Cs. B. blog, II. fejezet

Szakítás K. E.-rel

Az előző fejezetben említett bonyodalmak utáni hétfőn kezdődött a közel kéthetes táborozásom. Először Budapestre mentem az ELTE táborába, ahova ingyen kerültem be, mivel a bírálók szerint az én pályázatom lett a legjobb (én a többiekét nem láttam, nem tudok állást foglalni). A kémia szekcióba kerültem. Voltunk érdekes előadásokon és laborgyakorlatokon is az ELTE több laborjában különféle kísérletek és műveletek elvégzése céljából. A szabadidős programok is érdekesek voltak. Felsétáltunk a Citadellához, voltak este vetélkedők, érdekes beszélgetések a szakkolégiumokról. Volt két tanár szakos hallgató is, akik elég jó és érdekes, biztató dolgokat mondtak erről a szakról. Én már régóta gondolkozom a tanári pályán, de a rossz fizetés miatt aggódom. A szobában hárman voltunk, az egyik fiúval barátok lettünk, a másik elég magánakvaló volt. Utolsó nap még megnéztük a Füvészkertet és két budapesti barlangot, aztán utaztam is le a következő matektáborba.

Ide már a budapesti tábor előtt befizettük az előleget és csak utána jött az ingyenes lehetőség, ezt meg már nem mondtuk vissza. Jól is tettük, hiszen nagyon jó tábor volt és jövőre végzős leszek, tehát utolsó esélyem volt részt venni rajta. Itt délelőtt matekos foglalkozások, délután különböző programok voltak. Volt tábori matekverseny, egész napos túra, játékos vetélkedők és sok-sok érdekes program. Sajnos a társaság elég zárt volt, sokan már régi táborozók voltak, így például a szobatársaim, nekik megvolt a régi tábori baráti körük, én meg új voltam, kicsit magányosnak éreztem magam. Az utolsó este játékos koncerttel búcsúztunk, aminek hatására egy részeg férfi is megtalálta a tábort, és mindenkit tűrhetetlen stílusban szidalmazott, amire meg is volt a válaszunk. A szervezőkkel majdnem össze is verekedett. Végül rendőröket kellett hívni. De ez csak színesítette az estét, nagyon jól éreztük magunkat.

A tábor után még elmentem a tábortól néhány kilométerre lévő Ajkára találkozni a még az első táborban megismert V. P.-val. Nagyon jót beszélgettünk, pizzáztunk is, de aztán haza kellett indulnom (19:26-kor ment az utolsó vonat, amivel még elértem a 22:45-ös utolsó buszt). 

A különlét nem hozta meg a várt eredményt K. E.-rel. Az első táborban két nap után írtam neki, de csak pár szavas mondatokban válaszolt, így hamar vége lett a beszélgetésnek. Ezek után meg akartam várni, hogy ő írjon, kíváncsi voltam, keres-e. Egy hétig nem keresett, aztán ráírtam, mert számomra már vállalhatatlan volt, hogy ennyire ne foglalkozzak azzal az emberrel, akit elvileg szeretnem kéne. Őt ilyen lelkiismereti kérdések bizonyára nem gyötörték. Másnap aztán szóba is került, hogy soha sem keres, persze szokás szerint próbálta terelni a témát. A visszaúton órákig beszélgethettünk volna, de ő szinte egyből lelépett, állítólag társasozni az anyjával. Utána két órával visszatért, szólt is, de csak 5 perccel később tudtam visszaírni, mivel éppen a metrón utaztam a Déli pályaudvar és a Stadion buszpályaudvar között, és a metróban nem volt internet. Nem várta meg, hogy felérjek. 

Másnap volt anyám és a párjának az eskövője, ami szűk körben, viszonylag röviden, egy ebéddel egybekötve zajlott. Ezek után még néhányukat kiraktam egy borozónál, aztán hazamentem egyedül. Ez volt az első eset, hogy egyedül vezettem az autót. Nagy önbizalmat adott, hogy senki nem szólt bele a vezetésembe mellettem, és így is frankón megoldottam minden helyzetet, a parkolást is. Miután hazaértem, írtam K. E.-nek, hogy szeretne-e találkozni. Pár órával később, 6-7 körül válaszolt, és ebben a késő esti órában két hét különlét után természetesen már nem akart talákozni. Kiderült, hogy előtte az anyjával volt a falujában egy rendezvényen.

