Szokásos év végi romlás

Egyszer csak váratlanul nagy ötletem támadt: már pár hete gondolkoztam, hogy milyen ürüggyel lehetne elkezdeni beszélgetni az egyik lánnyal az iskolában, és megjött a válasz. Az SZDK-ban szervezőt kéne találnom a tánckörre, ő pedig éppen táncol már több éve, így meg tudná szervezni. Nem hittem persze, hogy bevállalja, csak dumálni akartam vele. Viszont bár az ötletet nem utasította el, mikor további beszélgetést akartam kezdeményezni vele, elég hamar lelépett. Ezután pár nappal viszont ő maga keresett meg a tánckörrel kapcsolatban, de konkrét dolgot nem tudott mondani, és amikor másról próbáltam beszélgetni, ismét hamar lelépett. Nem valószínű, hogy bejönnék neki.

Az Erdős iskolás lányokkal újra megpróbáltuk összehozni a kártyázást, de ez ismét nem sikerült, hiába próbálkozott ezúttal Cs. I.

Az SZDK-ban folytattam az interjúzást: a második interjú olyan sikeres lett, hogy ez lett Facebook-oldalunk első olyan állapotfrissítése, amelyik több mint ezer embert elért. Ennek nagyon örültem, annak pedig különösen, hogy ez az interjú L. R.-tel készült, aki tényleg sokat tesz az ügyért, és úgy gondolom, hogy ő talán még nálam is jobb elnök lehetne jövőre, ha én elballagok. A harmadik interjú majdnem ugyanilyen sikeres lett, annak 750 körül volt az elérése.

Megtörtént az, ami minden végzős gimnazistával megtörténik: a gombavató. Sokat készültünk erre, bár én a múlt havi szavazás után úgy döntöttem, hogy ha az osztály úgy állt hozzám, ahogy, akkor én is úgy állok hozzájuk, és semmilyen ötlettel nem álltam elő. Persze a műsorban azt a szerepet, amit mások rám osztottak, bevállaltam: eljátszottuk kicsit kiszínezve azt az esetet, mikor fizetett az osztály, hogy feleljek „önként” magyarórán. Összességében a műsorunk elég felejthető lett, de legalább jól éreztük magunkat, ettünk, ittunk, beszélgettünk sokat. Nagyon gyorsan elment ez a három és fél év, szerettem ezt az iskolát is.

Tanulva az eddigi évek tragikus Szilvesztereiből (bár tavaly ezt a szakítás is okozta), idén úgy döntöttem, már 3 héttel korábban elkezdem szervezni az estét: meg is hívtam hozzánk 10-15 embert. Azt vártam, hogy így jobb lesz a fogadtatás, mint amikor karácsony után, tényleg az utolsó pillanatban kezdtem el szervezni, meg ugye most nem csak 3-4 embernek írtam. Sajnos csalódnom kellett: néhányan válaszra sem méltattak (bennük csalódtam), pár ember rögtön közölte, hogy sajnos más programja van (ez már érthető), páran azt mondták, hogy több helyre is hívták őket vagy pedig még nem tudják, megy-e a család valahova, így gondolkoznak és egyetlen ember volt, aki rögtön egyértelmű igent mondott: V. D., aki itt lakik három háznyira. Ő ráadásul megkérdezte, hogy jöhet-e esetleg az egyik osztálytársa is. Ez a dolog lelombozott, így pár napig nem is volt kedvem foglalkozni a szilveszterrel. Aztán úgy döntöttem, hogy mégis csak megpróbálom megszervezni és megkérdezem azokat, akik előzőleg talánt mondtak, hogy mi a helyzet. Következett a második csalódás: lassú, köntörfalazó válaszok, amiknek a vége az lett, hogy az összes talán nemmel végződött. Ezek közül Cs. I. válasza érintett a legrosszabbul: ő először áradozott, hogy milyen jól hangzik az ötlet, majd hosszas, több órás időhúzás után (miközben volt, hogy fent volt Facebookon, mégsem írt vissza, amiért kissé le is basztam, ennyit azért elvárnék tőle főleg, ha már annyit segítettem neki év eleje óta) benyögte, hogy inkább nem utazik a városba, hanem otthon marad és nem megy sehova. Tehát inkább nem megy se sehova, minthogy hozzám jöjjön. Megírtam neki, hogy sajnálom ezt, de erre már inkább nem is válaszolt, amikor 24-én elolvasta, még csak boldog karácsonyt sem kívánt. Ezt kapom annyi segítség, heti több órás munka után…

