Ez az év összességében, ami a leírást tekinti, viszonylag komolyabb történések, változások nélkül zajlott, mondhatni unalmas volt, de azt is mondhatnám, hogy az állandósság és a lassú változások éve volt.
Az egyetemen eltelt újabb két félév, ezek közül az egyik az összes közt a legnehezebb volt. Nagy erőfeszítések és kilátástalan küzdelem, rossz kedv vezetett keresztül rajta, de végül sikerült minden tárgyból megint ötöst kapnom. Most fordult viszont elő először az, hogy az egyik tárgyból javítanom kellett, ráadásul ez pont az elméleti kémia volt, amiből a kutatásomat is végzem. Szerencsére viszont sikerült a javítás, és ezzel meg is könnyebbülhettem, még pihenhettem is, de nem sokat. Ugyanis még nyáron is volt dolgom: el kellett végeznem a 6 hetesnek előírt szakmai gyakorlatot (ebből nyáron 5 hetet csináltam meg, a maradék 5 munkanapnyi idő összejött év közben), és a nyelvvizsgát is meg akartam csinálni, hogy a németóráktól megszabaduljak. Ezeken ugyanis rendre rosszul éreztem magamat, úgy éreztem, lenéznek a bölcsészek, mert rosszabb a nyelvérzékem. Szerencsére sikerült a nyelvizsga és a szakmai gyakorlatot is teljesítettem. Az ötödik félév már jóval könnyebb volt, és ennek megfelelően jobban is sikerült, és még rosszul se éreztem magam a hétköznapokban, mivel kicsit (nem is olyan kicsit) több szabadidőm volt és a szobatársam is jobb volt. Ezen kívül teljesítettem néhány záróvizsga-beugrót kiváltó tesztet is. A félévben TDK-zni is volt időm, bár ez nem sikerült túl jól. A témavezetőm szerint egy rosszakarója direkt alulbírált.
És itt is el is érkeztem a lassú változások egyik alappiléréig. Az év során ugyanis az előbb említett események hatására is, és egyebek miatt is egyre inkább kiszerettem a tudományos, akadémiai környezetben való pályából. Rájöttem, hogy ez egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a gimnáziumban elképzeltem, amikor egyetemet választottam. Én nem akarok hosszú éveket külföldön tölteni és évekre menni a világban ide-oda. Én családot akarok, én az itteni barátaimmal akarok lenni, én az országban akarok maradni (legfeljebb rövid távra kimenni). Ez ritka a korosztályomban, főleg az egyetemen (a volt osztálytársaim hasonlóan látják a dolgokat), de akkor is ezt érzem. Ráadásul rövid- és középtávon pénzben sem kifizetődő a dolog. Magyarországon mérnökként az iparban sokkal jobban kereshetek, mint pályakezdő kutatóként. És ez még igaz akkor is, ha 4 évet eltöltök a doktori képzésben, aztán hasonló időt külföldi egyetemeken posztdoktorként. Akarom én ezt? Akarok még 5-10 évet tanulni gyakorlatilag úgy, hogy ne kapjak jobb bért, mint mérnökként? Nem akarom. Emellett a szakkoli sem nyújtja azt, amit vártam. A társaság szintjén is többre számítottam (nem egymás felnyomkodására, és ilyen senkiházi választmányra), a tehetséggondozás szintjén is (a szakszeminárium és a műhelyóra gyakorlatilag semmit nem ér), egyedül az egyéb mindennapi szolgáltatások terén kapom azt vagy jobbat, mint vártam (ingyen színház, éjjel-nappal nyomtatási lehetőség, félévente ingyen pizza, hűtő nem szétlopása, stb.). Az ELTE órái, tanárai révén körülbelül azt kaptam, amire számítottam, de a kutatás eredménye elmarad a várttól. Gimnáziumban is nehéz volt a döntés a kutatói és a mérnöki pálya közt, de mostanra abszolút a mérnöki pálya mellett teszem le a voksot. Ennek megfelelően elmentem a BME nyílt napjára, ami tetszett is. Minden valószínűség szerint ott akarom végezni a mesterszakot.
