk, jöttek teljesen ismeretlen emberek is. Nagy volt viszont a tudáskülönbség: az egyik végletet a tizedikes nem tagozatos csajok képviselték, akik még a köbreemelésről sem hallottak, míg a másik véglet Cs. I. volt, aki kilencedikesként meglepő dolgokkal is tisztában volt. Emiatt döntenem kellett, hogy a könnyebb példákkal népszerűbbé teszem a diákkört, viszont a leglelkesebb, legokosabb tagokat mégis elvesztem, mert unják a diákkört vagy pedig nehezebb dolgokat nézünk, amiket viszont kevesebben fognak érteni. Én viszont inkább ezt szerettem volna csinálni, ráadásul tudat alatt valószínűleg az is közrejátszott a döntésemben, hogy Cs. I.-ben nagyon hittem. Emiatt persze átlag 4 főre csökkent a létszám, viszont úgy tűnt, legalább Cs. I. beváltja a belé fektetett hitemet: mindig már a kezdés időpontjában ott volt és nem is ment el soha sem hamarabb, sőt Facebookn és élőben kérdezgetett tőlem egyéb matekos dolgokat. A többi diákkör is jól indult ekkor. Az első programunkra (Kutatók éjszakája közösen) viszont kevesen jöttek el.
Én kémiából is tartottam volna diákköröket, erre viszont nem volt igény: az első és a harmadik alkalommal csak L. R. jött el, bár másodjára 4-en voltunk. Sokszor még azok sem jöttek, akik előtte érdeklődőek voltak és azt mondták, jönni fognak. Ebbe én 3 alkalom után belefáradtam és onnantól a kémia helyett is matekot tartottam (Cs. I. nagy örömére). Október közepére aztán kezdődtek a bajok: egy diákkör a népszerűtlenség miatt megszűnt, ami engem elnökként eléggé megviselt, rögtön ülést hívtam össze, ahol jobb elnököt akartam keresni. Mivel azonban nem jött el egy lehetséges elnökjelölt sem, így maradtam elnök. A nagyobb népszerűségért igényfelmérésbe kezdtünk, valamint oldalunkon interjúkat jelentettünk meg a szervezőkről (ezt én találtam ki). Ezek lettek az oldal kiemelkedően a legnépszerűbb bejegyzései, tehát az ötletem bevált. Kitaláltam egy pontrendszert is, ahol a diákkörökre járásért járt volna pont, de ezt a többi szervező leszavazta. Én a matek diákkörön kísérleti jelleggel bevezettem, de érdektelenségbe fulladt, tehát a többieknek volt igaza. Az igényfelmérés is eredményt hozott: elindult egy új diákkör. Közben viszont egy másik megszűnt a kevés tag miatt. A népszerűsítő körutunk összességében jól sikerült, 6 általános iskolába mentünk el.
A matek diákkör közben szépen működött: beállt az állandó létszám, Cs. I. és Z. M. (ő később kezdett járni) mindig eljött, de legtöbbször még 1-2 másik tag is. A diákkörnek köszönhetően olyan diákokat is megismerhettem, akiket másképp biztosan nem ismertem volna meg, köztük nagyon rendes embereket is. Ilyen volt például L. R.
Ősz végén került sor egy másik diákkezdeményezés alapján kiosztásra kerülő díjra, ami elméletileg annak járna, aki sokat tett az iskola közösségéért és a diákok szavazzák meg a Facebookon. A valóságban persze nem lehet tudni, hogy ki mi alapján szavaz. Minden végzős osztály egy embert jelölhet erre a címre, és nálunk én 2. lettem a szavazatok alapján, ugyanis sokan poénból egy 2-3-as tanuló, sokat lógó, közös munkából kimaradó osztálytársamat szavazták meg, aki persze rögtön vissza is lépett az osztályfőnök hatására. Engem nem tájékoztattak előre, hogy mikor indul a szavazás, és amikor észrevettem, már eléggé hátul voltam (4. helyen 5-ből), de persze nem adtam fel. Elkezdtem kampányolni a Facebook-ismerőseim között először, majd pedig beszéltem Cs. I.-val, akiben ekkorra már szinte teljesen megbíztam, így fel mertem vetni neki, hogy kössünk egy álfogadást, hogy ezzel növeljük a szavazataim számát: a matektanárral 3-asban megbeszéltünk egy órai csínyt, amit akkor kell megtennem, ha megnyerem a szavazást, mivel én az álfogadást magam ellen kötöttem, látva a 4. helyemet. (Ha megnyerem a fogadást, tehát elvesztem a szavazást, Cs. I.-nek csak pénzt kell adnia, nem pedig csínyt végrehajtani, ezzel elkerülve, hogy az ő évfolyama azért ne szavazzon rám, mert Cs. I. csínyét jobban akarják látni, mint az enyémet. A pénz átadását meg nem tudják ellenőrizni, így megegyeztünk, hogy azt vesztés esetén sem kell kifizetni Cs. I.-nak.) Innentől Cs. I. és én is kampányoltunk ezzel, ő még a szavazás alá írt kommentjében is. L. R. és a némettanárom szintén mellettem kampányolt erőteljesen, ami nagyon jól esett. A hajrában még plakátokat is kiraktam az iskolában, amik tovább növelték a szavazataim számát, azonban az egyik barátomnak hitt osztálytársam (akivel ekkoriban egyre többet dumáltunk), csúnyán ellenem fordult: miután leadta rám a szavazatát, sunyin megváltoztatta (észrevettem, tehát rosszul számított), később pedig a kampányvideóm alatt megkérdezte, hogy kampánycsend lesz-e. Én persze megmondtam neki a magamét és a tanév hátra lévő részében nem is nagyon beszéltünk. A DÖK-elnök is ellenem szavazott, de mindenkitől kért egy kampányvideót, amit csak én voltam megcsinálni. Bár az ígéret szerint ezek aulai használatra kellettek, végül az enyémet sem játszották le, ezért raktam ki Facebookra, ha már dolgoztam vele. A legutolsó napon még minden nem végzős osztályba személyesen is bementem kampányolni. A fogadás mellett főként a diákkörrel kampányoltam. Bár sok szavazatot nyertem és még a tavalyi diáknapok győztesét is megelőztem, csak második lettem, egy szép csaj megelőzött, aki egyébként tőlem és még másik két jelölttől is jóval kevesebbet tett az iskoláért, csak hát a kinézet döntött... Emellett viszont úgy gondoltam, hogy tanulságos volt a szavazás, kiderült, ki van velem és ki ellenem: az osztálytársaim egy része is ellenem szavazott, más részük mellettem, viszont sok diákkörös, sok tanár, köztük még az igazgató is engem támogatott. A sok gratuláció, támogatás, vigasztalás nagyon jól esett. Innentől még inkább bíztam L. R.-ban és Cs. I.-ban, bár utóbbiban kár volt: utólag nyilvánvaló, hogy ekkor is csak érdekből segített, hiszen ellenkező esetben nem várhatott volna további segítséget a matekos versenypéldákban. Kettejüket egy sörözésre meghívtam.
