A néhány hetes kikapcsolódás után kezdődött újra a szorgalmi időszak, a maga monotonitásával együtt. Tettem továbbra is azt, mint eddig: felvettem egy rakat kreditet (most csak 40-et az előző félévi 41-hez képest), próbáltam hétről hétre hétvégén legalább egyszer átlapozni az anyagot, javítottam a KöMaL- és a KöKéL-feladatokat, jártam a délutáni, esti szakkolis órákra is, sőt most már elkezdtem Budapesten is órákat tartani annak a fiúnak, akiről az előző részben írtam, ráadásul még az egyetem és az egyik szakkoli által a gimiseknek szervezett nyári tábor szervezői közé is bekerültem (vagyis hát jelentkeztem). Persze a hétről hétre átnézés az első olyan hétvégén romba is dőlt, amikor jelentősebb programom volt, így onnantól csak a felszínen maradást tudtam biztosítani a tavaszi szünetig, de akkor aztán behoztam magam. A félév során megint eljutottam a "senki és semmi nem érdekel, csak legyen már vége" állapotig, de aztán ezen sikerült mindig továbblendülni egy-egy baráttal való iszogatás alkalmával.
Megünnepeltük nagyapám születésnapját, ahol tesóm ismét rendkívül szemét módon viselkedett velem, folyamatosan beszólogatott, így eldöntöttem, hogy többet nem megyek vele étterembe se. Ettől még most elmentem, ettem egy jót, meg jól be is ittam, utána több órával is alig tudtam órát tartani. Szerencsére a tanítvány vagy nem vett észre semmit, vagy nem érdekelte, mert utána is jött hozzám.
K. A.-nak egyre több órát kellett tartani a félév előrehaladtával, ami rendkívül fárasztó volt. Volt, hogy keddenként 8-tól fél 7-ig órám volt egy ebédszünettel, és 7-től 11-ig meg neki tartottam órát (a vacsorát BKV-n követve el), és az is gyakori volt, hogy pénteken az óráim után még 2 órát ültem az egyetemen (készítettem beadandókat, tanultam, javítottam, stb.), aztán még mentem hozzájuk és az utolsó busszal csak éjjel 1-re értem haza. Az anyuka velem végig kedves volt, gyakran hozott be innivalót vagy kaját is, egyszer a tanulás után még sörrel is megkínált. Emellett viszont nagyon céltudatos, már-már erőszakos, viszont én nem mindig találom jó módszernek azt, amit ő kitalál. Ilyenkor általában az van, hogy valamennyire célzok rá, hogy szerintem másképp kéne, aztán a legtöbb esetben ez nem hat, és csinálom, amit mond, akkor is, ha nem sok értelmét látom, hiszen ezért fizetnek. Volt, hogy a tankönyv hátsó jegyzetét kellett volna megtanítanom a gyerekkel, aminek körülbelül annyi értelme volt, mintha a tartalomjegyzéket tanítanám (anyuka szerint benne van a könyvben, tehát meg kell tanulni...), de olyan is, hogy a gyerek nem csinálta meg, amit kellett, és anyuka kitalálta, hogy felügyeljem. Persze ez nekem jó volt, ültem csendben, felügyeltem, és kerestem a pénzt, csak értelme nem sok volt. Ami viszont nagy előny volt bennük, az az, hogy mindig egyszerre sok órát vettek (4-5-6), így egyszerre 8-10-12 ezer forintokat megkerestem, ami eddig sehol nem sikerült. Így aztán a gyerek modorát is elnéztem (volt, hogy odafingott, de az kimondottan gyakori volt, hogy minden apró részletbe belekötött, amit mondtam, sokszor csak azért, mert mondjuk szerinte rövidebben is meg lehet fogalmazni), legfeljebb, ha nagyon idegesített, kimentem a WC-re pár percre megnyugodni.
