2016
2016 jobban indult, mint 2015, már ami az első pár órát illeti: folytattuk a kártyázást P. A.-val és V. D.-vel, iszogattunk, aztán hazakísértük P. A.-t és mi is aludtunk.
Ha már bővebben nézem az év indulását, akkor nem mondható el, hogy jól indult volna: apám tovább folytatta az előző év utolsó napjaiban kezdett vádaskodását (hamis tanuzás a felmentése ellenére), az ajándékaim szapulását, a kioktatásomat. Rá kellett jönnöm, hogy nem egy időszakos mosolyszünetről van szó, hanem neki egész más céljai lehetnek: nem akar már velem foglalkozni, hogy aztán érdemtelenségre hivatkozva ne kelljen esetleg gyerektartást fizetnie, ha fél év múlva befejezem a gimnáziumot és egyetemre mennék... Rájöttem arra is, hogy neki egyáltalán nem célja a békülés, a jó viszony. Ez óriási csalódás volt, még annak ellenére is, hogy korábban is voltak nézeteltéréseink, sőt hasonló mosolyszünet is, mint amilyennek kezdetben ez a mostani is tűnt.
Ezen túl Cs. I.-vel is volt egy kisebb nézeteltérés, de ez igazából csak az év első negyedében szokásos forgatókönyvet követte: ő bunkón viselkedett velem, mire én megsértődtem, ezt próbáltam ridegen a tudtára adni, amit ő félreértelmezett, aztán onnantól pár napig nem beszéltük, aztán megkerestem, hogy ilyen szarokon a korábbi barátság után ne vesszünk össze, mire ő is különösen békülékeny hangnembe váltott, és így a dolgokat megbeszélve, gyors béke született, ami mindig nagyon jó érzés volt. Év elején a tavalyi bunkózása után az első matek diákkörön csak a másik taggal foglalkoztam, de ő azt hitte, azért haragszom, mert Szilveszterkor nem jött, amit nem talált jogosnak (szerintem se lett volna az), így aztán nem is keresett, de miután én higgadtan, visszafogottan leírtam, hogy mi a gondom, ígéretet tett a változtatásra és ki is békültünk. Másnap egy verseny után még haza is kísért, amire soha máskor nem volt példa, tehát ebből is látható volt, mennyire békülni akart. Ekkor még azt hittem, hogy ezt barátságból teszi, hogy jó barátjának tart és jól is esett, de később kiderül majd, rosszul gondoltam. Másnap még matekoztunk is együtt és megoldottunk egy olyan példát együtt, ami egyikünknek sem sikerült külön.
Közben sokat stresszeltem a tanulmányi versenyeken is, mivel azonos kategóriában indultam az OKTV-ken, mint egy évvel korábban, amikor 3 tárgyból döntős voltam. Így aztán nagy égésnek éreztem volna, ha most valamelyikre nem sikerül bejutni, nagy volt tehát a teljesítménykényszer rajtam. Ez egyes eredményeimre majd rá is nyomja a pecsétjét, de az év eleje jól indult: egy külföldi matekversenyen 2. lettem, az OKTV-n pedig jó helyezéssel (3.-6.) bejutottam a döntőbe.
A sítáborig viszonylag harmónia volt legalább az iskolában és itthon, ha apámmal nem is. Az említett külföldi matekversenyre felemelő érzés volt, hogy a 4 beválogatott ember az iskolából egy kivételével mind matek diákkörös volt. Jól is éreztük együtt magunkat, egy melankolikus zongorajáték alatt szinte szomorúan gondoltam arra, hogy fél év múlva, az egyetemről már nem tudom nekik szervezni a diákkört. Este söröztünk is egyet, és ünnepeltük Cs. I. 1. (az ő évfolyamán) és az én 2. helyezésemet, valamint Z. M. dicséretét. Közben megjelent a diákkör oldalán előbb a Cs. I.-vel, mint matek diákköri taggal készített interjú, melyben agyonra dicsérem (persze ő is dicséri a matek diákkört), konkrétan azt mondom, hogy benne magamat látom. Ilyet nem emlékszem, mondtam-e korábban bárkinek, most se érzek ilyet senki iránt az egyetemen sem. Aztán megjelent a velem készült interjú is, aminek meglepően jó elérése és kattintásszáma lett. Cs. I. javaslatára szerveztünk egy diákkörös mozizást is, V. D. ötletére pedig 3-an egy jó kis kártyázós iszogatást nálunk.
Ezután jött a sítábor. Összességében ez is jól sikerült, az idő viszonylag szép volt, a pályaminőség is elment, a tömeg sem volt vészesen nagy, az esti iszogatások is jók voltak. Két affér azért történt: a szobatársaim, akik miután nem is feltétlen engem akartak maguk mellé negyediknek, elég összeszokottnak tűntek. Aztán a nagy barátok egyike úgy berúgott, hogy első éjszaka összehányta a szobát, a két "barátja" elmenekült (vesd össze majd Cs. I. hasonló hányása két hónappal később és az én reakcióm), nekem pedig már nem sikerült (a tanár azt akarta, hogy legalább egy ember vele maradjon), pedig én csak aznap ismertem meg... A másik affér egy nagyképű pöcsfejjel volt, aki folyamatosan élcelődött egy csajon kívül mindenkin, és én voltam végzősként az egyetlen, aki ezekre komolyan visszaszólongatott, aztán ennek eredményeként egy idő után külön síeltünk. De még ezek se tudták beárnyékolni a sítábort.
A sítábor után agyonra elkezdtem tanulni a kémia OKTV-re. Ennek ellenére két feladatot is elbonyolítottam, amivel nagy időhátrányba kerültem, ennek hatásaként pedig kétségbeestem: tavaly 3. helyen jutottam a döntőbe, így ha most kiesek, az óriási blama lesz, és valószínűleg keresztet vethetek az iskolában a legjobb OKTV-helyezésért járó díjra is (amit így K. D. kaphatna esetleg, aki ekkor elég bunkó volt velem, mivel az ellenséget látta bennem - ez majd a gimi végén megváltozik), hiszen K. D. fizikából egyértelműen jobb nálam, matekból háromszor annyi induló van, mint kémiából és fizikából, így kémián kéne tavaly után ismét megelőznöm az ő fizikás helyezését. Aztán további értékes percek elidegeskedése után erőt vettem magamon és épphogy befejeztem a feladatsort, de az elbonyolított példákhoz nem volt időm visszatérni és tavallyal ellentétben ellenőrizni se tudtam már. Így aztán több mint kétszer annyi pontot vesztettem, mint tavaly, annak ellenére, hogy többet készültem. Nem tudom, mi okozhatta ezt a kudarcot. A legrosszabb volt az egészben, hogy a tanárom annyira bízott bennem, hiába mondtam neki, hogy rossz lett, hogy már a behívó előtt elkezdett készíteni a döntőre. Aztán a kudarc kiderülésének másnapján bocsánatot kértem tőle és a laboránstól is, ők meg eléggé meghatódtak. (Egyébként kicsit beteg is voltam az OKTV-n, de erre legfeljebb az egyetemi vetélytársak felé fogom rá a kudarcot, mert ez valójában nem indok.)
Pár nappal később a fizika OKTV jobban sikerült már, bár ott is volt két apró hibám. A kémiás kudarc után rettegtem (még rémálmomban is előjött), hogy fizikából is kiesek (a matek már hamarabb megjött), és a tavalyi 3 után csak 1 döntőm lesz, de ez szerencsére nem következett be és a tavalyinál sokkal jobb helyen, a középmezőnyben bejutottam a döntőbe. Ezután már kicsit kiengedhettem, de azért még aznap délután megszerveztem a fordított matek diákkört, amikor a tagok adhattak elő, de sajnos Cs. I. előadására csak én voltam kíváncsi még 5 óra fizikázás után... Ezután a szokásos 3-as kártyázáson engedtük ki a fáradt gőzt.