Ezzel szemben a csajok terén való sikerességemet nem a lassú változás, hanem az állandósság jellemezte. Az állandó sikertelenség. Az év során aki tetszett, annál esélyt nem éreztem, akinél meg esélyt éreztem volna, az nem tetszett. Elkeseredésemben még a Tinderre is felregisztráltam (veszteni valóm úgy se volt). Itt ugyanez volt a jellemző: bányarémek akár még maguktól is rámírnak, ellenben arra a kevés jó csajra, aki visszajelölt, többnyire hiába írok rá, találkozóig meg gyakorlatilag esélytelen eljutni. Ilyenre összesen egyszer került sor, még a próbálkazásaim legelején. Az a csaj nagyon nyitott volt, és viszonylag jól is nézett ki. Egy városban lakott nagyszüleimmel, ahova ráadásul buszbérletem is volt, így aztán a találkozások se jelentettek volna gondot, gyakran el tudtam volna menni hozzá. A gondot az okozta, hogy az egyébként a közepesnél jobban sikerült (nem voltak kínos csendek, sokat poénkodtunk, nevetett a vicceimen, viszont a végén, mikor próbáltam volna testi kontaktust is felvenni, ahhoz semlegesen viszonyult: bár hagyta, hogy meg fogjam a kezét vagy a combjára tegyem a kezem, ő nem hajolt közelebb hozzám, így csókra nem került sor) randink után pár nappal újra lefeküdt az exével. Nekem ez nem fért bele, elvégre én se feküdtem össze az exeimmel, miközben nála próbálkozok. Van egy határ, ami alá az ember nem adja, legalább a büszkeségem megmaradjon. Ezt megtanultam az első két barátnőm esetéből, akikkel sokkal kevésbé voltam kritikus, mondván, úgy sincs épp más a láthatáron. Ez nem vezetett sehova. Szégyen, de több mint 3 éve nem volt barátnőm, így értünk el az év végéhez...
Óriási változások a baráti kapcsolataim terén se voltak, bár összehasonlításban mégis itt történtek a legjelentősebb változások. Az állandóságot mutatja N. G., K. V. és V. D., illetve a velük való kapcsolatom. N. G.-vel találkoztunk 2017 végén a leggyakrabban, ez megmaradt 2018-ra. K. V. sorozatos késései és kiszámíthatatlansága, kevesebb ráérése miatt ritkább figura volt, K. D. pedig azért, mert Budapesten és Egerben is ritkán fordult meg. Vele a nyáron találkoztunk gyakran, az azon kívüli időszakban ez jóval ritkább volt, ősszel nem is találkoztunk. A nyári biciklizésre ő és N. G. is eljött, ott K. D.-vel voltak kisebb nézeteltéréséek, bár ez igazából a szokásos bunkó stílusa miatt volt, amin már én se akadok túlzottan fenn, viszont nem is tudok hozzá úgy viszonyulni, mint például N. G.-hez. Lehet, hogy ő megsértődött az ottani egyik kiakadásomon, bár ilyen alapon én is megsértődhetnék a bunkózásán, az meg sehova nem vezet. Ezen felül megismertem egy csapatverseny alkalmával N. A.-t, akivel később is összeültünk párszor sörözni, mivel szeptembertől az ELTE-re jött, bár ezek az időpontok elég ritkák. Ő általában késő este dolgozik, nekem viszont korábban, még délután nem szokott jó lenni. D. P.-vel most is találkoztunk néhányszor: ő meghívott magához a vizsgáim után, aztán meg a ballagására, én meg nyáron hozzánk, meg Budapestre is, illetve találkoztunk egyszer ősszel. Ő Győrbe ment tanulni, úgyhogy olyan gyakran nem tudunk találkozni. Ettől függetlenül, amikor én szervezem a programot, akkor jók a találkozások (amikor ő, akkor se rosszak, csak sok idő telik úgy el, hogy csak filmezünk, amit én kicsit unok, inkább dumálnék vele): voltunk biciklizni, strandon és vízilabdameccsen is.