Decemberre úgy éreztem Cs. I. hatására, hogy fontos és szükséges, amit csinálok: előbb nehezebb példákat, majd hosszabb diákkört akart és sosem hiányzott, valamint szinte minden héten kért más segítséget is, én pedig örömmel segítettem neki. Z. M. is elkezdett járni, aki szintén lelkes volt, bár kicsivel kevésbé: ő gyakran késett, sokszor hamarabb is elment a buszához. A többi alkalmi tag lelkesedése messze elmaradt kettejükétől és ők voltak a legokosabbak is.
Az év végén Cs. I.-val volt egy kisebb vitánk: elhívtam Szilveszterre, ő meg kicsit bunkón utasította vissza ezt a meghívást, majd pedig egy 3-as beszélgetésben ketten küldütnk egymásnak és neki is karácsonyi üdvözletet, ő viszont nem válaszolt egyikünknek sem. Sértettségem a diákkörön jött ki, addig nem is beszéltünk: ott pedig nem is foglalkoztam különösebben vele, meg se kérdeztem a korábbiakkal ellentétben, hogy érti-e a dolgo, csak Z. M.-nal törődtem. Ekkor sem vette észre magát, én pedig már másnap nem bírtam tovább, mert ezt a kis bunkózását leszámítva, jó barátomnak tartottam őt és nagyon bíztam benne. Leírtam tehát teljesen visszafogott, normális hangnemben, hogy mi a gondom (még azt is hozzátettem, hogy nem összeveszni akarok, csak rosszul esett). Erre ő teljesen normálisan válaszolt, ígéretet tett a változtatásra még abban is, hogy mikor valami fontosat beszélnénk meg, nem lép le szó nélkül chatről. Így aztán hamar kibékültünk és másnap látszott is rajta, hogy mennyire fontos neki a barátság (hittem ekkor, a valóság ezzel szemben inkább az, hogy a matek és a segítségem volt neki fontos, aminek viszont nyilván feltétele, hogy ne legyen velem rosszban, a barátság csak másodlagos volt): verseny után eljött velem gyalog hazáig, nem buszozott, amire máskor sose volt példa, egy nappal később pedig megkeresett egy matekpéldával Facebookon (ezt ekkor baráti megkeresésnek értelmeztem, utólag ez is mutatja, hogy csak a segítségem kellett), amit külön egyikünknek sem sikerült megoldani, együtt viszont hosszas beszélgetés után eredményesek voltunk. Ez szépen megkoronázta a békülésünket. Kicsivel később már együtt kártyáztunk és iszogattunk nálunk újra.
A szervezők után a tagokkal is készült interjú, én pedig természetesen Cs. I.-t választottam a matek diákkörből. Az interjúban nem rejtettem véka alá a véleményem róla, ami tovább növelte az önbizalmát (nagyképűségét). Februárban megrendeztük az első diákköri találkozót, ahova minden téma iránt érdeklődő eljöhetett és igen jól is sikerült a dolog. Ötletemre létrehoztuk a dísztagság intézményét, amit azok kaphatnak ajánlás és titkos szavazás után, akik különösen sokat tettek az SZDK-ért. Ugyanekkor indult egy újabb diákkör is, tehát kezdtek egyre jobban menni a dolgok.
Másfél hónap béke és barátság után (meg sok közös kártya, iszogatás után) újabb viták következtek Cs. I.-val: a forgatókönyv hasonló volt, mint a múltkor: ő bunkó volt velem, amin én megsértődtem. Most a segítségemet csak leokézta, meg se köszönte, a kérdésemre Facebookon nem válaszolt, nem jött el a diákköre úgy, hogy erről nem is szólt (beteg volt, de azért szólni illett volnam, én is szóltam, mikor nem tudtam tartani), utána való napokban már volt iskolában, de nem is keresett. Ezek után rámírt azzal, hogy mikor indul a vonat, mire nálam elszakadt a cérna, hogy csak akkor keres, ha tudni akar valamit vagy kell neki valami, de egy köszönömre se képes, akkor pedig nem keres, mikor valamiről szólnia kéne. Ekkor az előzőnél jóval keményebb stílusban osztottam ki, valamennyire túl is reagáltam a dolgot, ő viszont a megbeszélés helyett szó nélkül lelépett Facebookról. Másnap mentünk vonattal közösen Szolnokra, de nem szóltunk egymáshoz, még kezet se fogtunk. Aztán a szálláson külön szobába kerültünk, de én átkéredzkedtem hozzájuk (hivatalosan azért, mert a többi iskolatársam is ott volt, de valójában a békülés miatt). Ebédnél és vacsoránál is mellémült Cs. I., de nem beszéltünk, viszont estére a többiek mindkettőnket elhívtak moziba, amire mindketten igent mondtunk. Mozi előtt megittunk egy sört, azonban csak én voltam nagykorú, így Cs. I. csak az én segítségemmel vehetett sört, amit meg is tett, én pedig nem küldtem el melegebb éghajlatra, viszont még ezután se szólt hozzám többet. Másnap aztán a másik két szobatárs elment és kettesben maradtunk a szobában. Én leültem oldani azokat a matekpéldákat, amiket korábban együtt oldottunk, ő pedig ült az ágyán csendben és telefonozott. Aztán nem bírtam tovább és megkérdeztem, hogy most még ő van-e megsértődve. Bár kezdetben csak a telefonját nyomkodta (talán inkább idegességből, mintsem bunkóságból, de kitudja, ekkor azért még nagyon érdeke volt a békülés, tehát szerintem inkább izgult), végül a méltatlankodásom után lerakta és megbeszéltük a dolgokat: bocsánatot ugyan nem kért, de megígérte, hogy legközelebb szól, ha nem tud jönni a diákkörre (a többi bunkóságát mindenféle dolgokkal megindokolta, nekem meg nem volt már kedvem veszekedni). Este már közösen iszogattunk, kártyáztunk és sakkoztunk, nem vagyok túl haragtartó. A következő diákkörről is beszéltünk, mondta, hogy jön.