Apámmal ekkorra elült a balhé, be lett seperve a szőnyeg alá, nem beszéltünk. Ellenben a hónap végén következett Cs. I.-vel a második vitánk. Most bunkón nem válaszolt Facebookon egy kérdésemre, aztán miután még iskola után intéztem az ő dolgait, mert betegen otthon feküdt, és ha nem intézi el valaki a nevezést, nem indulhatott volna egy nemzetközi matekversenyen, ő ezt meg se köszönte, csak leokézta. Az is feltűnt, hogy hosszú ideje nem nézte a diákköri Facebook-csoportot, amin szintén kiakadtam, mert nem magamnak írok oda. Az utolsó cseppet az tette a pohárba, mikor nem szólt, hogy nem tud jönni a diákkörre (azt hittem, a hétvége folyamán felgyógyult a megfázásából), de bezzeg azért tudott írni két nappal később chaten, hogy megmondjam neki, hogy másnap mikor indul a vonatunk. Ezen kiakadtam (csak akkor keresett, ha kellett neki valami, ha szólni kellett volna valamiért, akkor nem), és megmondtam neki a magamét, mire ő szó nélkül lelépett (azért az indulásról is tájékoztattam). Másnap a vasútállomáson nem mentem oda hozzá kezet fogni (én érkeztem később, ő ült), amit még hónapokkal később is sérelmez majd, és nem is nagyon beszéltünk. Azonban a büszkesége mögött a békülékenysége is ismét egyértelműen látszott: bár nem szóltunk egymáshoz, az ebédlőben ebédkor és vacsorakor is mellém ült, aztán a többiekkel mindketten mentünk moziba is, én meg átköltöztem a szobájukba (hivatalosan a többi ember miatt, de őket valójában sose kedveltem különösebben, hanem Cs. I.-vel békültem volna). Este még sört is vetetett velem Cs. I., az ellen se tiltakoztam (pedig csak én voltam nagykorú, megszivathattam volna), de utána nem hívtam le a csajokhoz kártyázni, ő meg magától nem mert jönni kilencedikesként. Másnap aztán délután a másik két ember bement a belvárosba, mi meg ketten maradtunk (nyilván ez se véletlen, hogy egyikünk se akarta elkerülni ezt a helyzetet), de kezdetben csak egymásra vártunk, én csendben oldogattam azokat a példákat, amiket együtt szoktunk. Aztán csak nem bírtam ezt a szarakodást, és megkérdeztem, hogy most mi a gondja velem, hogy ezt csinálja. Kezdetben zavarában csak nyomkodta a telefonját, amin én beidegesedtem (miért nem rám figyel?), de aztán csak megbeszéltük a dolgokat, amire aztán este ittunk is. Ő elmondta, hogy nem akart bunkó lenni (el is hiszem, mi célja lett volna vele?), és megígérte, hogy máskor szól, ha nem tud diákkörre jönni, a kérdésemre pedig válaszol normálisan.
A béke 3 napig tartott, amikor Cs. I. az első adandó alkalommal megszegte az ígéretét, és nem szólt, hogy nem jön a diákkörre (sőt konkrétan mondta 3 nappal korábban, hogy jön). Itt egyébként Z. M.-nal is volt ebből egy vita, mert valamikor ekkortájt egyszer ő is elfelejtett szólni, de ő utána tartotta magát az ígéretéhez. Én persze nagyon beidegesedtem ezen, de aztán szerencsére nem volt net, és mire hazaértem, kicsit árnyaltabban láttam a dolgokat. Cs. I. az ezt megelőző fél évben annyira rendes volt velem néhány kisebb bunkózását leszámítva (itt is igaz az, hogy nálam főként a tettek számítanak, nem a szavak: a néhány bunkó szónál sokkal többet nyomott nálam a latba az, hogy mellettem kampányolt egy szavazásnál, hogy szinte mindig vevő volt egy-egy iszogatásra, kártyázásra, de egy-egy matekozásra is, sőt én, aki mindenki lelkesedésén és hozzáállássán szinte kiakadok, az övével teljes mértékben elégedett voltam - gyakorlatilag a kisebb bunkózásain kívül csak jót tudtam róla mondani). Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miután semmi rosszat nem tettem vele, miért hazudna nekem és szegné meg rögtön az ígéretét szándékosan. Az emberi, a barátságon alapuló gondolataimon túl ráadásul belegondoltam, hogy ha a barátsága ennek nem szabna gátat, akkor az érdekei kerülnének előtérbe, viszont nemhogy nem volt érdeke ezt tenni, mert nem nyert volna vele semmit, de konkrétan ellenérdeke volt, hiszen saját bevallása szerint is és az eredmények alapján is fejlődött a diákköreimen, és a közös matekozások alatt is, aminek vége lehetett volna, ha nagyon megsértődök. Tehát ő ebből jól nem jöhetett ki, így arra jutottam magamban, hogy valami keményebb, akár családi, akár csajügynek kell lennie itt. Ebben megerősített az, hogy az előző hétvégén másoknak is feltűnt a szokatlan csendessége (amit én a mi összeveszésünkkel indokoltam), sőt egy csajnak, aki több mint 8 éve ismerte, még a bunkózása is feltűnt, amiből szintén az következett, hogy nem velem van baja. Így aztán a tervezett nagy lebaszás helyett szeliden megkérdeztem, hogy mi történt és segítséget kínáltam, a dühömet és sértettségemet meg visszafogtam. Aztán aznap nem jött fel a Facebookra, ebből persze nem vontam le messzemenő következtetéseket, de azért másnap megkerestem, ő meg eljátszotta, mintha semmi sem történt volna. Én éreztem, ahogy elönt az idegesség, és nyílik a zsebemben a bicska, így még mielőtt csúnyán beolvastam volna neki, megkértem, hogy jöjjön fel Facebookra, mert beszélnünk kéne, aztán otthagytam az osztálytársával. Ő ennek ellenére nem jött fel aznap, amin én kicsit kiakadtam, de végül arra jutottam, hogy ezt is okozhatja az a gond, amiről nem tudok, így aztán várakozó álláspontom maradtam. Másnap aztán már visszaírt, és közölte, hogy nincs semmi gond. Na, erre belőlem előtört az elfolytott düh, és úgy beolvastam neki, olyanokat mondtam, aminek egy részét utána még én is megbántam a tartalmának is, a stílust pedig végképp. Ő ezt meglepően higgadtan, visszafogottan fogadta, sőt elismerte, hogy alapjában igazam van, csak azt vitatta, hogy ezen ki kell-e ennyire akadni. Rólam azt tudni kell, hogy könnyen felidegesítem magam, sértődékeny is vagyok, de haragtartó nem, ha a másik hajlandó a normális párbeszédre. Cs. I. erre hajlandó volt, bocsánatot is kért, el is mondta, hogy ő se akar összeveszni. Én is bocsánatot kértem a stílusért, de ő még erre is azt mondta, hogy végső soron igazam volt, mire én elmondtam, hogy ez azért egy ígéret megszegésekor elég egyértelmű, de akkor se kellett volna ilyen durva dolgokat mondanom (a legdurvább az volt, hogy az ő hozzáállásával - ami ezzel együtt is a tagok közül a legjobb volt - nem kell járni diákkörre). A béküléssel olyannyira meg voltam elégedve (mint gyakorlatilag mindig, majd a legutolsót leszámítva, amikor volt bennem egy kis hiányérzet), hogy rögtön másnap el is hívtam őt egy csapatversenyre, amire ő azonnal be is lelkesült, rögtön igent mondott, és egy lyukasórában azonnal el is kezdtünk készülni együtt, pár nappal később meg csináltunk egy közös kártyázást, iszogatást.