A szorgalmi időszak számomra elég monoton volt, ráadásul most is körülbelül annyit tanultam, mint az előző félévben, és még többet dolgoztam mellette. A pesti gyerek, akinek a legtöbb órát tartottam, nagyon okos volt, viszont a stílusa engem eléggé idegesít. Folyamatosan beleköt abba, amit mondok, és nem csak akkor, ha néha valamit tényleg elrontok, hanem sokszor még a fogalmazásmódomba is. Túl erősen persze nem válaszolhatok, mert még a végén nem hívnának többet, miközben nekem ez anyagilag nagyon megéri, és még az eredmények is jönnek. Legtöbbször 4-5-6 tanórát kell egyben megtartanom, ami 8-12 ezer Ft bevételt jelent minden alkalommal, amikor ez heti 2-3-szor megtörténik. Ez persze azt is jelenti, hogy nem vészesen nehéz és sok munkával a tanulmányaim mellett is megkerestem a havi 100 ezer forintot. Az eredmények pedig magukért beszélnek: a diákom egy országos kémiaversenyt megnyert, egy másikon (sajnos ez a rangosabb) 3. lett, míg fizikából az évfolyama legrangosabb versenyén 2. volt (hozzá kell tenni, hogy a fő esélyes nem tudott részt venni ezen, mivel diákolimpián volt ekkor, de ha részt vett volna, a dobogónk akkor is meglenne). Mindez persze azon túl is áldozatokkal jár, hogy elviselem a beszólásait a fiúnak viszonylag visszafogott válaszlépésekkel. Majdnem minden kedden még a 10 egyetemi órám után mentem hozzájuk 4-5 órát tartani, péntekenként pedig gyakran még 2 órát ültem az egyetemen, miután végeztem, pedig már vacsorára hazaérhettem volna, és még ezek után mentem hozzá 4-5-6 órát tartani úgy, hogy az utolsó, ráadásul falujáratos busszal éjjel 1-re értem haza, majd vasárnap ebéd után már indultam is rögtön. Mivel húsvét után rögtön egy rangos versenye volt, még húsvét vasárnap is felmentem Pestre órát tartani, és persze ismét másnap éjjel 1-kor értem haza. Persze valamit valamiért, ez az én döntésem volt, amit nagy részt a pénzért, kisebb részt az eredményekért hoztam. Az eredményeknek persze örülök, de én abból a dicsőségből, amit a gimnáziumi versenyeim miatt kaptam, így gyakorlatilag semmit sem kapok. A szülők ugyanis titokban akarják tartani, hogy én órát tartok a gyereküknek, így aztán sehol nem jelenik meg a nevem felkészítőként (pedig van olyan velem egykorú egyetemista, aki nevét beírták a felkészítők közé egy másik versenyen). Elismerést tehát gyakorlatilag csak a családtól, és egy-két közeli barátomtól kapok, meg persze a tanítványom anyjától. Ő agyondicsér állandóan, ami persze jól esik, de a gyerek még egyetlen köszönömöt nem mondott semelyik eredménye után (még Cs. I. háláját is százszor jobban éreztem, bár az elképzelhető utólag, hogy nem volt őszinte). Ami még nagyon zavar, hogy a tavalyi diákkörrel ellentétben nem tudom azt csinálni, amit én jónak látok, hanem ehelyett nyilván a megrendelő, az anyuka kívánságait kell végrehajtanom, még akkor is, ha tudom, hogy nem sok értelme van. Igazából annyi időt sincs értelme náluk töltenem, amennyit náluk töltök, jelentősen kevesebb tanórával is el tudnám érni ugyanezt az eredményt, ha azt tehetném, amit jónak látok, és a gyerek is megcsinálná az általam kiadott házikat. Gyakran ugyanis konkrétan arra várok, hogy megoldja a feladatot, és ellenőrizhessünk, amit kiadhatnék házinak is, és utána együtt leellenőriznénk. Persze ezért nem panaszkodok, hiszen erre az időre is kapok fizetést. Még arra is volt példa, hogy arra vártam, hogy a tankönyvet elolvassa, hogy aztán visszakérdezzem, mert az anyuka ezt kérte. Az elején még próbáltam tervezni, és készülni az órákra, de aztán rájöttem, hogy gyakorlatilag teljesen felesleges, mert az anyuka úgyis aznap mást talál ki, mint amire én készültem. Pedig azért a komolyabb példákat jobban el tudnám magyarázni, ha előre tudnám, hogy melyiket kell és megnézhetném. Még amit nem tartottam túl jónak, az a megoldások szó szerinti lediktálása, mivel így alig gondolkozik a gyerek. Én persze ezt is megcsinálom, ha egyszer ezért fizetnek. Így persze végül több idő alatt, sok pénzért, rosszabb munkát végzek, mint tavaly a diákkörön, ingyen, kevesebb idő alatt.