Aztán a következő diákkörre mégsem jött el (egyébként Z. M. se és ő sem szólt, akit szintén lebasztam, de ő bocsánatot kért és megbeszéltük a dolgot), és nem is szólt. Én először a személyem elleni szándékos sértésnek vettem ezt, de annyira hihetetlen volt az eset 3 nappal az ígérete után, főleg úgy, hogy neki ez az érdekeivel is ellentétes, hogy végül inkább arra gondoltam, hogy valami baj történhetett, így visszafogtam magam és az oltári nagy lebaszás helyett barátságosan megkérdeztem, hogy mi a gond. Erre aznap már nem válaszolt, így másnap odamentem hozzá az iskolában, hogy beszélnünk kéne, ő viszont úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem is lett volna előző nap diákkör. Mondtam, hogy írjon Facebookon, mivel már nyílt a zsebemben a bicska és nem akartam neki beolvasni, ott meg nyugodtabban tudok válaszolni. Viszont ezen a napon fel se nézett, így ismét a személyes sértésre gondoltam, nem is kerestem még egyszer a suliban. Aztán következő nap válaszolt és elmondta, hogy nincsen semmi baj, csak elfelejtette. Erre átszakadt a gát és nagyon megmondtam neki a magamét, egy-egy beszólásom még kicsit túlzás is volt (például, hogy az ő hozzáállásával nem kell járni a diákkörre), a feledékenységét nem hittem el azok után, hogy épp ezen volt pár nappal korábban a vita és az ígérete, ráadásul korábban soha sem felejtette el a diákkört, sőt ha el is felejtette volna, legkésőbb másnap eszébe kellett volna jutnia, mikor odamentem hozzá, nem pedig fel se jönni egész délután. Ő viszont még ezekre az oltári nagy sértéseimre is meglepően higgadtan és normálisan, káromkodás nélkül válaszolt, és ragaszkodott az igazához, elismerve, hogy ő se hinné el, mert tényleg "rosszul jött ki". Közben hivatkozott arra, hogy neki egy rossz szava sem volt felém (ami nagyjából igaz is) és nem értette, hogy ennyi hónap után miért írom le egy eset alapján. Ez volt az egyetlen eset, amikor a vitánk során elismerte, hogy igazam van (én azzal példálóztam, hogy vajon ő mit szólna, ha hiába várna rám, nem mennék el megtartani a diákkört) és bocsánatot is kért, én meg persze rögtön meg is bocsátottam, sőt egy óra alatt odáig jutott a beszélgetésünk, hogy én is bocsánatot kértem a kemény beszólásaimért. Szinte hihetetlen, rá egyáltalán nem jellemző módon még ekkor is közölte, hogy igazam volt, mire persze én azt válaszoltam, hogy bár tudom, hogy igazam volt, akkor se kellett volna ilyeneket mondanom. Utólag belegondolva persze nem az igazam miatt viselkedett ilyen normálisan, de még csak nem is a barátság miatt, hanem minden bizonnyal megijedt attól a beszólásomtól, hogy nem kell diákkörre járni, ugyanis még további nagy segítséget várt a versenyek döntői előtt (ezt bár nem ezekkel a szavakkal, de el is mondta). Pár nap múlva már újra együtt iszogattunk és kártyáztunk és újra ugyanúgy járt a diákkörre, mint korábban. A feledékenységét egyébként most se hiszem el, inkább közbejöhetett valami és nem hitte, hogy így fel fogok háborodni az ígérete megszegésén. Ezek után viszont már tényleg szólt, mikor még egyszer nem tudott jönni pár hét múlva.
A bűnbánó viselkedésével annyira megszelídített, hogy másnap még egy közös csapatversenyre is elhívtam, amire rögtön igent is mondott, sőt még aznap elkezdtünk közösen készülni. Ezt akkor a barátság iránti elkötelezettségének véltem, de utólag látva ez is a matek iránti lelkesedése volt csupán, én csak másodszereplő voltam, bárki lehettem volna, ha tudom a matekot. A közös csapatverseny iránt még a fizikatanár rosszallása ellenére is kitartott, ami nagyon jól esett nekem, azt hittem, én vagyok a fontos neki. Egy több napos matekversenyről is le akarta beszélni a fizikatanár (mondván készüljön inkább a fizikára és csak a verseny napjára menjen fel, a programokra ne), de az én javaslatomra 4-ből 3 éjszakát ott töltött, így jókat tudtunk iszogatni, kártyázni. Akkor ezt is úgy értelmeztem, hogy miattam teszi, de utólag látva vagy érdekből tette, tartva a haragomtól (ha megharagszok, nem segítek többet neki) vagy pedig amúgy is feljött volna, mert azért szeret ő nagyon iszogatni és kártyázni, azt tudom. Ezen a versenyen amúgy volt egy újabb kisebb összezördülés, amikor K. D. kipakolta Cs. I. táskáját, én meg mondtam, hogy vegye fel és haladjunk a boltba piát venni (csak nála volt hátizsák, kézben hozva meg lebukunk), viszont Cs. I. ezen megsértődött és megmakacsolta magát, így nem tudtunk boltba menni, én pedig lebasztam ezért, amit követően néhány órán keresztül K. D. és én külön mentünk, Cs. I. pedig magában. Aztán már megint nekem volt sok, közöltem vele, hogy ne durcázzon, mint valami óvodás, és megkérdeztem, hogy én mi rosszat tettem. Erre nem tudott mit mondani, bár K. D.-re még haragudott. Innentől megint jól eldumáltunk, viccelődtünk (főleg az operán) és este még a boltba is elmentünk, ahova rögtön hozta a táskáját. Másnap a verseny után aztán volt nagy ivás és kártyázás: Cs. I. teljesen önkívületi állapotba került (még jobban, mint én tavaly), még a wc-re is nekem kellett kivinni, mert különben elesett és a szemetest sem tudta tartani a hányáshoz. Ez így ment órákig, rajtam kívül senki se foglalkozott vele érdemben. Ez megint arra példa, hogy én mennyire barátomnak tartottam.