Másnap már dél körül írtam neki, hogy akar-e találkozni, válasz persze nem jött. Az előző napi visszautasítás után persze új időpontot nem ajánlott fel. Meg is csörgettem, vissza se hívott, sőt este még azt is letagadta, hogy csörgött volna a telefonja. Este ebből szép kis veszekedés kerekedett. Nyilván fontos volt ismét a falusi rendezvényre menni az anyjával. Másnap azzal az indokkal nem találkoztunk, hogy a postást kellett várnia, a negyedik napon pedig elutazik. Így aztán két hét után hiába voltunk 4 napig mindketten itthon, nem találkoztunk. Szerinte ez megfelelő dolog egy kapcsolatban. Szerintem nem. Már szakítani akarok vele, de ezt élőben szeretném megtenni. Sajnálom, hogy ez lett a több éves barátságunkból.

A hétvégén még egyszer vezettem egyedül az autót, levesért kellett elmennem. Nagy nyugodtan, viszonylag még lassú tempóban (egy zebra után) haladok az ismert úton, tudom, hogy elsőbbségem van. Ennek ellenére balról, ráadásul elsőbbségadás-tábla és vonal által is jelzett irányból elém vág egy valaki. Szerencsére idejében észrevettem a barmot, ezért le tudtam fékezni... Ez után a helyzet után végre nem érzem már magam annyira rossz vezetőnek. Persze még bőven van hova fejlődni. 

 Elkezdtem dolgozni nagyapám szőlőbirtokán napszámosként. Más diákmunkát nem találtam, hiába regisztráltam be egy diákszövetkezetnél, ahonnan hetente jövő munkaajánlatokat ígértek (összesen kétszer jött e-mail másfél hónap alatt, de mindkétszer hosszú távra kerestek diákokat, nem csak nyárra), hiába küldtem el a pályázatomat három helyre (egy irodai munka, egy forgalomszámlálás és egy eladói munka), válasz sehonnan sem érkezett (illetve egy negyedik helyról igen, de ez egy MLM-es piramisjáték-szerű munka volt, először kértek volna pénzt, aztán dolgozhattam volna. Ezzel nem hagytam magamat csőbe húzni.). Ráadásul a napszámosi munkával többet is keresek, mint a diákmunkáknál ajánlott szokásos nettő 507 forintos óránkénti minimálbér. (Minden napszámos ennyit kap, nem kivételez velem nagyapám.) Első nap reggel szakadt az eső, így elmaradt a munka, keddtől viszont dolgoztunk. Rajtam kívül csak cigány származású napszámosok voltak, és meglepődtem, milyen normálisak voltak, nem ezt szoktam meg. Persze lehet, hogy csak azért ilyenek, mert a főnök unokája vagyok. Hozzá kell tenni, hogy a jóindulatuk mellett elég buták szegények, némelyik még az általános iskolát sem végezte el, és meglepően lusták is. Még így is állandóan pihenünk, hogy én ott vagyok, tehát sejthető, hogy ha nincs ott a főnök unokája, akkor még lustábbak. Hozzá kell tenni, hogy ebben a nagy melegben nekem sem volt ellenemre a pihenő, bár én alapjáraton jobban ki szoktam hajtani magam. Szerencsére a kapálásra nem maradt idő a héten, így csak az annál jóval könnyebb zöldmunkát végeztük. Elég fárasztó volt ez is, főleg a reggel 5 órai keléssel. Ilyen munkát végezve és látva azt a réteget, aki felnőttként is ilyen munkákból tengődik, rögtön új értelmet nyer a tanulás fontossága.