Egy héttel később pedig következett egy 5 napos nemzetközi matekverseny, ahova ugyanaz a csapat ment, mint a januári nemzetközi versenyre, K. D.-val kiegészítve, akivel ekkor nagyon ment a rivalizálás, beszólogatás, így ennek nem igazán örültem. Az ezt megelőző hetekben több ízben lekommunistázott, lebuzizott, még lökdösődés is többször kialakult köztünk az iskolában, így aztán igencsak kiakadtam, mikor Cs. I. és Z. M., akikkel jóba voltunk, összeszokott csapat voltunk, kitalálták a fizikatanár nyomására, hogy hamarabb hazamennek a következő versenyre készülni, engem meg kettesben hagynak K. D.-val. Ezt azért szóvá is tettem, Cs. I. a szokásos módon elég normálisan kezelte a helyzetet, végül a 4 éjszakából 3-at ott aludt, így a kecske is jól lakott, a káposzta is megmaradt. Aztán nem várt módon második nap reggel, amikor piát mentünk volna venni, Cs. I. erőszakosnak találta, hogy K. D. kipakolta a hátizsákját (volt is ebben igazság), én meg utasítottam, hogy vegye fel és haladjunk, és megmakacsolta magát. A mi bőröndjeinkkel meg feltűnő lett volna vásárolni menni, kézben vagy átlátszó zacskóban meg nem hozhattuk haza, így nem sikerült a vásárlás. Ezen én és K. D. eléggé kiakadtunk, és megtörtént, amire sose számítottam: végső soron K. D. mellett Cs. I.-val kerültem szembe... Aztán fél nap múlva már nem bírtam a durcázást, megmondtam neki a magamét, ő meg magába nézett (vagy rájött, hogy csak mi vagyunk nagykorúk, így nélkülünk aligha vesz piát...) és abbahagyta a besértődést, onnantól újra jó volt a hangulat, és este zárás előtt, az opera szünetéből eljőve (már az első másfél órát se értettük, csak poénkodtunk Cs. I.-val) még éppen odaértünk a boltba zárás előtt. Másnap megírtuk a versenyt, este pedig csaptunk egy jó kis kártyázós iszogatást. Ebben a két antialkoholista nem vett részt, csak mi hárman, de Cs. I. hamar jobban kiütötte magát, mint én egy évvel korábban ugyanezen a versenyen. Megismétlődött, ami a sítáborban: megint én voltam a részegfelügyelő, de ezúttal nem muszájból csináltam, hanem barátságból. Én nem elmenekültem másik szobába, pedig lett volna lehetőségem, még csak nem is ültem a seggemen, hanem mikor saját lábon nem bírt kimenni hányni, még kivittem mosdatni, aztán meg bent tartottam a szemetest, hogy abba hányjon. Másnap meg hazudoztam a tanárnak, hogy ne bukjon le. Később persze látjuk majd, hogy semmi hála... A versenyen egyébként volt egy feladat, amit hibásan tűztek ki, így az egyenlet megoldhatatlan volt a mi szintünkön. Erre azt találták ki, hogy aki jól megbecsülte ábra alapján, hogy mely két egész szám közé esik a gyök, megkapta a maximális pontot. Ezt én nem írtam oda, hiszen nem ez volt a feladat, és a verseny közben nem szóltak, hogy változás lenne, ráadásul sok időt el is tököltem ezen. Végül még így is sikerült dicséretet kapnom. A dolog pikantériája, hogy a megoldásfüzetben megjelentették a valóban kitűzni szánt egyenletet is, amihez hasonlót ismertem, és körülbelül 10 perc alatt megoldottam...
Ezután jött egy sűrű hét: az előző versenyből hazaérve, két nappal később egy tesztversenyt írtunk meg, amit a megyében megnyertem, de az országban is bekerültem a legjobb 10 közé, így díjaztak. Másnap jött a már említett csapatverseny, ahol Cs. I.-val és más városokból származó csapattársakkal országos negyedikek lettünk, újabb egy nappal később pedig egy megyei fizikaversenyen K. D. megvert egy ponttal, így csak második lettem (ő híbátlant írt, én egy pontot vesztettem...). Rá két nappal következett a legfontosabb, legrangosabb matekverseny, amin országos ötödik lettem, és ezzel nagy félelmeim, sőt rettegésem ellenére nagy kő esett le a szívemről, ugyanis megnyertem K. D. elöl a legjobb versenyeredményért járó díjat a ballagáson. De ne szaladjunk ennyire előre, következett még egy tesztverseny döntője, amit sajnos szörnyen elrontottam, minden idők legrosszabb döntős teljesítményemet produkálva, de még ez is elég volt ahhoz, hogy az első 20-ba bekerüljek (a tavalyi 4. hely után...). Ezután volt egy kisebb pihenő, következett a tavaszi szünet és a húsvét. Meglátogattam nagyszüleimet mindkét oldalon, de apám oldalán szokatlanul alakult a dolog: idén először az összeveszésünkből kifolyólag nélküle látogattam meg a szüleit, és ami a furcsa: jobban éreztem így magam. Más rokonokhoz viszont nem nagyon mentem idén, nem sok kedvem volt elmondani ugyanis az okot, hogy miért külön megyünk apámmal. A szünet után aztán következett egy újabb verseny, a legrangosabb fizikaverseny döntője, ahol hasonló - bár egy hajszállal gyengébb - eredményt értem el, mint az előző évben, ugyanis 18. lettem. Pár héttel később még a megyei matekversenyt negyedszer is megnyertem a gimi alatt, amiről később kiderült, hogy ez volt az utolsó gimis versenyem...
Szépen fejlődött az általam szervezett matek diákkör is az évben: a nagy matekos eredményeket kizárólag a diákköri tagjaim és én értem el: az egyik külföldi versenyre négy embert nevezhetett az iskola, ebből 3 matek diákkörös volt (Z. M., Cs. I., én), és csak mi hárman értünk el díjat vagy dicsértet (Cs. I. 1. hely, én 2. hely, Z. M. dicséret), míg a másik külföldi versenyen ötünket nevezték, és szintén csak hárman, matek diákkörösök kaptunk díjat vagy dicséretet. Az egyik tesztversenyen a két, a másikon a három legjobb helyezést az iskolából matek diákkörösök érték el, az OKTV-n csak én kerültem be már a második fordulóba is, nemhogy a döntőbe, és a kisebbek kifejtős versenyén évek óta először fordult elő, hogy több döntős is volt az iskolából, sőt egyikük (Cs. I.) országos 1. helyen jutott a dööntőbe (bár azt utána elnagyképűsködte, bár volt ideje, nem ellenőrzött, így szarvas hibát vétett és fél feladata rossz lett...). Ők mind matek diákkörösök voltak. A megyei matekverseny 3 legjobb versenyzője az iskolából matek diákkörös volt (ebből két évfolyamon is 1. hely), és olyan versenyeken is szépen szerepeltünk közösen, ahol korábban soha sem indított versenyzőket az iskola. Öröm volt velük lenni, olyan lelkesek és sikeresek voltak. Főként Cs. I.-val szemben éreztem ezt, akivel sokszor még a diákkörön kívül is, nálunk, vagy egyéb helyeken oldottunk együtt matekpéldákat. Az ő kérésére a döntőjük előtti héten 3 diákkört is tartottam, nem érdekelt, hogy ezt csak ő igényelte, így előfordult, hogy csak ketten voltunk.
A ballagás előtt másfél hónappal apám érdeklődött, hova jelentkeztem egyetemre. Természetesen válaszoltam neki, de beszélgetni nem akartam vele. Nem sokkal később látva, hogy a szüleit meghívtam a ballagásomra, míg ő nem kapott meghívót, számonkért. A születésnapomon szintén próbálta játszani magát. Én mindkétszer közöltem vele, hogy amíg az alaptalan vádaskodásáért nem kér bocsánatot, nem akarok vele találkozni, és bár kértem a számára meghívót, azt se küldöm ki. Ő ezek után tovább folytatta a vádaskodását, így a helyzet nem javult.
A ballagásra így nélküle került sor, de rajta kívül mindenki ott volt, aki számított: nagyszülők mindkét oldalról, anyámék, sőt még az egyik unokatesóm is. A ballagási ebéddel kapcsolatban volt egy kis vita: tesóm korábbi fenyegetése miatt (miszerint tönkreteszi az ebédet) távol akartam őt tartani, így még azt is bevállaltam, hogy mindent én fizetek (anyám meghívta volna, ha ő fizet). Ez aztán nagyapámnak nem tetszett, és azt mondta, tesóm nélkül ő nem jön el, nagymamám pedig azt hitte, valami gyenge helyre akarom vinni őket, így azt piaci kifőzdének nevezte, amin persze megsértődtem. Nagy nehezen végül az lett a konszenzus, hogy a testvéremet az első rendbontás, vagy beszólás alkalmával anyám férje hazaviszi, azt pedig, hogy mi számít rendbontásnak, én dönthetem el (ehhez ragaszkodtam, mert ha anyám dönt, akkor csak ígérgetés lesz tesóm részéról, hogy onnantól rendes lesz, anyám meg hagyja maradni). Végül nem történt rendbontás. A ballagási vacsora az apai nagyszüleimmel szintén jól sikerült.