Márciusban egyébként indult egy újabb diákkör, ami idén már a 3. új volt, tehát egyre jobban teljesítettünk. Áprilisban 6 tagunkat dísztaggá választottuk: minden szervező dísztag lett, kivéve én (mert én találtam ki a dísztagságot) és a 3 héttel korábban indult diákkör szervezője. A szervezők mellett Cs. I. is dísztag lett a matek diákkör iránt mutatott kiemelkedő lelkesedéséért és a színvonalas fordított diákköri előadásokért.
Május elején aztán elindultunk a lejtőn, aminek több állomása volt. A legelső rögtön a töriérettségi napján következett: még erre a délutánra megbeszéltünk egy diákkört, hogy készüljünk a 3 nappal későbbi közös csapatversenyünkre. Z. M. késett, mert orvoshoz kellett mennie, így a kezdéskor ketten voltunk a tanteremben Cs. I.-val. Miközben kapcsoltam be az interaktív táblát, megkérdeztem, hogy másnap hányra menjek hozzájuk, mert megbeszéltük, hogy oldunk együtt matekpéldákat, és korábban azt is mondta, hogy legközelebb hozzájuk menjünk. Erre ő közölte, hogy ne menjünk hozzájuk (hozzánk akart jönni), ami engem elég kellemetlenül érintett, mert rosszul esett, hogy miközben ő körülbelül minden második héten jött hozzánk, én még nem voltam náluk. Ezt szóvá is tettem, de persze ilyen apróságokon nem vesztünk össze. Pár perc múlva aztán megkérdeztem, hogy a szombati verseny után még visszamegy nagyszüleihez vagy rögtön jön hozzánk kártyázni. Erre ő minősíthetetlen stílusban, gyakorlatilag meghazudtolva engem, eljátszotta, mintha meg se beszéltük volna a kártyázást (a 3. ember is emlékezett a megbeszéltekre), amivel már jobban felidegesített (nyilván még az előző sérelem is bennem volt), azt is sérelmeztem, hogy ha mégsem tud jönni, miért nem mondja (ha rá nem kérdezek, valószínűleg nem is közli). Káromkodtam is vele, mikközben ő elkezdett nekem félig háttal állva firkálni valamit a táblára. Ettől a lekezelésétől, nemtörődömségétől már teljesen kinyílt a bicska a zsebemben, nagyon rosszul esett, hogy azok után, amennyit segítettem neki, így kezel, így aztán még durvábban elkezdtem káromkodni, közben leállítottam a táblát és elpakoltam, ami több percbe tellett, mert már remegett a kezem az idegességtől. Ezek után egy szevasszal elköszöntem Cs. I.-tól és rávágtam a tanterem ajtaját. Ő ki se jött addig, míg az aulába értem. Ekkor azt vártam volna, hogy jobb esetben felhív, hogy menjek vissza, rosszabb esetben legalább később bocsánatot kér vagy ha azt nem is, legalább a közös csapatverseny miatt kénytelen lesz megkeresni és beszélni fogunk. Z. M.-nak szóltam is az esetről, így nem jött feleslegesen, és azt is elmondtam neki, hogy ha Cs. I. nem keres meg, akkor én nem indulok vele egy csapatban, de egyértelműen közöltem már ekkor, hogy én nem ezt akarom, hanem kibékülni és közösen versenyezni.