Ezt most már nem fogom szó nélkül hagyni felé, meg fogom neki mondani a magamét. Azonban nem akarok ezzel ráírni, főleg nem Szilveszter előtt, nem akarom, hogy azért gondolja meg magát esetleg, mert attól tart, hogy nem segítek a további felkészülésében a matekversenyekre (ezt meg sem tehetem az SZDK-elnökként, viszont a matek diákköröket megritkíthatom, lerövidíthetem, például tarthatok a heti két óra helyett – ami az ő kérésére lett bevezetve - két hetente 45 percet, és az ezen túli segítségeket, amik szintén jócskán voltak, szintén beszüntethetem). Ha esetleg addig is kérne segítséget, akkor majd lebaszom, egyébként meg majd az első héten az iskolában. Az egyébként érdekes lesz, mit csinálok a már elkészült interjúkkal: L. R. kérdezett engem a matek diákkörről, és volt olyan kérdés (ki a leglelkesebb?), amire agyba-főbe dicsértem Cs. I.-t. Ezen túl a matek diákkörről épp vele készítettem interjút, amiben még magasabb szinteken dicsérem, konkrétan elmondom, hogy az utódomat látom benne. Ezeknek az interjúknak még az iskola kezdete előtt meg kellene jelennie, viszont most a tartalmuk miatt gondban vagyok.

A Szilvesztert végül V. D. kérésére mindenképp megszervezem, akkor is, ha csak ketten leszünk. Más lehetőségem úgyis csak az lenne, ha K. V.-ral mennék, de az ő barátait nem ismerem (K. V.-t is hívtam hozzánk, erre ő is elhívott).

Megtörtént a tárgyalás is. Először a két bíró, majd anyum, végül apám tett fel nekem kérdéseket. Szerencsére sikerült pártatlan maradnom, mindenben igazat mondtam, nem bonyolódtam bele a mondandómba. Amiben nem voltam teljesen biztos, arra inkább azt mondtam, hogy már nem emlékszem (közel 5 éve történt az eset). A tárgyalás nagyon hosszú volt, 2-szer is volt szünet. Miután kihallgattak, bent maradtam megtekinteni a tárgyalást, így láttam, ahogy szidják egymást anyámék – körülbelül olyan volt, amilyennek hittem. Új dolgot igazából nem tudtam meg, azokat vágták egymás fejéhez, amikkel engem is traktálnak. 3 órával később kezdődött az ítélethirdetés: apámat bűncselekmény hiányában felmentették. Anyám 3 nap gondolkodási időt kért, hogy fellebbezzen-e. Javasoltam neki, hogy ne tegye, elegem van már a pereskedésből. Szerencsére ő nem baszott le azért, amit tanúként mondtam, így ebből nem lett vita. Apám gyorsan elhúzott, csak elköszönt, de nem hiszem, hogy neki bármi gondja lehet, hiszen felmentették.