A legnagyobb változást a Cs. I.-val való kapcsolatom hozta a barátságok terén. Vele úgy kezdtük az évet, ahogy az elmúlt másfél év telt: haragban. A 2016-os hátbatámadásom óta folyamatosan negatívan álltam hozzá, bár kifelé próbáltam azt mutatni, hogy nincs bennem bosszúszomj és hasonlók, de én se vagyok szent. Aztán 2017. őszén M. R.-től visszahallottam, hogy Cs. I. egyáltalán nem szidott, sőt pozitív színben beszélt rólam a hátam mögött. Ennek hatására, amikor szállást kért a kollégiumban, úgy döntöttem, hogy szakítok a másfél éve tartó hozzá való negatív viszonyulásommal, és bár lett volna rá lehetőségem, nem lehetetlenítettem el a szálláskapását. (Erre lett volna lehetőségem: Z. M. írt nekem Facebookon, akire a hátam mögött való szidásomért szintén haragudtam. Itt válaszolni se lettem volna köteles, nincs nekem előírva, hogy a Facebook-oldalamon kéne fogadnom szállásigényeket. Ezt követően e-mail írására kényszerítettem őket, mondván, ott kell szállást kérni. Ezt későn tették meg: ha kimerítettem volna a szabályzatban lévő 3 munkanapos válaszadási határidőt, akkor már mire választ kapnak, a szálláskérésük tárgytalanná vált volna.) Sőt, direkt beosztottam őt a saját szobámhoz legközelebb lévő vendégszobába. Ezt a tettemet a békülékenység mellett a kíváncsiságom is hajtotta, hogy mégis mit fog tenni ő, mikor találkozunk. Az ágynemű átadásakor kettesben voltunk a szobában, én meg feltettem a kérdést a zavarban lévő Cs. I.-nak (persze én is zavarban voltam): mit gondol a két éve történtekről. A válaszadásban gyakorlatilag semeddig se jutott, Z. M. benyitott hozzánk, én meg rögtön a házirend ismertetésére váltottam, mintha előtte is a dohánytilalomról beszéltem volna. Aztán Z. M. távozása után folytattuk a beszélgetést. Cs. I. beismerte azt, amit korábban az igazgató előtt tagadott: szándékosan nem jött el megtartani a diákkört, hogy nekem rossz legyen, amit hirtelen ötlettől vezérelve követett el. Beismerte, hogy ez nagy szemétség volt, és elmondta, hogy megbánta. Nekem persze megfordult a fejemben, hogy újabb álbéküléssel vagy érdekbéküléssel van dolgom, úgyhogy az őszinteségének felmérésére megkérdeztem, hogy mégis mi volt a gondja velem, amiért azt csinálta, amit csinált, elvégre ebből nyeresége egyértelműen nem származhatott, de valami indítékának kellett lennie. Ha erre tagadott volna mindent, és elkezd nyalni, hogy semmi gondja nem volt velem, és én nagyon rendes voltam, akkor tudtam volna, hogy hazudik. Ezzel szemben mert kritikát megfogalmazni, és hihető, őszintének tűnő választ adott. Elmondta, hogy a túlzott sértődékenységem zavarta és az, hogy ha valamihez nem volt kedve, ahova hívtam, én azt mellre szívtam. Ebben pedig van igazság. Szót ejtettünk az én indítékaimról is: elmondtam, hogy tetteim többségét nem a bosszú vezérelte, hanem a presztízsem, az meg nem érdekelt a szemétsége, hogy neki mondjuk egy kizárás, vagy egy igazgatói beszélgetés hogy esik. Ezen túl még beszéltünk pár szót, én meg a végén sok sikert kívántam a másnapi versenyéhez. Az őszintének, és tisztességesnek tűnő beszélgetésünk hatására aztán jeleztem neki, hogy a következő versenyével egyidőben egy másik rendezvény is lesz a kollégiumban, így célszerű minél hamarabb szállást kérnie neki és az (Z. M.-től különböző) osztálytársának. Erről nem terveztem szólni korábban, örültem eddig, hogy majd visszautasíthatom. Ezt rögtön megköszönte és jelentkezett. Ezen az alkalmon véletlen egybeesés folytán N. G. (és M. R.) is fent volt, N. G.-vel pedig meg akartuk nézni a volt gimink győztes osztályának diáknapi filmjét. Ez az osztály épp Cs. I. osztálya volt, de a film még nem volt fent a neten, így mikor Cs. I. és az osztálytársa is megérkezett, megkérdeztem őket, mikor várható. Erre nagy meglepetésemre Cs. I. azonnal be mert lépni a Facebook-profiljába a laptopomon, és behozta ott a diáknapi filmet, hogy megnézhessük. Ennek hatására én másnap jelöltem mintának a megoldását egy matekversenyen. Innentől újra inkább kissé pozitívan álltam hozzá. Ettől függetlenül legfeljebb Facebookon beszéltünk 1-2 alkalommal őszig. Ekkor egy újabb rendezvényen vett részt ő, Z. M. és egy másik osztálytársuk. Cs. I. eredménye alapján ingyen kapott szállást a koliban, a másik két osztálytársának viszont fizetnie kellett, én viszont be tudtam őket hozni a saját vendégemként elkönyvelve (legálisan) harmadáron. Z. M.-től viszont megtagadtam, hogy vendégül lássam, így őt sikeresen leválasztottam (többet fizetni nem akart, amúgy is kapta volna tőlem a bunkózást). Két és fél év után aznap este újra együtt söröztünk és dumáltunk Cs. I.-val (és az osztálytársával). Ezt év elején nem gondoltam volna. Itt ügyeltem arra, hogy a vitánk felemlegetésével ne hozzam kellemetlen helyzetbe, és ő is végig tisztességesen, kedvesen állt hozzám. Béke van tehát. Úgy gondolom, hogy mindenki hibázhat, de ha őszintén megbánja, akkor nincs értelme egy életen át haragudnom rá. Az év végén még egy buszon ismét összetalálkoztunk véletlenül, ahol épp M. R. is utazott (róla későbbi bekezdésben lesz szó). Míg M. R. rám se hederített, a táskáját se vette arrébb, hogy leüljek, Cs. I. ahogy meglátott, rögtön megtette ezt, így aztán dumáltunk is egy kicsit az úton.