A középiskolai versenypéldák javítását is tovább folytattam, és végre beértek a javaslataim is: egy egri ismerősöm, és D. S. barátom megoldása is megjelent az ajánlásaim alapján a lapban. Emellett persze volt most is néhány reklamáció vagy kérdés, amik közt voltak kedves levélváltások, és komolyabb számonkérések is, amikre persze én is megfelelően válaszoltam.
A szakkollégiumban szépen lassan egyre több embert megismertem, bár szorosabb baráti kapcsolatot senkivel sem alakítottam ki, amiben persze közrejátszott az állandó rohanásom, és az is, hogy szinte csak reggel fáradtan, és késő este, fáradtan voltam a kollégiumban. Ezen jövőre megpróbálok változtatni. Rendeztek egy konferenciát is a kollégiumban, ahol egyelőre csak hallgatóságként vettem részt, de valamikor előadni is szeretnék. Persze a szervezésben részt kellett venni, így nem sokat tanultam ezen a hétvégén. A másik szakkoliban, ahol csak külsős vagyok, szerveztünk egy műhelykirándulást, ami elég jól sikerült, sokakkal beszéltem, bár oda is dögfáradtan mentem és elég hamar bealudtam. Persze ez a hétvége sem tett jót a tanulásnak, még nagyobb időzavarba kerültem, még később feküdtem le, még fáradtabb voltam. Persze más dolgok is fokozták az időzavart: például D. S. feljött Budapestre több mint 250 km-t utazva két OKTV-döntőre is, és nem akartam kihagyni egyik alkalmat se, hogy végre találkozhassunk. Ezek a kocsmázások jól sikerültek, mindkétszer nagyon jót beszélgettünk, az egyik alkalom után pedig kissé ittasan a szakkoliban még írtam egy 95 %-os német ZH-t, pedig nem valami jó a nyelvérzékem. A másik alkalommal volt egy kis vitánk is, mivel D. S: nemhogy nem szólt az OKTV-je után, hogy késik több mint fél órát, de még a telefont se vette fel, így már azon gondolkoztam, hogy buszra üljek és hazajöjjek, mire nagy nehezen egyszer felvette. Én persze idegesen káromkodtam vele, de aztán miután megjött, és nekiálltunk fröccsözni, pár percen belül megbeszéltük a dolgot.
Nagy megtiszteltetés ért az egyetemen az egyik tanártól: miután a félév legnehezebb tárgyának kikiáltott fizikai kémiából az első ZH-n a szorgalmit is megoldva senki nem írt nálam jobbat (ugyanolyat is csak 2-en), és az én megoldásomat különösen jól átláthatónak ítélte a tanár, felkért, hogy javítsam ki én a következő ZH-t (elég lusta természet volt), cserébe nekem nem kell megírnom (fura is lenne a sajátomat javítani), és megkapom a 100 %-ot. Én persze elfogadtam az ajánlatot, hiába, hogy így igazából több munkám volt, mintha csak simán felkészültem volna. A javítás élvezetes volt igazából, főleg, hogy szinte mindenkit ismertem, és tudtam kihez kötni a dolgozatokat. Egy-két kivételtől (például az egyik nagyképű fideszes szakkolis társam) eltekintve mindenkivel próbáltam jóindulatú lenni, de azért arra is ügyeltem, hogy a tanár bizalmát se veszítsem el. Szerencsére mindenki elégedett volt velem. Az utolsó ZH-t egy másik hasonló társam javította (ez már előre le volt fixálva, nincs köze az én javtásom minőségéhez), így azt meg kellett írnom, de most is csak 1 pontot vesztettem, és a szorgalmi is ment, így ebből a tárgyból nekem lett az évfolyamon a legjobb eredményem.