----
Ezután olyan dolog történt, amire (egészében) a legkevésbé sem számítottam. Történt ugyanis, hogy még az egyik érettségi napján, miután megírtam az érettségit és a többieknek lement a délutáni tanítás, én késő délután visszamentem az iskolába matek diákkörre. Valahogy már előtte, a buszra várva volt bennem egy kis megmagyarázhatatlan rossz érzés, megérzés, de nem különösebben foglalkoztam vele. A diákkör elején Z. M. bizonyos okokból késett, így csak Cs. I.-val voltunk (most csak a benevezett 3 fős csapat találkozott), én pedig meg is kérdeztem tőle, hogy másnap hányra menjek hozzájuk egy beküldős matekverseny akkori példáit közösen oldani. Erre ő kifogásolható stílusban (de azért nem vészesen messzire menve) közölte, hogy hozzájuk ne menjünk. Miután ő már az előző év óta körülbelül minden második héten jött hozzánk, tehát szívesen láttuk, nekem fellettébb rosszul esett, hogy vissza felé ugyanez nem teljesül, így most először komolyabban szóvá is tettem, de mivel nem volt célom ezen összeveszni, nem alakult ki vita, felőlem hozzánk is jöhettünk. Ezután rákérdeztem, hogy az említett csapatverseny utáni, korábban már megbeszélt esti kártyázásra rögtön jön hozzánk, vagy előzőleg hazamegy rokonaihoz, akiknél iskolaidőben a városban lakott. Ő erre minősíthetetlen stílusban, gyakorlatilag meghazudtolva engem, eljátszotta, mintha nem is lett volna semmi megbeszélve, és közölte, hogy ő megy haza a szüleihez. Ezen már (nyilván az előző is bennem volt még) jobban kiakadtam: ha elfelejtkezett valamiről, hogy merészeli, hogy az az alapreakciója, hogy engem meghazudtol, ha pedig valójában nem felejtette el, akkor miért van az, hogy ha nem kérdezek rá, akkor még szólni se képes magától, hogy változás van. Ezt a viselkedést főleg annak fényében éreztem nagyon méltatlannak és pofátlanságnak, amennyit korábban segítettem neki, így nagyon beidegesedtem, elkezdtem mondani a magamét. Erre ő rám se hederített, hanem félig háttal firkált a táblára, amin én persze még jobban felháborodtam, egyre durvábban káromkodtam, aztán mivel nem javult a helyzet, leállítottam az interaktív táblát, második próbálkozásra elzártam a kulcsot. Cs. I. még ekkor sem vette észre magát, firkált tovább, én meg ezzel a lendülettel elköszöntem tőle, rávágtam a tanterem ajtaját és hazajöttem (Z. M.-t haza felé értesítettem, hogy a diákkör elmarad).
Mivel mindez 3 nappal a közös csapatverseny időpontja előtt történt, rögtön fennállt az égető veszély: bukjuk a versenyt? Miután a négy korábbi alkalommal kivétel nélkül én kezdeményeztem a megbeszélést (illetve egyszer ehhez nagyban hozzájárult Cs. I. visszafogott stílusa is), úgy gondoltam, ezek után ez már nem az én dolgom, így közöltem Z. M-nal, hogy bár én szívesen versenyeznék (és ez nagyon hangsúlyosan le lett írva), de ha Cs. I. nem keres meg, hogy beszéljük meg a dolgokat, akkor én vele nem indulok közös csapatban, tehát valamelyikünk helyett új csapattag kell. Ezt egyébként azon túl, hogy fontosnak éreztem a tájékoztatást, azért is közöltem, hogy Z. M. beszéljen lehetőleg Cs. I.-val és oldódjan meg a helyzet, de ezt direktben nem mertem kérni, félve attól, hogy elmondja a kérésemet. Másnap amikor vártam a helyi járatot, Cs. I. megjelent a megállóban, de, amint meglátott, megállt messze tőlem, még csak köszönésre se méltatott, én pedig nem akartam becsicskulni neki, maradtam hát a helyemen, de azért arra rájöttem a dologból, hogy a jelenlegi helyzetben nem várható, hogy ő megkeres. Ezért aztán megkértem egy barátomat, L. R.-t, akiben megbíztam, hogy beszéljen Cs. I.-val. Ekkor már csak 2 nap volt a versenyig. Másnap L. R. állítólag kereste Cs. I.-t, de nem találta meg, ezért hazaérve állítólag írt neki ehelyett chaten, de Cs. I. ennek ellenkezőjét állítja (majd később). Sose derül ki az igazság, de a történteken már nem is változtat: várakozásom ellenére Cs. I. egy nappal a verseny előtt se keresett, és Z. M. elmondta, hogy vele se beszélt. Estig vártam, aztán erőt vettem magamon, hogy ilyen hülyeség miatt ne rontsuk el a csapatversenyt, és visszafogott stílusban szépen leírtam Cs. I.-nak, hogy mi a gondom. Ő viszont ezt nem olvasta, nem volt fent a chaten, így odáig vetemedtem, hogy SMS-t is írtam neki, hogy jöjjön fel, sőt, miután Z. M. sürgetett, hogy döntsük el végre, hogy megyünk-e másnap vagy sem, még fel is hívtam. Mit ad Isten, nyilván egészen véletlenül le volt kapcsolva a telefonja. Egész este nem válaszolt, a verseny kútbaesett. Ebben az a legdurvább, hogy Z. M.-nal osztálytársak, nem is voltak összeveszve, de még őt is elárulta, neki sem szólt a versenyről, hanem- mint utólag kiderült - szó nélkül hazabuszozott a szüleihez.
Közben nagyon sürgetett az évkönyv nyomtatásának ideje is: ebbe leírást kellett írnom a matek diákkörről, aminek már a címében is Cs. I.-t idézem (eredetileg csak később szerepelt a tőle való idézet, majd a magyartanár javaslatára került a címbe), majd 5-ször szerepel, mindannyiszor pozitív színezettel a neve. Ezen túl ő csinálta velem azt az interjút, ami minden évben a legjobb eredményt elért diákkal készül, és ebben is dicsérem őt elég rendesen. Szép lassan eljutottam ahhoz, hogy eldöntöttem: ez nem jelenhet meg az én nevem alatt, és írtam is a magyartanáromnak, aki először próbálta megoldani a helyzetet (hozzám hasonlóan), majd mikor ez nem sikerült, belement a cserébe, de amikor elküldte a javított verziót, már kiderült, hogy az évkönyv már az eredeti szöveggel a nyomdába került. Sebaj, gondoltam magamban, így legalább jó lesz ez Cs. I. elé görbe tükörnek. Ugyanekkor az SZDK elnökeként már mindenképp át kellett adnom Cs. I.-nak (és a többieknek is) a dísztagságukról szóló emléklapot, így aztán összeszorított foggal felmentem az osztálytermükbe teljesíteni ezt a kötelességemet. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy Cs. I.-nak megmondjam a magamét. Itt főleg a korábbi segítség fényében hangsúlyoztam a szemétségét, amire ő semmit nem tudott (vagy lehet, hogy nem akart) mondani, így én sarkonfordultam és kimentem. Olyan lehangoltan ültem ezek után az aulában, hogy még egy tanár is odajött megkérdezni, hogy mi a baj. Ezután a matektanárunk is megkérdezte, miért nem mentünk el a csapatversenyre, én pedig nem voltam hajlandó falazni Cs. I.-nak a történtek után, hanem tényszerűen elmondtam a történteket, a véleményemet csak minimálisan közöltem. Ezek után nagyon meglepett, ahogy a közös matektanárunk Cs. I. ellen kikelve teljes mellszélességgel mellettem foglalt állást, konkrétan kijelntette, hogy nem érti, hogy eddig hogyan viseltem el Cs. I.-t, akinek borzalmas természete van, majd ezek után példákat sorakoztatott fel. Ennek másnapján következett a következő matek diákkör. Mivel korábban Cs. I.-hez és Z. M.-hez igazítottam a nehézséget, így rajtuk kívül csak alkalmi hallgatóság volt, így előre rettegtem, mit hoz majd Cs. I. várható bojkottja: csak Z. M. fog eljönni? Szerencsére már eredetileg is egy a szokásosnál népszerűbb téma volt ekkorra tervezve, aminek hírverést is csináltam. Az eredmény azonban még engem is meglepett: rekordlétszám született, és ezen belül Cs. I. osztályából is rekordsokan voltak, olyanok is, akik se előtte, se utána nem jöttek többet, így valószínűsíthetően csak Cs. I. ellen álltak ki a jelenlétükkel.