A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy kellett volna: hiába futottunk össze másnap "véletlenül" a buszmegállóban Cs. I.-nal, ő később érkezve jó távol megállt tőlem és oda sem jött köszönni, így meg sem beszéltük a dolgot. A buszon én hátra akartam hozzá menni, de már elöl összefutottam egy ismerősömmel. Ezek után kicsit megijedtem. Nekem nagyon fontos volt a barátságunk és nem akartam vele összeveszni, csak azt akartam, hogy vegye észre, hogy nem tűröm, ha ezt csinálja velem. Éreztem azt is, hogy szorít az idő: 2 nap volt a versenyig, és tudtam, hogy ha arra a balhé miatt nem megyünk el, azzal olyan mélységekbe romlik a kapcsolatunk, mint még soha, hiszen Cs. I. imádja a matekot és a versenyeket és óriási sérelem lenne neki, ha ő menne, én meg nem mennék vele. Emiatt tiszta ideg voltam, jóval idegesebb, mint máskor, amikor nincs ilyen időkorlátja a békülésnek. Ezért aztán újra beszéltem Z. M.-nal, de neki nem mertem mondani, hogy beszéljen Cs. I.-val (féltem, hogy elmondja, hogy én kértem), bíztam benne, hogy magától is megteszi. Sajnos nem tette meg, ő teljesen kívül akart maradni a vitán (elég lett volna pedig, ha a versenyről kérdezi). Megkértem tehát L. R.-t, hogy beszéljen Cs. I.-val, mire L. R. még jobban lehúzta Cs. I.-t, mint én, még én védtem... Aztán L. R. másnap "nem találta meg" Cs. I.-t, ezért délután írt neki elvileg Facebookon (Cs. I. későbbi állítása szerint nem írt, nem tudom, melyikük nem mond igazat, L. R. még sose hazudott nekem, vagyis nem bukott le, ha mégis megtette volna. Viszont ez a nem megtalálás is gyanúra ad okot). Aztán Cs. I.-t bár feljött, nem írt nekem (azt gondoltam ekkor, hogy nem akar, mert azt hittem, hogy L. R. levelét megkapta). Este, fél nappal a verseny előtt aztán elszántam magam: bár eddig is mindig én kerestem meg Cs. I.-t, hogy beszéljük meg a dolgokat, és most tőle vártam volna ezt, mégis megtettem és írtam neki. Leírtam, hogy mi volt a gondom és az milyen rosszul esett a sok segítség után, és azt is, hogy így nem indulok a versenyen. Ehhez viszont azt is hozzátettem, hogy nem ezt akarom, tehát egyértelművé tettem, hogy egy békülést várnék és közös versenyzést, barátságot. Levelemre SMS-ben is figyelmeztettem, bár ott a versenyre tettem a hangsúlyt és nem volt benne semmi konkrétum. Z. M. sürgetésére (nem versenyzik, ha nem döntjük el, hogy mi legyen) odáig vetemedtem, hogy felhívtam Cs. I.-t, akinek ki volt kapcsolva a telefonja. Ezzel kútbaesett a verseny. Egyébként később kiderült, hogy Cs. I. hazautazott 50 km-re már pénteken úgy, hogy arról még Z. M.-nak sem szólt, akivel pedig semmi vitája nem volt, ezzel abszolút cserbenhagyta a csapatot. Ha úgy tetszik, nem volt neki drága még a verseny se és Z. M. se azért, hogy rajtam próbáljon bosszút állni.
A következő héten át kellett már adnom a dísztagos emléklapokat, és az én támogató szavazatomnak is köszönhetően Cs. I. is dísztag lett. Így aztán felmentem hozzájuk, beolvastam neki és átadtam. Bár a beolvasás tartalma nem volt túlzás ebben a helyzetben, 4 szem közt kellett volna elkövetnem, nem úgy, hogy a mellette ülő osztálytársa is hallja. A beolvasásomra Cs. I. csak az orra alatt mosolygott (vagy zavarában vagy pedig kárörvendésből, örömében, hogy elérte a kívánt reakciót), nem mondott semmit, erre én otthagytam. Ezután a matektanáromnak elmondtam az egész esetet, mivel rákérdezett, hogy miért nem mentünk el a versenyre. Újabb példa volt ez arra, hogy mások nálam mennyivel negatívabban látták Cs. I.-t: a matektanárom közölte, hogy ő azon lepődött meg, hogy eddig képes voltam Cs. I.-t elviselni és közölte, hogy borzasztó természete van. Délután aztán még Facebookon is adtam Cs. I.-nak: új képet kértem tőle a diákkör portáljára a dísztagok közé, ahol ekkor velem közös képen szerepelt. Erre nem válaszolt, én meg később úgy éreztem, hogy kicsit túllőttem a célon és megkérdeztem barátságosan, hogy tulajdonképpen mi a gondja velem, de erre sem kaptam választ. Másnap következett a matek diákkör, amit természetesen Cs. I. távollétében is megtartottam, sőt egy közkedvelt témának köszönhetően rekordlétszámot sikerült elérnünk (már korábban ez volt a tervezett téma, nem a balhé miatt tettem be), ami megjelent utána az SZDK Facebook-oldalán is, és Cs. I. is látta, mint ahogy utólag elmondta. Ez nyilván piszkálta a csőrét, ő nyilván azt várta, hogy majd bukdácsol nélküle a diákkör, nagy fricska volt a rekordlétszám.
Ezután elült a balhé, a következő napokban nem foglalkoztunk egymással, gyakorlatilag ebbe a sorba beleillett már a diákkör megtartása is. Úgy voltam vele, hogy most jobb, ha megnyugszik mindenki, aztán majd egy hét múlva megkeresem Cs. I.-t. Ő persze ezt nem tudta és megelőzött: felhívott Messengeren. Jó hosszan csörgetett, mire felvettem, de utána az internetkapcsolat megszakadt. A hosszú csörgetésből biztos voltam benne, hogy nem csak véletlenül hívott fel, így írtam neki. Azt hittem, hogy meg szeretné beszélni a dolgokat és békülni akar. Ennek nagyon örültem, mert nem hittem már benne, hogy meg fog keresni, mivel eddig se tette ezt meg. Így aztán elég barátságosan írtam neki, a hibáról többes számban beszéltem, tehát magamat is belevettem. Ő pedig az eddigiekkel ellentétben rögtön visszaírt, ami szintén azt mutatja, hogy nem volt véletlen a hívása. Nekem viszont mennem kellett, így a beszélgetés megszakadt, miután pedig visszaértem, már nem volt fent és utána napokig nem is válaszolt nekem. Ebből az idióta magyarázataim ("biztos nem látja") helyett (látszik, még most is jókat feltételeztem róla) már rá kellett volna jönnöm, hogy igazából nem akar ő békülni, hanem más céljai voltak a megkeresésemmel.