A félévben elkezdtem kutatni az MTA-n is annál a kutatónál, aki történetesen a 3 évvel korábbi táborszervező nő férje. A közös munka egyelőre kicsit nehézkes, mert a téma (elméleti kémia) igen nehéz, nekem pedig nincs sok előképzettségem hozzá, gyakran elég hülyének érzem magam mellette. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mégse választott ő engem véletlenül, csak lát bennem valamit, amit én nem látok magamban.
Apámmal jelenleg is perben állunk: a tartásdíj megszüntetését akarja elérni. Szerencsére a bíró rendre elrontja az idézés szabályait, így a szabálytalan idézésre hivatkozva (ilyenkor hasznos, hogy anyám is bíró) megtagadhatjuk a tárgyaláson való részvételt. Ennek ellenére megszületett az elsőfokú ítélet, ami esetemben megszüntette, tesóm esetében leszállította a tartásdíjat, így fellebbezni fogunk, meg persze hivatkozunk a bíró eljárási hibáira is (úgy hozott ítéletet, hogy mi peres félként meg se voltunk szabályszerűen idézve). Tesóm közben nyal apámnak, mivel fél órás találkozásonként ő ad neki 2-5 száz forintot, amit tesóm el tud inni (kezd alkoholistává válni), apám meg örülhet, ha vita van nálunk.
Barátnőt szerezni sajnos továbbra sem sikerült, ráadásul a próbálkozásaim még a korábbinál is gyorsabban, már csírájában elhaltak (például beszélgetés során kiderül, hogy van barátja a csajnak, így igazi próbálkozásig el sem jutok, vagy egy másiknál kiderül, hogy pár hét múlva megy ki fél évre cserediáknak és hasonlók). Egy szaktárs, jól kinéző csajjal viszont tök jót beszéltem, de a nevét nem tudtam, azt pedig nem hittem volna, hogy gyakorlatilag sose jár be órára, mert később hiába figyeltem pár hétig, nem láttam egy közös óránkon se.
Egyik korábbi osztálytársammal, N. G.-vel egyre többet járunk össze sörözni hétvégi estéken. Ezek a tanulás miatt persze nem hajnalig tartó lerészegedések, mindössze 2-3-4 sör elfogyasztása után 11 körül haza szoktunk menni.
A szorgalmi időszak vége elég keményre sikeredett, nagyon sok ZH-t kellett írni, de szerencsére minden tárgyamra 5-öst kaptam a ZH-k eredményeként, sőt 2-ből kaptam megajánlott jegyet is, amiből máskülönben vizsgázni kellett volna. Ezek után a vizsgaidőszak már gyakorlatilag felüdülés volt, hiszen csak 3 tárgyból kellett vizsgáznom (előző fél évben 5-ből kellett, ráadásul ott volt a két ünnep, ami hátráltatta a tanulást). Az egyik tanárral volt egy kis afférom, mivel 2-esre értékelte a laborjegyzőkönyvemet, úgy, hogy bizonyos oldalakon olyan információt hiányolt, ami máshol viszont szerepelt. Ezért írtam neki egy tiszteletteljes e-mailt, amiben feltettem a kérdéseimet, de erre csak annyi volt a reakciója, hogy adhatna 1-est is a jegyzőkönyvemre, mert hülyeségek vannak (konkrétumot nem mondott, hogy mit tart annak) benne, úgyhogy gondoljam meg a reklamációt. Ennek fényében inkább nem reklamáltam, de rábaszott, mert a tárgyat értékelő másik 4 tanár a jegyzőkönyveimre 3 ötöst és egy 4/5-öt adott, és a ZH-m is 5-ös lett, így az átlagolás eredményeként tárgyfelelősként kénytelen volt 5-öst adni nekem.