Ahogy már az előző bekezdésben előre vetítettem, M. R.-re is rá kell szánni egy bekezdést. Tavaly őt értékeltem az év új ismerőseként (bár hozzá kell tenni, hogy nagy riválisai nem voltak, jó formán az újonnan megismert emberek közül ő volt az egyetlen, akivel elkezdtem gyakrabban találkozgatni, programot csinálni, és ez megmaradt év végére is). Az év első felében apróbb dolgoktól eltekintve továbbra is a lehető legjobb véleményem volt róla, hasonlóan gyakran találkozgattunk, söröztünk, vízilabdameccsekre jártunk, májusban még egy borkóstolóra is meghívott a pincéjükbe, ahova rajtam kívül alig hívott mást. Ez nagyon jól esett. Én meg elhívtam a nyárra őt is körbetekerni a Balatont, amire igent is mondott részben (nem volt olyan 5 nap, ami végig mindenkinek jó lett volna azok közül, akik jönni akartak). Aztán nyáron egyszer csak (illetve hát pontos időpontot nehéz mondani vízválasztónak, mert korábban is volt, hogy egyszerűen rá nem érés miatt hetekig nem találkoztunk) megváltozott a hozzám való hozzáállása, amit nem tudtam mire vélni. Találgattam persze, hogy biztosan, mikor a borkóstolója után lerészegedtem, akkor mondtam valami baromságot, amire nem is emlékszem, vagy, hogy megsértődött azon, hogy negatív véleményt fogalmaztam azzal kapcsolatban, hogy a barátnője vele csalta az exét (én ezt alapból szemét dolognak tartottam, de ha csak a saját érdekeit nézi, akkor is felmerül, hogy egy ilyen csaj majd őt ugyanígy megcsalhatja, ezt meg nyilván nem kellemes hallani egy baráttól, viszont szerintem egy barátság egyik alapja az őszinteség, nem egymás seggének nyalása). Ő igazából nem mondott semmit, és eleinte nem is volt egyértelmű, hogy baja van velem. Annyi tűnt fel, hogy gyakorlatilag már sosem keresett (de ez pár hetes időszaknál még nem mérvadó, addig se beszéltünk minden héten), és az én meghívásaimat is visszautasította. Viszont ezek a visszautasítások mindig egy okkal (vagy ürüggyel) történtek, amik egyesével teljesen elfogadhatók, előfordultak korábban hasonlók mindkettőnk részéről. De nyilván 5-10 ilyen eset után (hívtam szerintem körülbelül 3-szor VB-meccset nézni, meg hasonló számban edzeni a többiekkel a biciklizésre, meg egyszer kártyázni is minimum) azért rossz érzése lesz az embernek, és felmerül benne, hogy valami gond lehet. Úgy voltam viszont, hogy várok, elkezdtem nem hívni, mondván, hívjon ő, ha akar. Mivel a balatoni tekerés már le volt beszélve és az előleget is kifizette, gondoltam, legkésőbb ott találkozunk, akkor meg úgyis eldől, hogy sok szerencsétlen véletlen egybeesés történt csak, vagy több annál. Persze, ha csak véletlenek lettek volna, arról nem írnék ennyit. A nyári tekerést arra hivatkozva, hogy kórházba került, lemondta. Nem tudom, valóban kórházba került-e, bár ilyet azért csak nem talál ki, egyszerűbb egy átlagos influenzát behazudni. De, ami meglepő, hogy a levelezésbeli stílusából ekkor sem úgy tűnt, mintha bármi baja lenne velem, még az okozott kellemetlenségekért kárpótlásul egy sörre is meg akart hívni (el akarta utalni az árát a későn lemondott szállásdíjjal együtt, de végül a házigazda rendes volt és nem kellett az ő részét kifizetni, így aztán nem utalt). Ezek után fura lett volna feltenni a kérdést, hogy van-e baja velem. Így aztán ugyanúgy álltam hozzá dolgokhoz, mint eddig: én már nem hívom, hívjon ő, ha akar. Hát, nem hívott, nem keresett, én se kerestem, ez a semleges hozzáállásom meg átment sértődöttségbe, hogy annyira nem méltat, hogy megmondja, ha baja van velem, miután korábban ingyen bevittem vízilabdameccsekre, ingyen segítettem neki egy versenyre készülni, kértem neki mástól is segédanyagot, úgy, hogy ezt nem is kérte, elintéztem a szállását még az utolsó pillanatban is. Ez aztán egy baráti sörözés során H. D.