Pár napal később lezajlott a kémia érettségi is, ahol szintén elég volt középfokot teljesítenem a többletpontjaim miatt. Furcsa, hogy bár csak 1 %-kal, de ez az érettségi a magyarnál és a törinél is rosszabb lett. Véletlen, vagy van köze hozzá a Cs. I.-ügy miatti lelkiállapotomnak? Sose derül ki, a különbség elhanyagolható. Az viszont nem hanyagolható el, hogy ezen a napon, amikor épp egy régi barátommal, P. A.-val találkoztunk és beszéltük ki többek közt ezt az ügyet is, csörgött a telefonom, viszonylag hosszasan. Cs. I. volt az, én meg örültem, hogy ezek szerint végre ő is meg szeretné beszélni a dolgokat (a korábbi üzeneteimre nem válaszolt, pedig még a közös képünk helyett másikat is követeltem tőle az SZDK dísztagjainak oldalára). A felvétel után azonban nem szólt bele, majd fél perc után megszűnt az internetkapcsolat, amin keresztül hívott. Nekem se kellett több, leírtam, hogy kár volt ezt a hülyeséget csinálnunk (így, többes számban írtam, beismerve a saját hibámat is, hogy azért káromkodva otthagyni őt kicsit túlzás volt), és valóban ideje beszélnünk. Erre rögtön válaszolt is, megtörte a hallgatást. Mivel P. A. itt volt, így egy rövid válasz után későbbre halasztottam a lényegi beszélgetést, viszont ezt követően Cs. I. már nem írt vissza. Pár nappal később a csendet az törte meg, hogy mindkettőnket (és az iskolánkból csak minket) meghívtak egy díjkiosztóra, és telefonáltak nekem, hogy menjek el Cs. I.-val a gazdasági irodába és értesítsem. Ez meg is történt, így aztán beszéltünk is, és szorgalmaztam, hogy beszéljük meg személyesen, a 10 perces szünetnél tágabb időben a történteket. Ő ehelyett chaten akarta megbeszélni, de ezt hárítottam azzal, hogy az elmúlt napokban sem írt vissza, és kezdtem újra megsértődni is. Ezt látva belement a másnapi személyes megbeszélésbe. Naiv, jóhiszemű és jóindulatú módon ekkor ezt betudtam annak, hogy csak szimplán nem szeret a problémákról beszélni, hiszen hasonló helyzetekben korábban is előfordult, hogy zavarban volt élőben. Ma már látom, hogy ezzel szemben a valóság az, hogy ez egy álbékülés volt, amit minél kevesebb energiával próbált végrehajtani. Ezen a napon egy ürüggyel lemondtam a diákkört, nehogy ne jöjjön el és visszamélyüljön a krízis.
Utólag látva ez érhető tetten a másnapi megbeszélésen is: a korábbi békülékeny, simulékony, a saját hibáit ha nem is teljesen, de normális arányban elismerő viselkedést valami gyengébb, kellemetlenebb valami, az előző árnyéka vette át. Hibaként kizárólag azt ismerte el, hogy hamarabb meg kellett volna beszélnünk a dolgokat, egyébként meg közölte, hogy ő meg se sértődött volna a helyemben. Végső soron azonban lehetett vele értelmesen beszélni, a pontos érkezését pedig már alapból békülékeny magatartásnak fogtam fel. Összességében ha nem is teljesen (mint a márciusi vitánk után), de elégedetten távoztam. Megbeszéltük azt is, hogy 5 nap múlva ő tartja a diákkört, mivel pár hónap múlva úgyis ő akarja átvenni. Ez iránt a szokásos lelkesedést tanúsította, ami megnyugtató volt. Az már kevésbé volt megnyugtató, hogy másnap az "igyunk a békülésre, csináljunk egy kártyázást" című ötletemet hárította későbbre, amire korábban nem volt példa, ha ivásról és kártyázásról volt szó. Ezt nem tudtam mire vélni, elfogadtam azt az indoklását, hogy az osztálykirándulásuk után nem fogja kívánni a piát. Nem volt jó döntés, értenem kellett volna a jelekből.
Mivel úgyis osztálykirándulásuk volt, ráadásul kíváncsi voltam a jövő miatt, hogy mit képes magától összehozni, nem kérdezgettem Cs. I.-t a tervezett előadásáról, egyszerűen csak reklámoztam (több mint 100 emberhez eljutott), aztán mentem. Előtte az ebédhez igyekezve szembe is jött velem, de nem állítottam meg, hadd siessen, nehogy nagy sor alakuljon ki. Bíztam tehát benne teljesen, meg se fordult a fejemben az, ami megtörtént: becsapott, és nem jött el diákkört tartani, holott többen is meghallgatták volna. Nekem ez vezetőként nagyon kellemetlen volt, hiszen még a telefonját is lekapcsolta, elérhetetlen volt. A csapatverseny tönkretétele még nem volt nekem elég, a korábbi rendessége túl magasra tette a tűréshatáromat, viszont ez az álbékülés, majd a bosszúból való hátbatámadás már sok volt. Ő ugyanis minden bizonnyal engem okolhat azért, hogy nem mentünk el a versenyre (nyilván úgy gondolja, hogy én sejtettem, hogy hazamegy, direkt írtam csak olyan későn, holott közben arra vártam, hogy ő keressen), és a bojkottja első alkalmával megtörtént, majd az SZDK főoldalán megosztott és többszáz emberhez eljutott rekordlétszám is csíphette a szemét. Itt már átszakadt bennem a gát, itt már nem érdekelt tovább semmi, itt már a korábbiakkal ellentétben nem az volt a célom a lecseszéssel, hogy utána normálisabban viselkedjen velem. Már ugyanis nem volt célom a békülés, csak a büszkeségem mentése, és kimondottan keményen beolvastam neki üzenetben: beszéltem érdekbarátságról, hátbatámadásról, bosszúról, sok egyébről. Még csak nem is vitatta, hogy igazam van. Persze ezt még rá lehetne fogni arra, hogy egyszerűen megsértődött azon, ahogy beszéltem vele, azonban másnap a matek diákkör Facebook-csoportjában elnézést kértem a tagoktól az elmaradt diákkörért, de leírtam a történteket. Bár olvasta, erre sem reagált, még a látszatra sem adott.
Így végződött tehát ez a szenzációs év, a sok szuper élmény, amit nekem a matek diákkör (és kár lenne letagadni, Cs. I.) adott.
Illetve még nem volt vége, koránt sem. Kiderült ugyanis, hogy egy hét múlva közös élő rádióinterjút kellene adnunk a városi rádiónak a tanulmányi versenyekről. Mivel Cs. I.-nak még az se volt drága a bosszúért, hogy azt a matek diákkört támadja, ami neki saját bevallása szerint is nagyon sokat segített, nyilvánvalóan naivitás lett volna abban bízni, hogy az élő adást nem használja fel erre a célra, és nem kezd el (valószínűleg a diákkörön keresztül) pocskondiázni. Bár már korábbi példa alapján is úgy képes voltam kiosztani, hogy visszaszólni se volt ereje, de ez élő adásban rontotta volna az iskola presztizsét. Ha viszont szó nélkül tűröm, az az én méltóságomat és büszkeségemet rombolja. Így aztán jobb megoldás hijján bementem az igazgatóhoz, és közöltem vele, hogy nem akarok szerepelni, ő pedig nyilván rákérdezett ennek okára, amire válaszul én közöltem azt, ő pedig megkért, hogy másnap térjek vissza. Nem tudtam, hogy mire készül: behívatta Cs. I.-t az igazgatóiba, és ott beszéltünk az ügyről hármasban. A beszélgetés felettébb viccesen alakult ebben az egyébként rendkívül szomorú helyzetben: az igazgató Cs. I.-t dicsérte hosszú percekig, mire én meg is ijedtem, hogy nem jó irányba tart a beszélgetés, de aztán jött a csattanó: "ő lehet a második B." - mondta az igazgató. Ezen kívül Cs. I. beszélt össze-vissza, feledékenységgel indokolta a szemétségét, az igazgató nyilván nem akarta elveszteni az évfolyam legeredményesebb versenyzőjét, így nem vádolta meg hazugsággal, engem megkért, hogy a későbbiekben is segítsem őt a tanácsaimmal, tudásommal, hosszan taglalta, hogy a mi barátságunknak milyen gyümölcsöző eredményei voltak, javasolta a békülést, de biztos, ami biztos, Cs. I.-val megígértette, hogy nem támad élő adásban. A békülés nyilván nem az igazgatóiba tartozott volna, de kint se történt meg, csendben mentünk egymás mellett a folyosón, csak én jegyeztem meg gúnyosan a végén: "feledékenység, mi?". Másnap a rádióadás az én szempontomból jobban nem is alakulhatott volna: a műsorvezetők nem engem, hanem Cs. I.-t kérdezték a matek diákkörről, ő pedig nem merte megszegni az igazgatónak tett ígéretét, így kénytelen volt dicsérni engem, én pedig röhögtem pár székkel arrébb. A műsor után pedig vörös fejjel távozott. Hiába, az igazi elismerés, ha az ellenséged dicsér...