A félév során részt vettem egy matekversenyen is, ahol harmadéves hallgatókat is megelőzve országos 5. lettem, ezzel a kémiás csapatban magasan a legjobb eredményt elérve (a többi csapattag nem került az első 20-ba sem). Ezt az eredményt úgy sikerült elérnem, hogy a csapat 60 ezer forintos nevezési díját az egyetem egyik szervezete sem volt hajlandó támogatni. Az egész úgy kezdődött, hogy szeptemberben, biztos indulási lehetőséget ígérve az Informatikai Kar dékánjának támogatásával (a matekot az IK-n tanuljuk) a gyakorlatvezetőnk invitált minket, hogy vegyük fel és végezzük el a matematika versenyfelkészítő specializációt. Ezt el is végeztem, jeles eredménnyel. Ezek után a verseny nevezési határideje előtt pár nappal benyögte a tanár, hogy az IK-s dékán mégsem támogat, kérjünk máshonnan támogatást, fizessük ki magunk, vagy ne induljunk. Ennek hatására írtunk a TTK-s dékánnak (itt végezzük a kémia szakot), kérve a támogatását, amit már a nevezési határidő után megválaszolva, elutasított. A másik két csapattag ekkor már teljesen beletörődött a sorsunkba, de én még nem, így megkerestem a szakkollégium igazgatóját, hogy esetleg a szakkolis keretből jut-e erre. Ő elmondta, hogy ennek hosszú az átfutási ideje, de jutott volna, ha hamarabb szólunk (ugye, ha a kedves matektanárunk nem a határidő előtt pár nappal nyögi be, hogy még sincs támogatásunk…), viszont elirányított egy, a szakkolit segítő alapítványhoz, hogy ők esetleg hátha tudnak pénzt adni. Ez volt az utolsó esélyünk, de szerencsére itt már sikerrel is jártunk, az alapítvány kifizette a pénzt, mi meg indulhattunk a versenyen, és én még jól is szerepeltem.
A születésnapom is jól telt: volt kártyázás barátokkal, grillezés családdal (már csak egy barátnő kéne…), anyámtól kaptam egy nyári szegedi utat, mivel az volt már az egyetlen magyar nagyváros, ahol még nem jártam.
A szorgalmi időszakban is tartottam valamelyest a kapcsolatot a régi iskolámmal. Sajnos ez kezdetben egy szomorú eset ügyében valósult meg: két diák nyilvános, a volt matektanáromat megalázó Facebook-bejegyzését jeleztem a tanárnő felé (B. M.). A bejegyzés egyébként arra biztatta olvasóit, hogy kommentben jelöljék meg azt a barátjukat, aki „folyton a nagyseggű tanárokat stíröli”, és ezt egy grafikával is illusztrálták. Az egyik diák eleget is tett e kérésnek, és egy vulgáris megjegyzés kíséretében megjelölte a barátját, akinek a válaszkommentje alapján tetszett is a vicc. Én a képernyőképet lementettem, majd egy napig gondolkodtam, jelezzem-e az esetet, aztán végül a jelzés mellett döntöttem. A döntésemben jó része volt annak, hogy B. M. tavaly, amikor a Cs. I.-ügy kirobbant, végig mellettem állt, még ha ezt nem is verte olyan nagy dobra (ennek megfelelően én se vertem a kiállást nagy dobra, azt sem tudja senki, hogy rajtam buktak le). A tanárnő erős reakciója még engem is meglepett: a szülők felkeresésén túl, előbb megpróbálta elüldözni a csoportjából a két elkövetőt, majd, miután ez nem sikerült (a szülők nem engedték a tanítás minősége miatt, a diákok mentek volna), azon gondolkozott, hogy leadja a csoportot, és ennek megfelelő volt a bánásmód is. Végül erre nem került sor. A reakciójában még az is meglepett, hogy miközben nem Cs. I. fiókjából történt az incidens elkövetése, ő mégis felvetette azt a gyanút, hogy Cs. I. állhat valamilyen módon az ügy mögött, és engem ennek technikai