Szerdán, amíg dolgoztam, váratlanul rámírt K. E., hogy találkozni akar megbeszélni a dolgokat. Facebookon már egyértelműen utalt a szakításra, így szinte biztos voltam benne, hogy ez vár rám (a fejezet címe is jól mutatja ez, amit az első bekezdések megírásakor, még a szakítás előtt adtam...). Ennek megfelelően is álltam a találkozóhoz. A munkából hazaérve visszaírtam neki, és felajánlottam, hogy 6-7 körül ráérek. Neki 6-ra állítólag haza kellett mennie, és 3-kor, amikor beszéltünk, még nem is ebédelt, így egyetlen buszpárost ajánlott fel, amivel jönne illetve menne. Nekem az az időpont nem annyira nem tetszett, mivel az ő haza felé tartó buszával egy időben nem jött volna helyi járatom se, és Cseh László döntőjéről is lemaradtam volna (kár lett volna, mert végül aranyérmet nyert). Ő persze egyből felajánlotta a rá jellemző "kompromisszumos" megoldást: "nekem csak ez jó, majd akkor hazagyalogolsz". Azt hiszi, hogy majd azért fogok 8 óra munka után átgyalogolni a fél városon és lemaradni Cseh Laci döntőjéről, hogy végighallgathassam, ahogy kidob? Rosszul hitte, én közöltem vele, hogy a fél órával korábbi buszommal már pedig hazajövök. Erre hirtelen eszébe jutott, hogy neki is van 25 perccel korábbi busza (ezt én is tudtam, hogy van, csak ugye ő szereti szivatni feleslegesen a másikat, lényeg, hogy neki jó legyen...) oda is és vissza is, így mégis tudtunk találkozni, és sejtésemnek megfelelően végighallgattam, hogy szakít velem. Ezért tényleg nem érte volna meg a gyaloglás és a döntő kihagyása... Az én érveimmel szemben (kompromisszumokon alapuló folyamatos párbeszéd veszekedés helyett, a kapcsolat folytatása, hiszen ennél már csak jobb lehet vagy maradhat így minden) ő hajthatatlan volt most is, az ötletemre válaszul közölte, hogy "vannak olyan dolgok, amikben nem lehet engedni". Igen, az ő részéről gyakorlatilag minden dolog ilyen, ezért voltak veszekedéseink. Egyébként én se gondoltam komolyan, hogy az én javaslatom hosszú távon megoldhatná a kapcsolatunkat, viszont én ebből csak jól jöhettem ki. Két dolgot tehetett:  kidob, és akkor ő a felelős a kapcsolatunk befejezéséért, ráadásul mások előtt nehezen védhető az az eset, hogy a szakítások előtt megfenyegetetett és hamis dolgokkal vádolt az anyja -  szerinte K. E. miattam hazudott neki és megfenyegetett, hogy "megmutatja, milyen ha egy anyuka tényleg a kapcsolat ellen van" -, mire ő azt tanácsolta, hogy fogjam be a számat, és ezt követően találkozni se akart, nem is keresett, csak amikor szakítani akart. A másik lehetőség a kapcsolat folytatása lett volna, így nyáron még lehettek volna a kellemetlen veszekedések mellett kellemes programok is, szeptembernél tovább pedig úgy se bírtuk volna az ismert okok miatt. Egyébként álszent és képmutató módon sajnálatát fejezte ki, hogy így ér véget a három éves barátságunk, ami annak tükrében, hogy a döntést egyoldalúan saját szándékából hozta meg, elég ironikus. Én azért játszotta az áldozat szerepét, amíg meg nem jött a busz. Hazaérve pedig a tervnek megfelelően leültem a TV elé és megnéztem a már említett döntőt. Különösebben tehát nem hatott meg a szakítás, sőt inkább megkönnyebbültem utána. Olyan problémák voltak a kapcsolatban, amelyek megoldására képtelen voltam. Hiába voltunk meg jól barátokként K. E.-rel, a kapcsolat sajnos egyértelműen nem működött köztünk. Lehet okokat keresni, én az anyja viselkedésében és az ő kompromisszumképtelenségében látom ezt. Sőt, éreztem egy kis lenézést is az irányából, valahogy mintha felettemvalónak képzelte volna magát. A legkisebb kis apróságért elvárta, hogy tapsikoljak, ha valami jó történt, de a legnagyobb negatívumot is elvárta volna, hogy anélkül elfogadjam, hogy egyetlen szót is szólnék, mintha nekem ehhez nem lett volna jogom, ha pedig valami jól alakult, azt kegyként kellett volna felfognom tőle. Úgy érezte, hogy ő a világ közepe.

A munkával töltött hétköznapok után szombaton anyumék és apumék is elutaztak, így egyedül maradtam itthon. Nagy volt a nyugalom, senki nem idegesített, de azért egy hét eltével azért már hiányzott a család. Közel három év után találkoztam a 8 évvel ezelőtti külön angolórai csoporttársammal is (utoljára közel három éve, azon az emlékezetes díjátadón találkoztunk, ahol F. L.-nak is én adtam át egy díjat), T. E.-val. Úgy tűnt, hogy van kedve találkozni, hiszen amikor megkérdeztem, azt mondta, hogy már ő is gondolt erre, és egyből meg is tudtunk beszélni egy időpontot (bár ezt később két nappal elhalasztotta). Ebben a nagy melegben fagyiztunk egy jót, beszélgettünk is, de viszonylag hamar kitalálta, hogy hazamegy (egy óra után). Búcsúzáskor azért egy ölelés volt. Arra azért rá kellett jönnöm, hogy elég különbözőek vagyunk, ő több hangszeren is játszik, engem a zene nem túlzottan érdekel (elhallgatom, de ennyi) és most is a találkozón sok ideig csak erről a témáról beszélt, én meg alig tudtam hozzászólni a témához. Barátságnál több ebből nem lesz.