Ezután még két diákkört megtartottam, hogy mentsem a diákkör hírét és a büszkeségemet, viszont az érzés bennem már nem az volt, mint korábban egész évben. Már nem vártam a diákkört, nem éreztem jól magam, teher volt csupán. Teher volt, mert előtte azon kellett aggódni, hogy Z. M.-en kívül eljön-e más vagy blama lesz és ronda vég. Persze így is ronda vég lett, de kifelé legalább úgy tűnt, hogy még Cs. I. gaztette után is feláll a diákkör. A jövőbeli folytatás viszont teljesen bizonytalan volt, tudás alapján csak Z. M. lett volna képes a szervezőség átvételére (Cs. I.-n kívül), de ő ekkor elzárkózott a folytatástól.
Az SZDK egészének viszont szép évzárása lett: az én ötletemre és főszervezésemmel szerveztünk egy záróvetélkedőt tanítási idő után, de még így is voltak érdeklődők (mondjuk még 2-3 csapattal lehetett volna több, 5 csapat volt), magasan a legtöbben, körülbelül a részt vevők harmada pedig éppen Cs. I. osztályából jött, ami mindenképp jelzésértékű. Másnap volt a záróülés, ahol kezdeményeztem a diákkör szellemiségéhez méltatlan cselekedete miatt a szabályzat alapján Cs. I. tagságának és dísztagságának (amit korábban részben én kezdeményeztem, meg is szavaztam, a honlapra meg Cs. I. velem közös képet választott) megszüntetését. A szabályok alapján az öncélú kezdeményezések elkerülésre érdekében kellett még valaki, aki ezt a szavazást kezdeményezi, én viszont senkivel nem konzultáltam (a tervemet L. R. tudta, de lemaradt az ülésről, lehet, hogy szándékosan, valamint tisztességből Cs. I.-nak is szóltam, hogy meg legyen a lehetősége védekezni, de ezzel nem élt) előre, de szerencsére volt olyan, aki támogatta, hogy szavazás legyen. A történteket elmondtam az álbéküléstől kezdve, aztán következett a titkos szavazás. Az eredményen én is meglepődtem, de a támogatás nagyon jól esett: senki sem szavazott Cs. I. mellett, 85 % a teljes tagságot, 15 % csak a dísztagságot akarta megszüntetni. Ezt az eredményt Cs. I.-nak is jeleztem, tudomásul vette, nem reagált. Ez volt az utolsó kontaktunk.
A szóbeli érettségi előtt a Cs. I.-ügy ellenére volt lehetőségem pihenni, de azért persze becsületesen felkészültem az érettségire is, főleg magyarból és történelemből. Ennek megfelelően minden szóbelim hibátlan, több tárgyból dicséretet is kaptam. A bankett is jól sikerült, az alaphangulatot már megadta előtte a Magyarország-Portugália EB-meccs osztálytársakkal való megnézése.
A nyár egy sikertelen próbálkozással kezdődött a csajozás terén. A tanév végi javítás időszakában Cs. I. egyik osztálytársa, Sz. G. keresett meg azzal, hogy magánórákat venne tőlem. Én ezt el is vállaltam, és a kémiatanulás mellett nagyon jól elbeszélgettünk, a Cs. I.-ügyben is mellettem foglalt állást, és különösen kedves volt. A vakáció elején bepróbálkoztam nála, amire teljesen zavarba jött, mivel nem akart megsérteni, de összejönni se velem. Igazából maximálisan tisztességesen járt el. Tehát még egy szokásos barátzónás történet.
A nyáron próbáltam magánórákat vállalni, de ez a próbálkozásom eléggé elhalt, nem akart senki nyáron tanulni. Így aztán jelentkeztem más diákmunkára. Először egy pénztárosit találtam, de a diákszövetkezet becsapott: egyetlen alkalommal sem osztottak be műszakra, ráadásul a szerződésben már kisebb bér szerepelt, mint az internetes reklámjukban írt minimum. Ezután jelentkeztem egy másik szövetkezetnél, ahol pár nap múlva rögtön munkába is állhattam árufeltöltőként és a bérrel sem csaptak be. A főnök is rendes volt, munkaidőt is jól meg lehetett beszélni vele, a munka mondjuk kicsit fárasztó volt, de elment egy tapasztalatszerzésnek. Az ilyen nyári munkák után mindig nagyobb kedvvel tanulok, most is láttam, mi van a butább emberekkel. Az első szövetkezettel megpróbáltam kifizettetni legalább a tüdőszűrő árát (Munka Törvénykönyve szerint járt volna), de erre se voltak hajlandók, és a jogszabály emlegetésekor is csak a kis alkalmazott rettent meg, a főnök már nem, pedig még fizetési meghagyással is fenyegettem, amikor 2-szeri ígéret után sem volt számlán a pénz. Nyilván tudta, hogy nem fogom beperelni őket 1700 forintért...
A nyáron újra elmentem a Debreceni Egyetem nyári táborába, ezúttal a matek szekcióba. Szerencsére Cs. I. végül mégsem jött (nem tudni, végül pályázott-e egyáltalán), így ilyen gond se volt. D. P.-vel ismét egy szobába kerültünk, nagyon jókat kártyáztunk most is együtt. A matekozás is érdekes volt, bár a délutáni programok másodjára már nem voltak annyira izgalmasak. A záró előadásunk jól sikerült. A táborban megismertem egy lányt a 20 km-re lévő szomszéd városból is, aki kedves is volt, jól is nézett ki. A fura az volt benne, hogy a közeledéseimmel szemben rendre visszautasító volt a viselkedése, majd pár órával később ő jött oda beszélgetni. Nem tudtam, hogy most bejövök neki, vagy nem. Utóbb kiderült, amikor hárította a találkozás lehetőségét (és ezúttal kicsit később nem közeledett mégis ő), hogy ez az ügy is felejtős. A táborban kérte, hogy készítsem majd érettségire kémiából, de végül inkább feljárt Pestre az ELTE felkészítő szakkörére.
Megtartottuk a diákköri tiszai kiruccanást is, azonban a létszám nem érte el azt, amit vártam. Végül 5 ember fizette be a pénzt, ebből 4-en mentünk el, ami nagyon gyér. De legalább mi jól éreztük magunkat, bár az egyik nap kicsit többet ittam a kelleténél. Kenuztunk, kártyáztunk, fürödtünk, főztünk egy jó halászlevet (előtte gyalogoltunk egy csomót a halért) ebben a pár napban. Ekkor még egyébként én voltam az SZDK elnöke, és közzé is tettem heti 2 bejegyzést az oldalon, visszatekintve erre az első szép évre. Az egyik bejegyzés egy-egy hónapot foglalt össze, a másik a legnépszerűbb Facebook-bejegyzéseket elevenítette fel (ezzel kicsit leszívattam magam, mert kiderült, hogy az egyik hónapban a legnépszerűbb bejegyzés egy közös kép rólam és Cs. I.-ról). Szerencsére minden hónapban volt több sikeres dolog, és bejegyzés is.
Július végén kiderült, hogy nem túl nagy meglepetésre felvettek az ELTE kémia alapszakára. Az utolsó pillanatban nagyon sokat gondolkodtam, hogy az ELTE, BME, Debreceni Egyetem hármasa közül melyiket válasszam, de végül az ELTE tetszett a legjobban a szakkollégiumai miatt.