-val és az osztálytársával, mikor M. R. került szóba, elő is tört belőlem, ami nem volt túl etikus, hiszen én se mondtam meg M. R.-nak, hogy bajom van vele, így viszont mások előtt sem ildomos szidni. Annyira mondjuk nem volt vészes. Aztán a már említett őszi szüneti programon láttam őt, de nem köszönt oda, én meg úgy voltam vele, hogy köszönjön ő. Utólag azt állítja, nem vett észre (elképzelhető, nem nézett felém). Két hónappal később jött aztán a véletlen buszos találkozás (addig nem beszéltünk), ahol ő arrébb se vette a cuccát, így aztán hátramentem Cs. I.-hoz, aki rögtön arrébb vette. Gyakorlatilag itt is levegőnek nézett, bár később azt állítja, halkan odaköszönt. Minden esetre kezet biztos nem nyújtott, és helyet se adott maga mellett, ahogy az normális lett volna. Leszálláskor mögé kerülve figyelmeztettem a táskája kihúzódott állapotára, ezt megköszönte, de ekkor sem fordult hátra kezet fogni, mi meg távoztunk Cs. I.-val. Ez után vacilláltam, hogy írjak-e neki. Egyfelöl kíváncsi voltam, mi baja velem (az most már tagadhatatlan, hogy valami van), másfelöl viszont bennem volt az is, hogy ha neki ennyit érek, hogy így viselkedik velem, akkor nem is kéne vele foglalkoznom. Aztán csak győzött a kíváncsiságom, leírtam az én oldalamat (körülbelül tartalmilag azt, mint itt: mikor mit éreztem, még a találgatás is benne volt, hogy mi lehet az oka, és javasoltam, hogy jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba). Erre M. R. hamar válaszolt, de válasza nagyon meglepett. Igazából jobban érezném magam, ha nem tudnám. Elmondta ugyanis, hogy F. B. és egy nyugati csaj azt állították neki, hogy egy másfél évvel ezelőtti nyári táborban egyiküket "majdhogynem megerőszakoltam". Ezt nem tudtam mire vélni, mindenre emlékeztem, és bár erőszakot nem állítanak, de még csak nem is nyomultam komolyabban a csajra, tehát ez az állítás még óriási túlzással is túlmegy a tisztesség határain. Emellett ők valamiféle fogdosásról is beszéltek, amire teljesen biztos, hogy nem került sor. Legfeljebb azt tudom elképzelni (ilyet szoktam néha), hogy mondtam kétértelmű célzásokat, vagy esetleg a beszélgetés, kártyázás közben egyes testrészeink összeértek, de a köznyelv nem ezt érti fogdosás alatt. Semmilyen intim testrészéhez nem értem hozzá, ez teljesen kizárt, erre emlékeznék. Egyébként is 5-6-an voltunk végig a szobában, még csak kettesben se maradtunk egyszer se. D. S. is ott volt, vele még találkoztunk is utána, semmi ilyet nem állított, hogy kétértelmű vagy félreérthető cselekedeteim lettek volna ott. Ráadásul nem is a lányok szobájában voltunk, ők jöttek át önként abba a szobába, és ugyanígy önként bármikor vissza is mehettek volna a szobájukba, ha mondjuk zavarják őket egyes mondataim vagy bármiért kellemetlenül érezték volna magukat. Ezt nem tették, órákig ott voltak. Maga F. B. pedig a tábor után többször chatelt velem, amik hangulatából megint csak az látszik, hogy barátilag beszélgettünk, még kérdezgetett is