hátteréről kérdezett, de én voltam olyan tisztességes (pedig Cs. I. nem érdemelte meg), hogy elmondtam, hogy ez gyakorlatilag esélytelen (egyszerre két osztálytársának a fiókjának feltörése). A következő alkalom már sokkal kellemesebb volt: néhány volt osztálytársammal visszalátogattunk a diáknapi filmeket megnézni. Nagyon jó volt újra átélni ezeket a belsős poénokat, amiket csak mi értünk, aztán egy jót dumálni és sörözni a volt osztálytársakkal. Néhány tanár is ott volt, velük is jót beszéltünk. A harmadik látogatásom a laboráns nyugdíjba vonulásának napján volt, akivel nagyon jóban voltunk a gimis évek alatt, gyakorlatilag az iskolán belüli otthonom volt a kémiaszertár (egy ilyen otthonos, mindig nyugodt, ismerősökkel teli hely most is nagyon hiányzik az egyetemen). A laboráns nagyon meghatódott, hogy elmentem (B. M. mondta el a dátumot, így a laboráns nem hitte, hogy megyek). A következő látogatásom során az ELTE gimiseknek szóló nyári táborát népszerűsítettem, és bár az érdeklődés nem volt elég nagy az örömömhöz, azért voltak jó hangulatú beszélgetések, mind diákokkal, mind tanárokkal, és az is különösen jó érzés, ahogy felnéznek ott rám jó páran. Az utolsó látogatásom oka az volt, hogy szerveztünk (szerveztem) egy újabb vendéget a matek diákköröm utódaként Z. M. főszervezésében működő diákkörre. A reklámozás most nem ment olyan nyögve nyelősen, mint a novemberi előadásé, bár ennek az az egyetlen oka, hogy el tudtam menni előtte két héttel az iskolába a laboráns nyugdíjba vonulásakor, így személyesen ki tudtam rakni a plakátokat (egyszerűbb volt megcsinálni ezt, mint Z. M.-et noszogatni tucatszor, meg válaszolgatni egyértelmű kérdésekre neki, ráadásul így biztosan minőségi munka volt végezve), és a tanárokat sem telefonon, vagy e-mailben kellett kéregetni a népszerűsítésre. Kellett is ez a módszer, hiszen az időpont sajnos a kutató kérésére péntek délután volt, ami nem segítette a jó létszám elérését.
A tavasszal történt még egy sajnálatos eset is: ittas állapotban egy anyukától megtudtam, hogy a fia hanyadik lett az egyik matekversenyen (nem valami nagy eredmény, de szerencsére ő örült neki), és sajnos mobilnetem is volt, így megnéztem az eredményeket, amik elég tragikusak voltak: a megyében Z. M. csak 10. lett a tavalyi 2. hely után, ráadásul 8 osztálytársa (ráadásul közülük elsőként Cs. I.) is megelőzte. Én erre meglepetten megkérdeztem tőle nem a legszebb stílusban, hogy mi történt, ráadásul még trágár megjegyzést („kurva szar”) is tettem az eredményére, és utaltam arra, hogy a matekos témájú diákkörök szervezőjeként ez kissé szégyen. Ő persze ezen joggal megsértődött, én pedig természetesen pár nap múlva bocsánatot kértem (az ivás nem mentség, legfeljebb enyhítő körülmény, bár a véleményem most is ugyanaz, mint ittasan, viszont kevésbé radikálisan fejezném ki). Ő viszont rendkívül nagy ügyet kerített ebből (amilyeneket én nem az ő késéseiből, vagy a mulasztásairól), és közölte, hogy a következő tanévtől nem szeretne velem együtt működni a diákköri szervezésben, a vendégek meghívásában, és a neki nyújtott segítő ötletek terén sem. Én még egyszer bocsánatot kértem, de a döntését elfogadtam, könyörögni nem fogok neki, főleg azok után nem, hogy mennyit segítettem neki korábban (ő erre azt mondta, hogy ezek nem olyan dolgok, amiket mérleggel lehetne mérni, ezzel gyakorlatilag elismerve, hogy jóval több jót tettem, mint rosszat, csak őt ez nem érdekli). Ennek ellenére a későbbi vendég szervezésekor eléggé úgy beszélt velem, mintha béke lenne. Ennek megfelelően én a nyáron találkozni hívtam, amikor D. P. barátom 200 km-ről nálunk volt (vele és Z. M.