Tévedtem. 26-ára apám elhívott minket karácsonyozni (először 25-ét akart, de az már foglalt volt). Azt hittem, hogy ez lesz a békülés alkalma. Azonban rögtön nagyszüleimhez mentünk, és már ott hallottam, mikor közölte tesómmal, hogy nem akarja, hogy utána hozzá is felmenjünk, az autóban akarja odaadni az ajándékot. Én viszont mindenképpen fel akartam menni több mint egy hónap után a kutyámat megsétáltatni. Ezt vissza felé az autóban mondtam is, de apám egyből visszautasított. Én még azért próbálkoztam, de a helyzet nem változott. Erre ironikusan közöltem: „Neked is boldog karácsonyt!”, ami beindította a veszekedést. Megkaptam tőle, hogy nem 25-én mentünk, merthogy akkor nagyszüleim jöttek, gondolja, hozzájuk van kulcsom. Erre közöltem, hogy anyámnak, a lányuknak természetesen van. Közöltem azt is, hogy ha idejében megbeszéljük a 25-ét lehetett volna az is, mint ahogy tavaly is lett. Ezt persze ő szokás szerint csűrés-csavarásnak vette (vitában ha valamelyik érvre nem tud mit mondani, akkor az csűrés-csavarás…). A vita közben szépen hazavitt bennünket, ott az utcán egymáshoz vágtuk az ajándékot, ami közben még szóba került a tárgyalás is, majd én otthagytam és mentem az ajtóhoz. Bent kibontva a csomagot nagy meglepetés fogadott: megkaptam a levetett öltönyét (aminek zsebében anyám egy taknyos zsebkendőt is talált), ingét, nadrágját: ebben házasodtak össze anyummal. Ezen felül megkaptam a nászútjuk fényképalbumát is, és egy képet, ami az ő születésnapján készült tavaly. Tőlem ő kapott egy könyvet, melynek a rövid leírásában kísérteties hasonlóságok vannak ránk nézve – persze nem olvastam, így nem tudom, hogy ez a további tartalomra mennyire igaz.

A gondok csak sokasodtak: még képes volt apám rámírni Facebookon azok után amit csinált, azzal, hogy szerinte morzsa volt a könyvben, amit vettem neki, és én azt már biztos korábban elolvastam, és csak oda akartam szúrni vele. Nem az én stílusom a használt dolgaim elajándékozása. Sérelmezte azt is, hogy a könyvben szerepel egy apuka, akinek van egy betegsége, szerinte én ezzel rá céloztam. Közben csak próbáltam elé ferde tükröt tartani, hátha rájön, hogy nem jó, amit csinál. Próbálkozásom sikertelen volt. Jól össze is vesztünk Facebookon, ment a szokásos konkrétumok nélküli vagdalkozása, a kérdéseimre képtelen volt válaszolni. Nagy meglepetésemre névnapomra postán (pedig egy városban lakunk) küldött egy könyvet. Nem vettem észre benne morzsákat. A névnapomon meglepő módon írt nekem Facebookon.

Egy nappal később megtudta, hogy anyám megfellebbezte az ítéletet, aminek hatására megint írt nekem, és elkezdett hamis tanúzással vádolni, és közölte, hogy ennek következménye lesz, sajnálja, hogy ilyen lépésre kényszerítem. Ezzel az undorító vádaskodásával már végleg átlépte a határt. Olyan bűncselekménnyel vádol, amit jól tud, hogy nem követtem el. Nem tudom, hogy feljelentést akar-e tenni (addig nem tehet, míg nincs jogerős ítélet abban az ügyben, ahol szerinte elkövettem a bűncselekményt), bár ha így tesz és felmentenek, akkor számíthat ő is a hamis vád miatti feljelentésre. Mindebben az a legszebb, hogy a bíró a felmentő ítélet indoklásában külön megemlítette, hogy az apámnak kedvező ítélet az én vallomásom alapján is született... Apám szerint persze ez csak egy csel a bíróság részéről és majd a harmadfokon máshogy értelmezik a vallomásomat és elítélik. Teljes a téboly. Konkrétumokat (szerinte miben hazudtam?) sokadik kérdésemre sem képes mondani, csak a mellébeszélést nyomja az ajándékokról, és az egyéb ügyekről meg anyámról, illetve arról, hogy az első tárgyalásra miért nem mentem el (ezt nem kérdezte a bíró, mikor vallomást tettem, tehát ennek okáról sem hazudhattam, de egyébként is hivatalos orvosi igazolással rendelkezem a távolmaradásomról). Ekkorát még soha sem csalódtam senkiben sem, ezt azért nem vártam apámtól. A vádaskodásával először nagyon rám ijesztett, már láttam lelki szemeim előtt magamat a vádlottak padján... Aztán anyumnál is rákérdeztem és utánaolvastam a dolgoknak, és megnyugodtam, hiszen nem követtem el semmit. Most már esélyt sem látok a kapcsolatunk normalizálódására. Így sajnos a kutyámat sem láthatom többet, akitől még elbúcsúzni se volt lehetőségem, nem is hittem, hogy az lesz az utolsó sétánk együtt novemberben, a fizika verseny napján, ami végül is lett. Attól félek, hogy hamarosan meg fog halni, mivel már lassan 10 éves lesz. Bár biztos megviseli, hogy nem megyek többet hozzá, de sajnos nincs lehetőségem, apám még karácsonykor sem engedett fel.