Én viszont erre nem jöttem rá, és személyesen is megkerestem az iskolában egy szünetben, és javasoltam, hogy le kéne ülnünk megbeszélni a dolgokat. Ő ezt az ötletet először minden áron el akarta vetni és csak Facebookon akarta átbeszélni az ügyet, amibe persze én nem mentem bele, miután az előző 3 napban nem írt vissza. A végére aztán kezdtem rá beidegesedni, hogy ennyire se képes a barátság és a béke érdekében, nyilván ő is érzékelte a sértettségemet, mert nagy nehezen végül belement másnapra a személyes megbeszélésbe. Ebből a nem akarásából már végképp rá kellett volna jönnöm, hogy igazából őt nem érdekli a békülés és a barátság. Én azonban újabb idióta magyarázatokat gyártottam magamban: a legújabb az volt, hogy nem tudja kezelni az ilyen helyzeteket, amiben van is igazság, gondoljunk csak a táska kipakolása után történtekre, viszont erre az esetre ez nem magyarázat. Másnap aztán a megbeszélésen a hibáit alig ismerte el, gyakorlatilag csak annyiban, hogy hamarabb meg kellett volna beszélnünk a dolgokat, még a verseny előtt. Szerinte ő azon meg se sértődött volna, amit ő csinált velem (persze a táska kipakolásán igen). Azonban mivel lehetett vele értelmesen beszélni (bár sokszor úgy éreztem, nem veszi kellően komolyan az ügyet), és nem akartam vele rosszban lenni, így is kibékültünk. Még közös táborozást is újra megbeszéltünk (már a vitánk is beszéltük ugyanezt) és Cs. I. közölte azt is, hogy a jövő héten szívesen ad elő megint ő a diákkörön, olyan lelkes volt, mint amit megszoktam tőle. Másnap még egy közös kártyázásról is szó volt.
Aztán ő osztálykiránduláson volt, így a diákkörig nem beszéltünk, de ezt nem is éreztem szükségesnek, én teljesen megbíztam benne, korábban is szinte mindig eljött. Amikor a diákkör előtt szembejött velem és ment ebédelni, akkor se beszéltünk, ilyenkor sietni szokott. Aztán vártam a diákkör elején, de csak nem érkezett, így kezdtem rosszat sejteni (korábban nagyon pontos volt), így felhívtam, de ki volt kapcsolva a telefonja akárhányszor hívtam. Ekkor esett le, hogy mire ment ki a játéka: bosszút akart állni rajtam, valószínűleg azért, hogy nem mentünk el a közös csapatversenyre, és a diákkör rekordlétszáma is csíphette a szemét, ezért próbálhatott azon keresztül hátbatámadni. A támadás sikeres is volt, én hazamentem, pedig nagyobb késéssel érkezett volna 2 résztvevő (Z. M. nem jött el, amiről elfelejtett szólni, amiért le is basztam eléggé, ő meg elismerte, hogy igazam van és megbeszéltük a dolgot), akik meghallgatták volna Cs. I.-t. Hazaérkezve aztán megírtam a magamét Cs. I.-nak: azon túl, hogy rájöttem, hogy a békülés csak a bosszút készítette elő, rájöttem arra is, hogy eddig is főként csak érdekből barátkozott velem, mert folyamatosan segítséget várt tőlem. Ez látszik a vitákhoz való hozzáállásán is: korábban mindig meg akarta ő is beszélni és utána rögtön látszott, hogy még inkább igyekszik jóban lenni (hazakísérés az 1., bocsánatkérés a 3., boltbamenés a 4. vita után), mostanra ez teljesen megváltozott, válaszra sem méltatott, amíg ki nem eszelte a bosszút, amihez ugye válaszolnia kellett. Most, hogy ballagok, nyilván úgy gondolta, hogy már nem érdeke velem barátkozni, így nem számított neki a békülés, sokkal inkább a harag a verseny miatt vagy amiatt, mert ő indokolatlannak érezte a káromkodásomat. Persze nem azt mondom, hogy ő direkt összeveszést tervezett az év végére, csak azt, hogy míg eddig számított neki, hogy jóban legyünk, most már nem. Nyilván ha nem alakult volna ki vita, akkor feleslegesen nem csinálja ezt, nem áldoz energiát a hátbatámadásomra. Nem véletlen, hogy erre épp a versenyek végeztével került sor, amikor már nem várt több segítséget és úgy gondolta, hogy mindegy már neki, hogy barátok vagyunk-e.
Természetesen tévedett. Nem számolt ugyanis azzal, hogy ezzel a húzásával betelik a pohár és teljesen más oldalamat mutatom felé az eddigi barátságos segítőkészség helyett. A beolvasásom is olyan méretű lett, tele érdekbarátságra hivatkozással, amire valószínűleg nem számított. Azzal sem számolt, hogy míg eddig ha szóbakerült ő egy beszélgetés során, akkor mindig agyondicsértem (például az igazgatónak elmondtam, hogy szerintem többet tud matekból, mint én az ő korában), addig innentől hasonló esetben nyilván a diákkör hátbatámadását és a versenyes cserbenhagyást fogom elmondani. Ez be is következett hamarosan például egy volt osztálytársa felé, de a jelenlegiek közül is több felé, valamint a diákkör zárt csoportjában is leírtam, hogy miért maradt el a diákkör. Emellett ugye nem elhanyagolható, hogy a matektanárnak milyen lesúlytó a véleménye róla (vajon így jövőre ki fog neki segíteni a versenyekre való készülésben, ha se a tanára, se én?), ahogy az évkönyvi szöveget is meg akartam változtatni, mivel a matek diákkör leírásában nagyon dicsértem, még a cím is tőle származott. Nyilván az azt szerkesztő tanárok is megkérdezték, hogy miért akarom ezt, én pedig elmondtam. Végül helyhiány miatt egyáltalán nem jelent meg a leírás, bár egy közös interjúnk igen, amiben szintén dicsérem, de legalább görbe tükröt tartok ezzel mindenki elé, hogy én milyen pozitívan tekintettem rá. Arra végképp nem számíthatott, hogy az igazgatóhoz is eljut az eset: mivel azt akarták, hogy vele közösen szerepeljek a városi rádió élő adásában, én bementem az igazgatóhoz és közöltem, hogy nem akarok Cs. I.