-nal 3-asban voltunk a CERN-ben pár hónapja), amihez Z. M. kezdetben pozitívan is állt hozzá, meg is beszéltük, hogy melyik este, hol találkozunk (azt mondta, szülei hozzák be, időpontot majd jelez, mi meg úgyis egész este a borfesztiválon akartunk lenni), de aztán nem írt, így rákérdeztünk, hogy mi a helyzet, és csak ekkor méltóztatott jelezni, hogy mégse jön. Miután D. P. fájós lábbal is eljött miatta a borfesztre (én meg fizettem a taxit), ezt különösen nagy pofátlanságnak éreztük, és mindketten meg is írtuk neki a magunkét válaszul (D. P.-é volt a keményebb). Ő ezt egyikünk esetében sem méltatta válaszra (D. P.-nél még az én „kurva szarozásomra” se hivatkozhat). Ez a viselkedése szépen összevethető azzal, ahogy én bocsánatot kértem a durva stílusomért… Jövőre én se szeretnék már vele együttműködni…
Sajnos más téren is döglődik az általam kezdeményezett önképző köri mozgalom: az elnökségem alatt 7 diákkör működött, ebből 2 maradt mostanra (és ha utolsó elnöki tevékenységemmel Cs. I. szemétsége után nem mentem meg a matek diákkört a legutolsó pillanatban, vagy Z. M. nem segít, akkor csak 1 lenne...). Mivel gyakorlatilag semmi reklámja nem volt a dolognak, a legtöbb gólya továbbra sem sokat tud az egész működéséről, a Facebook-oldalon sincsenek bejegyzések az elnökváltás óta (illetve félév alatt az elnöknek egy bejegyzésre azért tellett, de ez is csak valami humoros kép...), egész évben körülbelül hatodannyival nőtt a lájkolók száma, mint alattam tavaly, az alattam legnépszerűbb bejegyzések, a szervezőkkel való interjúk se lettek folytatva (bár Z. M.-n kívül gyakorlatilag nem is lenne kivel, de vele se lett), az új elnök még a korábbi ülés döntését sem hajtotta végre, és nem adta át Z. M. emléklapját a dísztagságáról (nagy jelentősége nincs, lassan diákkör se lesz, nemhogy tagság vagy dísztagság...). Egyetlen tavalyi, sikeres program sem valósult meg idén. S. E. tehát gyakorlatilag semmit nem csinál, olyan, mintha nem is lenne elnöke ennek az egésznek. Ez maradt hát nélkülem, utánam a tavaly még (viszonylag) jól működő, az évkönyvbe is bekerülő, a tanárok és a diákok jelentős részének elismerését is megnyerő diákkörből...
Ebben a félévben az otthoni óráim abbamaradtak: az egyik diákomnak egyszerűen elfogyhatott a pénze, mert Facebookon nagyon dicsérte az óráim minőségét, a másiknak pedig lement a matekversenye, amire készültünk, és sajnos nem lett neki túl jó. Budapesten viszont lett még egy diákom, bár azt kicsit már bánom, hogy elvállaltam, mert nem sok pénzt hoz így a konyhára, hogy csak heti 45 percet kell menni, ráadásul így komoly eredmény se nagyon várható, és még az időpontok is eléggé kettétörik a hétfő délutánjaimat.
A kormány CEU ellen fordulása engem és sok barátomat nagyon felháborította. Több tüntetésre is elmentünk.
A vizsgaidőszak felettébb jól sikerült: minden vizsgám ismét elsőre 5-ös lett, ráadásul már a vizsgaidőszak felénél végeztem az összes (3) vizsgámmal. Jól is esett ezután a pihenés, bár azért a vizsgaidőszak alatt sem mulasztottam el elmenni a vízilabda BL Final six-re, ahol a városi csapat is játszott. Nagy élmény volt ez.