versenyélményeimről és az eredményeimről. Egy "majdhogynem erőszakolóval" nem szoktak így beszélni... Ezzel pedig még nem volt vége a hazugságainak sorának: azt is állították, hogy úgy berúgtam, hogy a tábor főszervezője elküldött a táborból. Ezzel szemben (attól függetlenül, hogy hozzájuk hasonlóan én is ittam), még az utolsó napon is ott voltam, az elutazáskor is, még kísértem is ki embereket a pályaudvarra szervezői minőségemben. Igazából csak azt nem értem, hogy miért csinálják ezt. Össze nem vesztünk, én sosem ártottam nekik, még a tábor után is jól eldumáltunk F. B.-vel, ezzel meg amellett, hogy nekem ártanak, ők nem nyernek semmit, ha csak azt nem várják, hogy majd fizetek nekik, hogy kussoljanak. Ilyet persze nem tervezek, peren viszont gondolkodok, mivel azt gondolom, hogy ezzel megsértették a jó hírnévhez való jogomat. Örülnék, ha a bíróság mondaná ki, hogy nem vagyok "majdhogynem erőszakoló", és az esetleges kártérítés sem jönne rosszul. Csak annak kell még utánanéznem, hogy azért kaphatok-e valamilyen büntetést, hogy nem akadályoztam meg, hogy 16-17 évesen alkoholt fogyasszanak (persze, tudom, minden gimis fogyaszt, aki akar, de nem tudom, hogy ezekből azért nincs ügy, mert senki nem csinál belőle, vagy azért, mert alapból nincs is jogi következménye, ha például egy 18-20 éves odaadja a piát a 16-17 éves barátjának). Amellett persze, hogy F. B.-ékben óriásit csalódtam, igaz ez M. R.-re is. M. R. ugyanis elsőre elhitte, amit a lányok állítottak neki, annak ellenére, hogy bizonyos részéről már beszéltünk előtte (gondolok itt a főszervezővel való vitámra a tábor után, bár azt nem hangsúlyoztam agyon, hogy a tábor legvégéig ott voltam, tehát nem küldtek el), így emlékezhetett volna az én verziómra és feltűnhetett volna, hogy van egy kis ellentmondás. De még ha nem is tűnt fel: milyen barát az olyan, aki elsőre elhiszi bárkinek, ha a barátját pocskondiázza, méghozzá úgy, hogy engem meg se kérdez, mi igaz a dologból, viszont közben sunyin hárít minden találkozást? Év végén persze mosdatja magát, hogy ő hisz nekem, elvégre sose hazudtam még neki... Aha, valahogy ez júliusban és az óta sem jutott eszébe magától, hogy ha ennyire bízik a szavamban, akkor megkérdezzen. Így aztán az év csalódásában nagy verseny van F. B. és a barátnője, valamint M. R. közt.
A kollégiumban áprilisban szerencsére egy szobaüresedés miatt szét tudtunk költözni a szobatársaimmal, aminek nagyon örültem. Innentől hol egyedül voltam, hol a vendégeket osztottam be magamhoz szállásfelelősként. Ezek jó hónapok voltak. A választmányban azonban változások történtek és az új elnök volt olyan "kedves", hogy elment az igazgatóhoz a tavalyi sajnálatos esettel, így aztán le kellett vele is ülnöm beszélni róla, ami felettébb kellemetlen volt. Összeírtam, hogy mennyi mindent tettem a kollégiumért és a tehetséggondozás terén, valamint az egyetemen milyen (folyamatos 5,0-s átlagok) eredményeim vannak, azt hangsúlyozva, hogy ezek mellett egy ilyen hülyeség nem kéne, hogy nagy törést jelentsen, elvégre mindenki hibázhat. Emellett persze támadtam a választmányi elnököt, egy bunkó e-mailjét mutogatva, és az egyik volt szobatársamat a barátságtalan viselkedéséért. Jól jöttem ki a beszélgetésből, nem kaptam semmilyen szankciót. A kollégiummal voltunk kirándulni is: tavasszal a Tátrában, ősszel a Bakonyban. Ezek jól sikerültek.