Pár nappal később az ELTE tavalyi táborának volt a találkozója, ahova meghívták a korábbi táborozók mindegyikét. Itt megismerkedtem az egyik leendő szaktársammal, aki elég szimpatikus volt. Ezen túl egy kedves, és nagyon pörgő lánnyal is megismerkedtem, aki elhívott egy CERN-i útra fél évvel későbbre. Erről még szóltam D. P.-nek és Z. M.-nak is, végül ők is eljöttek. Ismertette nekem azt az elhatározását is, hogy ősztől tudományos piknikeket szervezzünk középiskolásoknak. Ennek a szervezésében való részvételt én is vállaltam.
Az ELTE-n két szakkoliba adtam be pályázatot, mindkettőbe sikeresen be is hívtak felvételizni. Ott, ahova először mentem, óriási szerencsém volt a szakmai felvételi előtt: a legnehezebb feladatot egy lapról vágták ki, és a megmaradt papírszemét pont a szobám ajtaja előtt hullott el, én meg gyanút fogtam és megnéztem az interneten a szemét környékén lévő feladatokat (KöKéL), és valóban azok közül volt az egyik másnap a felvételin, amit én oldottam meg egyedül teljesen (már azon gondolkoztam, mikor szóljak, hogy kész, mert nem akartam feltűnően gyors lenni). Az igazgatói beszélgetés is jól sikerült (tetszett neki, hogy közösségileg is aktív vagyok), ahogy a diákoknak is jó benyomása lett rólam a közösségépítés során. A programok nekem is nagyon tetszettek, a közösség jónak tűnt, így örömmel fogadtam el a belsős tagságot. A másik helyen, ahova jelentkeztem, így már külsős akartam lenni, ami sikerült is.
Nem sokkal később jöttek a gólyatáborok: mindkét szakkoli és a szaki HÖK is szervezett gólyatábort, mindbe el is mentem. A programok hasonlók voltak, a szakkolis táborok mondjuk lightosabbak voltak, nem volt annyi ivás, nem tartott szinte világosodásig a program. Mindezzel együtt mindhárom gólyatáborban jól éreztem, sok új embert ismertem meg.
Végül nagy meglepetésemre mégis sikerült a matek diákkör megmentése. Utolsó mentsvárként, igazából már csak a lelkiismeretem nyugtatására, és azért, hogy később ne tehessek magamnak szemrehányást, még egy próbálkozást tettem. Ennek lényege Z. M. minél jobb tehermentesítése volt: még az ELTE-s tábori találkozón hallottam egy önképző köri mozgalomról, ami ráadásul egy megyebeli gimiből indult, aminél igen hangsúlyos a meghívott kutatók vendégelőadása. Azt találtam tehát ki, hogy Z. M.-nak elég lenne havonta diákkört tartania, így a 2 hetente esedékes diákkörök felét a meghívott vendégek tartanák, de ő mindig ott lenne biztosítéknak. Ebbe a kis munkába végül ő is beleegyezett, így Cs. I. terve nem sikerült, a diákkör túlélte a bosszúját, az egyetlen lehetséges Z. M. átvette tőlem a szervezést. Sok jót mondjuk nem néztem ki belőle, meg egyébként is csak fél évig mondta biztosra (kipróbálja magát), de legalább nem velem szűnik meg a diákkör (ezt már biztosan elértem).
A tanév elején még részt vettem a diákkör nyitóülésén, mivel el akartam tőlük köszönni, ráadásul leköszönő elnökként nekem kellett lebonyolítani az elnökválasztást. L. R. elég aggresszívan kampányolt korábban, ami az iskola Facebook-csoportjában nemtetszést váltott ki, és egy ezt kifigurázó posztot többen lájkoltak, mint a 6 kampányposztját összesen. Ennek ellenére nagy fölénnyel nyert, én meg nagyon bíztam benne, hogy amiben jó voltam (működő diákkörök, sikeres Facebook-oldal, sikeres programok: diákkörök találkozója, diáknapi szabadulószoba, záróvetélkedő), azt továbbviszi, amiben meg nem (például nyári kiruccanás létszáma) azon javít. Ennek érdekében az ülés után itthon megmutogattam neki fontos dolgokat.
Sajnos az új elnök, L. R., akit az én támogatásommal választottak meg elnökké, egyáltalán nem vevő a segítségemre, ami persze javarészt tanácsokat jelentene. Ő rendre más véleménnyel van azokról, és nem fogadja meg azokat. Előfordult, hogy még el is küldött melegebb éghajlatra, mondván, hogy fogadjam el, hogy ő az elnök, és töke ki van, hogy állandóan írogatok. Én ezen a hangnemen persze kiakadtam, hiszen a kritikáimmal és a tanácsimmal csak segíteni akartam őt, és azt akartam, hogy még sikeresebb legyen az SZDK. Ráadásul játszhatja nekem az önérzetes, független elnököt, de ahhoz sikerek kellenének. Ha sikeres lenne, amit csinál, annak örülnék a legjobban, nem érdekelne, hogy az én módszereimmel, vagy más, új módszerekkel csinálja. De amíg az eredmények azt mutatják, hogy nem talált ki jobbat, addig azért elvárható lenne, hogy jobb híján kövesse az én tavalyi módszereimet. Ezt persze ő nem így látja, aminek az eredménye: másfél hónap alatt 2 diákkör megszűnése, amivel gyakorlatilag lenullázta az ezen a téren elért tavalyi második féléves munkámat (akkor nőtt 2-vel a diákkörök száma), a diákkörökről szóló plakát kirakása több mint másfél hónapba telt (az én időmben két hét után kint volt, úgy, hogy akkor indult az SZDK), így a kilencedikesek jelentős része sokáig nem is tudott a diákkörökről, és a nyílt napon sem láthatták a nyolcadikosok, hogy nálunk ilyen is van. Lehet, hogy a hiányos hírverés is okozta a két diákkör megszűnését. A Facebook-oldal sincsen megfelelően szerkesztve: alig hetente jelennek meg új tartalmak (az én időmben ezt a számot még nyáron is (!) túlszárnyaltuk a heti két visszaemlékező bejegyzéssel, a tanévben pedig szinte minden nap jelent meg valami), az eredmény: másfél hónap mindössze 8 új ember lájkolta az oldalt, miközben jött körülbelül 170 gólya az iskolába. Az én időmben már az indulás hetében elértük a 100 lájkot, és nem sokkal később a 200-at is. A tervezett sportnapi vetélkedőből ténylegesen semmi sem lett: az „elnök úr” a sportnap utáni héten jött rá, hogy lement a sportnap úgy, hogy ott sem volt. De azért még közölte, hogy ennyi idő (több mint 3 hét) alatt ezt amúgy se lehetett volna megszervezni. Én ennél kevesebb idő alatt is sikeresen megszerveztem programokat. Év elején indult egy nyereményjátékunk, aminek a folytatását L. R. vállalta, de ez is tragikusan alakult: a tervezett feleletmentesítőkből semmi se lett, a Facebook-oldalon és egyéb helyeken sem volt kellően hirdetve a játék, ennek eredményeként kevesebben kapcsolódtak be abba aktívan, mint az általam tavaly szervezett programok bármelyikébe, holott azok tanítási idő után, az iskolában zajlottak, míg a nyereményjátékba való akítv bekapcsolódás a Facebookon, pár lájk elkattintásával is lehetséges volt. Ezután ezt a gyenge szervezést L. R. azzal próbálta javítani, hogy engem kért fel sorsolni, mint alapító elnököt. Én ebbe az SZDK érdekében bele is mentem. Az egyetlen dolog, ami a tavalyi színvonalon sikerült, az az első interjúnk volt, ami közte, mint új, és köztem, mint volt elnök közt készült. Itt csak a megjelenés lassúságát lehet gondként említeni. Viszont a gimi népszerűsítése a diákkör által általános iskolákban szintén nem megy olyan jól, mint tavaly, bár az is lehetséges, hogy ez is csak a gyenge hírverés jele, és igazából működik ez a tavalyi számban. Szerencsére erre még van másfél hónap.