-val szerepelni, mivel tartok tőle, hogy élő adásban is betámad. Ezek után az igazgató behívatta őt az igazgatóiba az én társaságomban, ahol próbált minket békíteni, és bár engem is túl érzékenynek minősített, Cs. I. sokkal nagyobb oltásokat kapott: többek közt az igazgatő az utódomnak nevezte a második jelzővel társítva és kérdésére kénytelen volt a nagy segítségemet is elismerni, sérelmet pedig nem mert (nem tudott) mondani. Ezután az igazgató megígértette vele, hogy nem támad be élő adásban, így hajlandó voltam vele szerepelni. A műsorvezetőtől is kapott aztán egy fricskát: az általam szervezett matek diákkörről kérdezte, Cs. I. pedig nem merte az igazgatónak tett ígéretét megszegni, így kénytelen volt dicsérni a diákkörömet, én meg közben röhögtem. Újabb fricska volt az is, hogy egy rangos ingyenes matektáborba az iskolából egyedül én kaptam meghívást, Cs. I. nem. Aztán a suli utolsó hetében szerveztünk egy záróvetélkedőt, aminek én voltam a főszervezője, Cs. I. pedig nyilván bojkottálta azt, viszont az osztályából volt a legtöbb résztvevő, amit szerkesztőként nem mulasztottam el a diákkör Facebook-oldalán jó látható helyen elhelyezni. Másnap aztán a záróülésen pedig titkos szavazást kezdeményeztünk Cs. I. kizárásáról az SZDK-hoz nem méltó viselkedés miatt (személyes bosszú céljából a teljes matek diákkörre támadt, és még 3 hét se volt elég, hogy a rá feleslegesen váró tagoktól legalább bocsánatot kérjen). Természetesen a fő szószóló én voltam, de az egyhangú eredmény még engem is meglepett: senki sem szavazott Cs. I. mellett. A legszebb az, hogy az ülés jegyzőkönyve nyilvános az interneten, így abban megjelenik az, amit én előadtam Cs. I.-ról és persze a szavazás eredménye is. Ez a Facebookon több mint 100 emberhez eljutott, bár Cs. I. teljes nevét nem írtam ki, nehogy feljelentsen, dehát aki a gimibe jár, úgyis tudja a keresztnevéből és a családnevének első betűjéből, meg a matekos eredményeiről, hogy róla van szó. Erre már biztosan nem számított, el se mert jönni az ülésre, pedig tisztességből szóltam neki előre (nyilván ha eljön, még jobban szétszedem, ami belekerül a jegyzőkönyvbe). A kizárása után nem jöhet az SZDK közös nyári pihenésére sem. Ezután pár nappal közzétették annak a tábornak az eredményét a pályázatok tekintetében, amire közösen akartunk menni. Én bekerültem, ő nem. Több lehetőség is van, de mindegyik azt mutatja, hogy ő vesztett vagy kap fricskát megint: ha már tudta, hogy más okból nem jön, csak engem meg akart téveszteni, hátha a hátbatámadásom után nem pályázok miatta, akkor láthatja, hogy bekerültem. Ha miattam eldöntötte, hogy nem pályázik, akkor vesztett egy jó kis tábort. Ha akart pályázni, de azt utolsó estére halogatta és nem tudta a tanár címét és telefonszámát, akkor is egyértelmű a vesztesége, hiszen tőlem kérdezhette volna meg Facebookon még az utolsó pillanatban is (azt mondta a tanár, hogy tőle nem kérte el a címét). Ha valahonnan mégis megszerezte és pályázott, de őt visszautasították, míg én bekerültem, azt pedig nem kell magyarázni, nyilván segítettem volna a pályázatában, ha barátok maradunk, én pedig eddig 6-ből 6 pályázattal nyertem. És ehhez a sok veszteséghez még egy hónap se kellett a hátbatámadásom után... Remélem, ezt akarta.
Mindenesetre tanulságos, hogy megint egy olyan emberben csalódtam, akinek nagyon sokat segítettem és jó barátomnak hittem. Persze hónapokig nagyon rendesen viselkedett velem összességében, a kisebb vitákon kívül: folyamatosan megfogadta a tanácsaimat, kedvesen állt hozzám, szinte bárhova hívtam, mindig volt kedve jönni és ő is volt, hogy hívott erre-arra. Ráadásul rendre jókat dumáltunk, kártyáztunk, iszogattunk és érezhetően jobban állt hozzám, mint a legtöbb emberhez. Utólag látszik, hogy ezt nem barátságból tette, hanem főként érdekből. Szomorú, hogy így alakult a dolog, ez a szép indulás után még sokkal szebbé is válhatott volna: közös verseny, közös tábor, közös pihenés, közös ivások, kártyázások és én ha kellett volna, jövőre is segíthettem volna neki. Ehelyett lett ez.
A diákkör közben jól alakult: március végén szerveztünk még egy közös programot, amire egész sokan eljöttek, aztán júniusban következett a záróvetélkedő, ami szintén nem sikerült rosszul, bár azért 1-2 csapattal több jöhetett volna, végül 5 csapat indult.
Kétszer elmentem sítáborba is az iskolával, de valahogy ezekben nem sikerült túl nagy barátságokat kialakítani, mindkét alkalommal ért egy-egy sérelem, ami miatt megharagudtam, mindkétszer ott hagytak a pályán, pedig én mindig mindenkit megvártam, még ha kicsit méltatlankodtam is. Meg aztán kaptam olyan beszólásokat is, amiket rosszul tűrök, még ha esetleg csak vicc akart lenni, akkor is. Persze ettől maga a síelés jó volt.
Az utolsó évben kezdtem el jobban barátkozni a néhány háznyira lakó V. D.-vel. Korábban ez nem jött össze, valahogy ő nagyon csendes és visszahúzódó, még nálam is jobban. Az alkohol valamennyit old rajta, de még úgy se lesz túl szószátyár. Igazából úgy lettünk jobb barátok, hogy Cs. I. és mellém kellett még valaki, aki jön kártyázni és ő kapóra jött, mert itt lakik nagyon közel. Ő is olyan egyébként, hogy nem tűnik túl lelkesnek, mégis bárhova hívom, jön: jött Szilveszterkor, jött év végén már a diákkörre, mindig jött kártyázni, jön a nyáron is a Tiszához.