A Szilveszter viszont jobban sikerült, mint az elmúlt években - bár azokat nem volt nehéz túlszárnyalni. Még előtte több hónap után újra találkoztunk P. A.-val, akinek szintén nagy családi gondjai vannak, az anyja elhagyta, elköltözött otthonról, jelenleg kollégiumban lakik. Ennek ellenére mostanra viszonylag talpra állt, barátja is lett. Mi szokás szerint jól elbeszélgettünk, az ember könnyebben beszél a problémáiról olyan embernek, akinek szintén vannak hasonló gondjai. Így aztán elmondtam neki a teljes történetet. Kiderült az is, hogy még nincs szilveszteri programja, így elhívtam magunkhoz, ezzel már 3-an lettünk. Jót beszélgettünk, kártyáztunk, iszogattunk. Végre egy normális Szilveszter volt.

Apám támadása utáni napon itthon is baj történt. Este mentem zuhanyozni a tesómmal hónapokkal korábban megbeszéltek szerint (lefixáltuk, ki mikor megy), ennek ellenére ő ott volt, amit én szóvá is tettem, majd kifordultam a fürdőszobából, amire ő eszeveszett morgásba kezdett. Azt hitte, megyek tépni büntetésből az ajtódíszei közül. A morgásra feljött anyám, és még tesómat kezdte védeni (nem tudott a megegyezésünkről, tesóm pedig letagadta). Tesóm beszólogatatásának hatására én tényleg a szokásos büntetést alkalmaztam: az ajtódíszei közül az egyiket összetéptem, amire ő a fürdőszobából rohant felém a felmosóronggyal, amivel fejbe is vágott, anyám nem tudta megállítani. Ezek után nekem sem kellett több, felbőszülten rohantam felé, mire anyám próbált engem is megállítani, így tesóm bemenekült a fürdőszobába, én pedig próbáltam berontani az ajtón, miközben anyám próbált onnan elrángatni. Én persze miután fejbevágott a felmosóronggyal, nagyon ideges voltam, így nem hallgattam anyámra, még jól be is szólogattam neki. Pár perc után csillapodtak a kedélyek, de tesóm még mindig nem mert kijönni, én viszont zuhanyozni akartam, így egy óvatlan pillanatában berontottam (nem tartotta az ajtót ekkor). Erre ő azt híve, hogy nagy verést kap, a fürdőszobaablakot kinyitva segítségért kezdett el kikiabálni. Én onnan elzavartam és bezártam az ablakot, nem ütöttem meg. Erre az ordításra már anyám élettársa is feljött, aki eddig nem avatkozott közbe, de most mindkettőnket mindennek lehordott. Konkrétan azt szorgalmazta, hogy "takarítsanak minket el az életükből". Közben nekiálltam zuhanyozni, de kintről is szólongatott be, én meg persze vissza, amitől még idegesebb lett. Közben anyám sírva próbálta nyugtatni. Zuhanyzás után bezárkóztam a szobámba, anyumék pedig lementek a földszintre. Mikor hallottam feljönni, bocsánatot kértem azokért, amit a fejéhez vágtam (a többit nem bántam meg) és megbántottam őt vele. Végül sikerült kibékülni, a probléma visszasepertük a szőnyeg alá, menetrendszerűen újabb néhány hónapra... (pár havonta különböző jelentéktelen okokból mindig lefolyik egy-egy hasonló vita)

Apám több napnyi hallgatás után ismét rámírt Facebookon. Most közölte, hogy hálás lenne, ha nem uszítanám rá tesómat, mert felment hozzá balhézni. Erre közöltem, hogy az undorító vádaskodása után nem érdekel, miért lenne hálás, tesómat pedig nem uszítottam rá, egyébként is ne nekem írogasson, hanem tesómmal beszélje meg, ha baja van vele. Erre még nem válaszolt.