Miután L. R. nehezen viselte a sorozatos kritikáimat (mivel semmi sem változott, újra és újra kritizáltam), és kiosztott, én hosszan leírtam neki a szándékaimat, és azt is, hogy az én támogatásom nélkül nem lenne elnök (megtehettem volna, hogy az ellenfele diákköre előttre írom ki a nyitóülést, ahol az ő támogatói nyilvánvalóan többségbe kerültek volna. Ráadásul ez a záróülésen be is következett, ahol ezt kihasználva lemondhattam volna, és mivel L. R. jelen sem volt, nyilvánvalóan esélytelen lett volna – a lemondást nem kellett volna előre közölnöm). Közöltem vele azt is, hogy én ezt az ámokfutását nem fogom tétlenül nézni, és ha nem hajlandó privát párbeszédre velem, akkor ezekről az ügyekről ülést kezdeményezek (amit a szabályzat alapján megtehetek és ő köteles elnökként ezt 30 napon belül kiírni), ahol majd ugyanerre a párbeszédre nyilvános formában lesz kénytelen (vagy lemond). Ez a levelem aztán meghozta a hatását, azonnali hangnemváltás következett be, és újraindult a párbeszéd, sőt egy héttel később megszervezésre került a halogatott elnöki interjú is, bár a plakátok kirakása még ekkor sem, még október közepére sem következett be. Így történhetett meg az is, hogy a volt matektanárom telefonon szidta nekem ekkor már az új elnököt, hogy nem csinál semmit, "semmi diákköri élet nincs". Ebben a hangulatban került tehát sor az elnöki interjúra, aminek keretében L. R. még a nyereményjáték kisorsolására is felkért, mint alapító elnököt, én pedig ezt nem is utasítottam el, hiszen már reklámozva volt a Facebookon is, így negatív képet festett volna az SZDK-ról, ha én ezt visszautasítom.
Az egyetem első féléve körülbelül olyan volt, mint vártam. Már ami a tanulást illeti. Azon viszont meglepődtem, hogy mennyire személytelen az egész. Fura volt a gimi után, ahol jól ismertük a tanárainkat, akik személyes megszólalásokkal is tarkították az órák menetét, hogy itt a legtöbb egyetemi óra úgy telt, hogy bejött a tanár, végig mondta az anyagot, aztán kiment. A kollégiumi szobatársaim is nagyon más emberek voltak, mint én: olyan antialkoholisták voltak, hogy egy sört se lehetett velük meginni, szabad idejükben pedig kártyázni, dumálni nem szerettek úgy, mint én, hanem ehelyett inkább fociztak vagy számítógépes játékokat játszottak. Ez nekem nagyon szokatlan volt, és bár toleránsak voltak, többek közt hagytak aludni, ez nagyon zavart bennük. Igazából velük lett volna nagyobb esélyem összebarátkozni, mert a koli töbi lakójával ritkábban találkoztam, de velük meg nagyon különböztünk. A kémiás szaktársak közül még ketten voltak a kollégiumban, de ők egy párkapcsolatban voltak, így náluk is kívülálló voltam, ráadásul a fiú közülük egy tudálékos, nagyképű, fasz. Így aztán komolyabb személyes kapcsolatom nem alakult ki, ráadásul a gimi alatt kialakult baráti kapcsolatok is gyengültek, a korábban 3-4 hetente tartott kártyázások elmaradoztak. Ehhez jöttek még a személytelen órák, a Cs. I.-ügy emléke, az SZDK problémái, az állandó fáradtság a sok óra, köztük szakkolis órák miatt, így gyakran elég melankolikus hangulatban voltam.
Az egyetem mellett tartottam magánórákat, amiből volt egy kis pénzem, és javítottam a középiskolások KöMaL- és KöKéL-feladatait is, ami igen tanulságos volt (Cs. I. el se indult. Nem tudom, van-e összefüggés azzal, hogy tudta, hogy én is javító vagyok.). Emellett szerveztük a tudományos piknikeket, ahol szintén volt, hogy előadtam. A volt gimimbe pedig megszerveztem az első meghívott vendéget, azonban volt egy kis kalamajka, ugyanis el kellett halasztani az eredeti időpontot, mert Z. M. nem merte garantálni a megfelelő létszámot annyi idő alatt (az elején kicsit nehezen indult a diákköre, ami a létszámot illeti, de aztán szépen belendült. Az egyetlen gond, hogy az összes tag az ő osztályába jár - ez mondjuk újabb fricska Cs. I.-nak -, így ha ők elballagnak, nagy gond alakulhat ki). Végül aztán nagy izgalommal lementünk, én szinte enni is alig tudtam az előadás előtt, de szerencsére nemhogy nem okoztunk csalódást, de még a korábbi, Cs. I. bojkottja óta álló rekordlétszámot is megdöntöttük, tele volt a terem. Ebben mondjuk nagy szerepe volt annak, hogy a fizikatanár ötöst kínált a részvételért. A vendég, aki egyben a mozgalom vezetője, szerencsére meg volt elégedve a létszámmal. Én pedig nagyon feltöltődtem ezen a napon, nagyon jó érzés volt visszamenni a gimimbe újra, és beszélgetni tanárokkal, diákokkal. Sajnos nem túl jó fejleményeket is megtudtam, a matektanárom elmondta, hogy jövőre csak fél matek-fizikás osztály indul.
Év vége felé L. R. ismét egyre gyengébben végezte a munkáját (ismét alig volt szerkesztve a honlap és a Facebook-oldal), bár az rendes volt tőle, hogy úgy írta ki az ülés időpontját, hogy én is részt vehessek. Itt kezdeményeztem is Z. M. dísztagságát a matek diákkör megmentéséért, amit egyhangúlag meg is szavazott mindenki.
Egyetemi szempontból jó volt az évvége: a szorgalmi időszakban minden ZH-s tárgyra 5-öst kaptam, és karácsony előtt két vizsgát is megcsináltam, amik szintén ötösök lettek. Javítanom semmiből se kellett. Nagyon jó érzés volt újra huzamosabb ideig itthon lenni, élni kicsit a régi életemhez hasonló életet. A karácsony itthon elég jól sikerült, anyukámtól még új telefont is kaptam. Apai nagyszüleimnél sikerült apám nélkül részt vennem a karácsonyozásban, viszont anyai nagyszüleimnél kialakult egy elég nagy családi vita: tesóm valamit beszólt, mire én visszaszóltam, erre nagyapám a szokásos, ideges stílusában még engem kezdett el lebaszni, hogy az ő házában ilyen ne legyen, ne szóljak vissza (ja, ha szerinte a csendben tűrés a megoldás, akkor miért nem alkalmazza magára is?), vagy akkor ne menjünk oda. Nekem se kellett több, néhány pálinka is volt bennem, felálltam, és közöltem, hogy ha azt akarja, hazamegyek. Ezt pesze nyilván nem gondoltam komolyan, ahogy ő sem gondolta komolyan, amit mondott. Anyám senkiházi testvére viszont nekiállt még nekem osztani az észt tiszteletről, és egyebekről. Kérdezem én, hol volt a tisztelet, amikor nagyapámat megbántva nem ment ki a szülei sírjához a temetőbe halottak napján. Én nem vagyok nagyapám fia, de unokaként is kimentem vele. Felköszöntötte nagyapámat a névnapjára? Nem, pedig a fia, én unokaként is megtettem. Segített nyáron bepakolni a fiát? Nem, nagyapámnak nem a fia sgített, hanem én, az unokája. És akkor még van bőr a képén osztani az észt. Ezen már úgy beidegesedtem, hogy a buszpályaudvarig meg se álltam, fogtam magam és hazajöttem. Ezután tesóm még felborogatta a fotelt (de azért az volt a gond, hogy én visszaszóltam, persze). Egy haszna volt a dolognak, anyám testvére nem hajlandó a jelenlétemben részt venni családi alkalmakon, így nem kell viselni a pofáját, meg az okoskodó kioktatásait.
A két ünnep közt még kocsmáztunk egyet néhány volt osztálytársammal, a Szilvesztert meg a kollégiumban töltöttem. Év javult valamelyest a hangulatom a korábbihoz képest.
Az év embere: majd a jövő választ ad
Az év új ismerőse: D. S.
Az év csalódása: Cs. I. (apám is lehetne, de ő már megvolt tavaly, ahhoz képest már nem olyan jelentős a romlás, L. R. is lehetne a diákkör elbaszása miatt)
Az év hibája: bizalom Cs. I. felé (lehetne még a kémia OKTV elrontása)
Az év sikere: felvétel egyetemre és szakkolikba
Az év versenyeredménye: matekból 5. hely, ezzel a ballagáson a legjobb versenyeredményért járó díjat is megkapom