A családban ugyanazok a folyamatok dominálnak, ami eddig is. Tesómmal egyre több a gond, ami szétfeszíti a családot. Ha ő ott van egy családi összejövetlen, gyakorlatilag garantált, hogy vagy lesz valamilyen vita, vagy tűrünk neki mindent szó nélkül, és az ebéd végére már szétvet mindenkit az ideg az elfolytott dühtől. És akkor még egymásnak feszül ilyenkor a két tábor: a tűréspártiak ostorozzák azokat, akiknek elege lesz, és szóvá teszi, hogy azért ezt vagy azt nem kéne. Anyám teljesen tűréspárti, én és a férje nem, nagyszüleim pedig felemás módon állnak ehhez a témához: a közös összejöveteleken inkább tűréspártiak, főleg nagyapám, azon kívül viszont nyomják, hogy nem kéne mindent hagyni. Mivel ezeken van, hogy még a család közt is vita alakul ki, feltűnt, hogy anyám folyamatosan távolodik a szüleitől, és távolodna tőlem és a férjétől is, ha nem laknánk együtt, vagy nem jönnék haza ennyit. Mostanra oda jutottunk, hogy gyakorlatilag én jóval gyakrabban megyek a nagyszüleimhez, mint ő, van, hogy ott is alszok, amire neki évek óta nem példa. Még anyám szeptemberi szülinapját sem ünnepelték meg együtt karácsonyig. Én ezzel szemben még névnapokkor is mindig elmegyek. Az is feltűnt, hogy egymás családjában a történésekről is egyre kevésbé tudunk, sokszor meglepődnek nagyszüleim, ha elmondok valamit, amiről én azt hittem, hogy régen tudják. Tesóm elment ősztől Nyíregyházára kollégiumba, de hétvégente így is nagy gondok vannak vele. Minden második hétvégén legalább egy ordibálós vita van, aminek gyakran oka, hogy valahogy piát szerez (itthon már zárjuk) és beiszik, vagy akár pia nélkül is folyamatosan beszólogat a családnak, amit anyám férje visel a legnehezebben. Anyám a sorozatos vitákon már úgy ki van akadva, hogy azt mondja, élni sincs kedve, de eközben hiába mondja most már mellettem és anyám férje mellett a nagyapám is, hogy tesómat el kell vitetni intézetbe, anyám nem intézkedik erről, inkább rámegy ő és a család. Pedig csak ő vitetheti el tesómat. Megérdemelne igazából hosszabb bekezdést ez a téma, de igazából nincsenek különböző történések, csak a szokásos ordibálás, kiakadás, berúgás hétvégente. Ezen felül volt egy nagy vitánk még az év elején, amikor tesóm úgy felidegesített, hogy neki akartam menni, anyám alig tudott megállítani, aztán a férje a dulakodásban azt hitte, hogy anyám ellen akartam menni, ő meg nekem jött. Ezután napokig Pesten voltam, de aztán kölcsönösen bocsánatot kértünk és kibékültünk. Nagyapámmal viszont egyre jobb a kapcsolatunk, egyre jobban megértjük egymást, egyre többet beszéltünk, nyáron pedig Hévízen és Zalakaroson is voltunk együtt. Ezek az alkalmak jól sikerültek: fürödtünk, várost néztünk, borkóstolón voltunk, egyebek. Azért persze türelem is kell hozzá.
Apámmal is pont ugyanolyan (szar) a kapcsolatom, mint az év elején, vagy inkább még egy fokkal rosszabb, ha van lentebb. Év elején volt egy álbékülős kísérlete, amibe bele is mentem. Bocsánatot kért a hamis tanúzásért való vádért, azt mondta, nem követel vissza gyerektartást, és hajlandó leülni megbeszélni az innentől fizetendő összeget. Meg is egyeztünk havi 30 ezer Ft-ban, ami nekem jól jön, neki meg doktori végzettséggel nem hinném, hogy nagy teher kéne, hogy legyen (most azt hagyjuk, hogy mit hazudik a bevételeiről). Így a végrehajtás és annak költsége is megszűnt volna. Aztán a bíróságon kifarolt a megállapodásból, mondván, nem hajlandó fizetni a perköltség ráeső részét (mi fizettük volna a sajátunkat). Szerintem ez az álbékülés is csak azért volt, hogy nehogy a parlamenti választás előtt valami újságíró megtaláljon és negatívan nyilatkozzak róla (indult a választáson). Így aztán hamar visszarendeződött minden az eredeti kerékvágásba, annyi kiegészítéssel, hogy most már egyezkedni se akarok vele, mert nem látom értelmét, ha aztán mondvacsinált