Összességében alakultak ki barátságok, de nem mondhatnám, hogy elégedett lehetek, a Cs. I.-s történet miatt semmiképp nem. Mindenesetre próbálok arra koncentrálni, ami van és ami jól sikerült, nem pedig arra, ami nem jött össze.
Család
Ez a másik része a 4 évnek, ami nem alakult valami jól. Nagyapám helytelenítette a gimnáziumválasztásomat, ő Budapestre küldött volna kollégiumba. Tesóm kapcsán sem egyezett az álláspontunk: ő azt várta volna, hogy több mindent tűrjek el szó nélkül, mondván, tesóm nem tehet róla, hogy ilyen. Csak hát ugye én se tehetek róla. Ezzel a két üggyel kapcsolatban időről időre előfordultak kisebb összezördülések, de komolyabb vitára nem nagyon került sor. A gimi végére aztán egyre kevesebbet mentem hozzájuk, mivel egyre többet tanultam, így kicsit lazult is a korábbi szoros kapcsolatunk.
Apám szüleivel minden maradt a régiben: ritkán találkozunk, akkor se alszom náluk, de olyankor nagyon hangsúlyozzák, hogy milyen fontos és milyen jó vagyok. Így legalább nincsenek konfliktusok, bár jó lett volna, ha jobbá válik a kapcsolatunk.
Anyám és apám között ment a szokásos vita a gyerektartásról, tesómról, ritkábban rólam. Kölcsönösen akarták egymást cseszegetni, csak azt nem szerettem, amikor ebbe engem is próbáltak volna bevonni. Ebből azért voltak néha viták. Apámmal egyébként egyre inkább elhidegült a kapcsolatunk.
Kilencedikben még csak kulcsom sem volt apám házához, aztán a tanév végén nagy nehezen adott. Erre nagy szükségem is volt, hogy tudjam sétáltatni a kutyát, ami a közös kutyasétáltatások révén nagyban hozzájárult a F. L.-val való kapcsolatom feljavulásához. Ezután javult a kapcsolatunk, mivel elkezdtem gyakrabban járni hozzá, de a kezdeti javulás után megindult a lassú romlás. Ez két és fél évvel később testesedett ki, amikor apám kérésére beidézett egy tárgyalásra a bíróság, amin anyám perelte apámat. Én hiába mondtam, hogy nem akarom ezt, csak kérte a tanúként való meghallgatásomat. Első alkalommal hányás miatt orvosi igazolással távol maradtam a tárgyalástól. Ezen apám felháborodott és amikor legközelebb mentem hozzá, megvádolt, hogy csak kitaláltam a hányást, és közölte, hogy én ezzel őt cserben hagytam (a valóságban annyi történt, hogy elnapolták a tárgyalást...). Nagyon durván beszélt velem, és közben a zárat is lecserélte, mire én visszaadtam neki a kulcsokat. Ezek után eljöttem, ő pedig sok sikert kívánt az élethez, ezzel jelezve, hogy nem tart rám igényt a továbbiakban. Innentől a kutyához se tudtam menni.
A következő tárgyalásra a matek OKTV miatt nem tudtam menni, mivel szerencsére pont ütközött a két időpont és a bíróság ezt elfogadta. Az már nem volt szerencsés, hogy ezután a tárgyalást karácsony előtt néhány nappalra napolták el. Ekkor már elmentem és tanúskodtam is, ha már ennyire akarták (megtehettem volna, hogy nem teszek vallomást rokonra). Mindent legjobb tudásom szerint, pártatlanul elmondtam, de nagyon izgultam. Az eredmény az lett, hogy apámat bűncselekmény hiányában felmentette a bíróság, aki ezután szó nélkül távozott, majd Facebookon megkeresett, hogy karácsonyozzunk. Én ebbe bele is mentem, mert azt hittem, végre békülni akar, bár sérelmezte, hogy csak 26-án akartam menni vele (hiába sérelmezte, azzal vádolva, hogy ő hátrébb van a fontossági sorrendben, egyszerűen csak későn jelentkezett be, a tavalyi évben hamarabb szólt, akkor jó is volt a 25.). Ekkor közösen elmentünk a szüleihez, majd jöttünk el, én pedig kértem, hogy felmehessek a kutyához, miután ő azt mondta, hogy csak leraknak anyumnál. Ezt a kérésemet visszautasította, mire én kiakadtam, és megmondtam neki a magamét. Ezután a ház előtt a kezembe nyomta az ajándékot (amiről bent kibontva kiderült, hogy a levetett öltönye), és még persze ekkor is veszekedtünk, majd én bejöttem, ő pedig elhajtott. Januárban aztán postán küldött egy könyvet a névnapomra, Facebookon pedig megvádolt hamis tanuzással, valamint azzal, hogy én egy használt könyvet adtam neki (valójában új volt). Itt telt be a pohár, elküldtem a jó büdös francba, és innentől gyakorlatilag egyáltalán nem beszélünk. Márciusban megkérdezte, hova jelentkezek, erre válaszoltam pár szóban, áprilisban találkozni akart a születésnapomon, majd sérelmezte, hogy a szüleivel ellentétben őt nem hívtam meg a ballagásomra, májusban gyereknapozni akart, de ezeket én mind visszautasítottam azzal, hogy még bocsánatot se kért a hamis vádaskodása után. Ez után rendre ismét megvádolt és ezzel vége is volt a beszélgetésnek. Ezek után már nem is akarok vele szóba se állni.
Tesómmal is egyre több lett a gond, mindig csinál valami hülyeséget: vagy itthon kiabál, agresszív, vagy a belvárosban zaklat más fiatalokat és egyebek. Erre már csak az intézet a megoldás.
Így ért tehát véget a gimi, elértem sok szép eredményt, az ötletemre létrehoztunk egy közösséget, ennél többet nem tehettem volna. A magánélet terén viszont lenne még hova fejlődni.