okkal felrúgja, miközben ő is jobban járt volna, mert már megtakarított volna az óta annyi pénzt, sőt jóval többet, mint amennyi perköltséget nem akart fizetni. Szeptemberig aztán nem találkoztunk, akkor viszont következett egy tárgyalás, ahova már nekem is el kellett menni. Előre elhatároztuk anyámmal, hogy a végletekig megpróbálunk nyugodtak maradni, mivel apámnak nyilván az lesz a célja, hogy kizökkentsen minket és valami számára előnyöset mondjunk, vagy én beolvassak neki és mondhassa, hogy "lám, így beszélek vele, ez is mutatja, hogy érdemtelen vagyok". Tesómat nem vittük, mert nem beszámítható, hogy mit mond és őt a legkönnyebb kihozni a nyugalmából. Apám támadta anyámat tesóm iskoláztatása miatt (szerintem se ez a bohóckodás kéne, hanem intézet, apám szerint persze egyik se), ezzel elment sok idő. Aztán az én bevételeimről kérdeztek, itt az ösztöndíjakat ismertettem, majd a kiadások következtek, amit szintén ismertettem. Apám meglepő módon nem hozta elő, hogy a magánóráimból be nem jelentett jövedelmem is lehet még. A tárgyalás nekünk kedvező írányt vett, mikor nem mi jöttünk ki a sodrunkból (pedig apám többször le "hitvány ember"-ezte anyámat), hanem apám, és felállva elkezdett kiabálni, hogy miközben szerinte én dőzsölök, addig ő 103 ezerből éhezik (aha, Korzikán volt nyaralni két éhezés közt). Azonban még ezzel sem hozott ki mindent a sodrunkból, viszont ő látva, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, beidegesedett, és ordibálva elhagyta a tárgyalótermet, vissza se jött. Ezt követően megkönnyebbültünk, a tárgyalás pedig innen már hamar véget ért, ítélet nem született, ahogy év végéig sem. Később apám kérte a perből az elbocsátásunkat tesómmal, hogy már csak anyámmal pereskedjen. Ezt valószínűleg azért tette, mert a tárgyaláson többször elmondtam, hogy azért is nem látogatom (neki felróható okból), mert beperelt (a másik a hamis tanús vád), így nem vagyok érdemtelen, hiszen nem miattam romlott meg a kapcsolatunk. Év végén vele is találkoztam egy buszon Budapestről haza felé, köszöntünk, de hátramentem (egyébként is a felesége mellett ült). Ezt később nehezményezte, mondván, közelebb is le tudtam volna ülni. Ez igaz, csak hát nem akartam vele beszélgetni. Karácsonyra jött a szokásos álmeghívás, de azért támadott is, és azt ecsetelte, miért vagyok érdemtelen. Nyilván így most sem mentem vele karácsonyozni.
Az év során volt a választás, ahol nem az az eredmény született, amit vártam, és kételyeim merültek fel a tisztaság szempontjából is. Ennek megfelelően az ellenzékre is ki vagyok akadva, hogy jelenlétükkel legitiimálva a történéseknek beültek a parlamentbe, miközben a 2/3 mellett tökéletesen súlytalanok. Rájuk se szavazok többet, maradnak a parlamenten kívüli pártok. Az MKKP kimondottan szimpatikus nekem, mivel görbe tükröt tartanak a hatalom elé, nem fekszenek le nekik, mint az ellenzék, és még értelmes dolgokat is csinálnak (a pártnak járó állami támogatásból buszmegállók, bicikliutak épülnek). Az a vicc, hogy ezt egy viccpárt csinálja... Az év végén a városomban is megtörtént az eddigi legnagyobb tüntetés, ahova el is mentem, főleg, hogy az egyik szónokkal előtte Pestről haza felé egy buszon is összetalálkoztam. Jó volt, bár nem hiszem, hogy elérjük a célt. Jönnek a különbíróságok, oda a bíróságok függetlensége is az állammal szemben folytatott perekben.
Az év embere: ???
Az év új ismerőse: H. D. (szoros versenyben N. A-val)
Az év csalódása: M. R. bizalmatlansága felém, a "majdhogynem erőszakolás" hazugságának elhivése (szoros versenyben F. B.-vel, aki M. R. szerint ezt terjesztette)
Az év hibája: továbbra sincs barátnőm
Az év sikere: két sikeres kitűnő félév, és sikerek a tanítás terén is, német nyelvvizsga
Az év versenyeredménye: egyetemen alig van verseny, így egyértelmű: matekból egy 6. hely