Cs. B. blog, II. fejezet

Vége a barátságnak Cs. I.-val?

Még a történelem érettségi napján, délutánra meg volt beszélve Cs. I.-val és Z. M.-nal, hogy közösen megnézünk egy feladatsort a szombati csapatversenyre, ahova közösen neveztünk be. Z. M. szólt, hogy késik egy kicsit, mert fogorvoshoz kell mennie, így ketten kezdtünk Cs. I.-val. Z. M.-nak egyébként nem a legjobb a hozzáállása, múltkor, amikor közösen készültünk, ő inkább fodrászhoz ment és még azt is közölte, hogy neki "így volt jó", amiből lett egy kisebb vitánk is, de nem túl vészes.

Cs. I.-vel még a diákkör előtti nap beszéltük a Facebookon, hogy mikor találkozzunk beküldendő matekpéldákat együtt oldani, ő a csütörtök délelőttöt javasolta, erre én visszakérdeztem, hogy hányra menjek, hiszen már több hónapja hívott hozzájuk, de különböző okokból mégis mindig hozzánk jöttünk (nem miattam), és legutóbb is mondta, hogy legközelebb már tényleg hozzájuk menjünk. Erre a kérdésemre viszont már nem válaszolt másnapig, pedig volt fent Facebookon (bár azt nem jelezte a rendszer, hogy olvasta volna az üzenetet, csak be volt zöldülve Cs. I.). Ezen szokás szerint kicsit ideges lettem, hiszen én mindig visszaírok neki, de mindegy, ebből azért nagy vitát nem érdemes csinálni, gondoltam, majd azért finoman mondom, hogy igazán visszaírhatna. Ennek megfelelően, amikor mentünk felfelé a terembe, még poénkodtunk is egymással, jó volt a hangulat. A feladatok egy internetes program segítségével tekinthetők meg, ezért egy interaktív táblás terem kulcsát elkértem a portán, és miközben üzemeltem be a gépet, megkérdeztem Cs. I.-t, hogy akkor másnap hányra menjek. Erre ő úgy tett, mintha múlt hónapban nem is beszéltük volna, hogy legközelebb hozzájuk megyünk, és közölte, hogy ne menjek (hozzánk akart jönni). Ezt nem is a legszebb hangnemben közölte, nem is érezte, hogy kissé már aggályos, hogy míg ő amióta ismerjük egymást, már 10-20 alkalommal volt nálunk, szinte minden második héten jön, én viszont még sose voltam náluk se itt a városban a nagyszüleinél, se 50 km-re az otthonukban. Ezt persze szóvá is tettem most már, de még ebből se alakult ki komolyabb vita, viszont közben szóbajött a szombati verseny. Még két hete, amikor nálunk kártyáztunk, megbeszéltük, hogy most szombaton este újra jövünk, örültünk is, hogy Cs. I. nem megy haza a hétvégén (ezt ő mondta), így nem hétköznapra kell a kártyát szervezni. Kérdeztem tőle, hogy a 3. embert hányra hívjam, azaz verseny után Cs. I. hazamegy-e még nagyszüleihez vagy rögtön hozzánk jövünk? Ezután elszabadult a pokol. Cs. I. erre is eljátszotta, mintha semmire se emlékezte, és arrogánsan közölte, hogy ő megy haza, körülbelül olyan hangnemben, mintha nem is értené, mit képzelek én. Ez volt a 3. csepp a pohárban, már én sem bírtam türtőztetni magam, káromkodva kiosztottam Cs. I.-t amiért felrúgja a megbeszélteket, ráadásul, ha rá nem kérdezek 3 nappal korábban, akkor nem is szólt volna, valószínűleg csak aznap tudtam volna meg. Persze így még visszatért káromkodásom tartalmába az is, hogy sose voltam még náluk, és hogy nem képes visszaírni a Facebookon. Ekkor még visszaterelhető lett volna a normális mederbe az események folyása, ismerem magamat, ilyenkor, ha bocsánatot kér és hivatkozik valami jó dologra a másik, simán zöld ágra lehet vergődni velem, legfeljebb egy kis idő kell hozzá. A folytatás azonban nem ez lett: miközben én káromkodva osztottam Cs. I.-t, ő félig háttal nekem írkált a táblára, egy véletlenül otthagyott matekpéldát számolt. Ettől a bunkóságától, és hogy ennyire hidegen hagyja, hogy mennyire felidegesített, mennyire semmibe vesz engem, én még idegesebb lettem, szerintem már össze-vissza beszéltem. Ezek után káromkodva lekapcsoltam a laptopot és az interaktív táblát, és próbáltam bezárni a laptop szekrényét, és közben hívtam Z. M.-t, mert szólni akartam neki, hogy ne jöjjön, viszont nem vette fel. Nagyon ideges voltam, már remegett a kezem, alig tudtam bezárni a szekrényt, ráadásul a tábla távirányítója kint maradt, így újra el kellett játszanom az egészet. Minderre Cs. I. ügyet sem vetett, meg sem szólalt, pedig egy-két percig biztos eltartott. Ezek után odavetettem neki, hogy "szevasz" és rácsaptam a tanterem ajtaját. Annyira meg lehetett illetődve, vagy ijedve, hogy mialatt leértem a lépcsőn az aulába, és még látszódott a tanterem ajtaja, ki sem jött. Én leadtam a kulcsot és hazamentem. Sikerült Z. M.-t is elérnem, értesítettem, hogy ne jöjjön. Reméltem, hogy Cs. I. kapcsol, és felhív telefonon, hogy menjek vissza, de erre nem került sor, hazaértem.

Még hazaérve is kellett körülbelül fél óra, hogy felocsúdjak, nagyon ideges voltam. Szerencsére senki nem volt itthon, mikor hazaértem, így nem kellett magyarázkodni, miért volt ilyen rövid a diákkör. A helyzet tragikus. Én nem akarnék összeveszni és rosszban lenni Cs. I.-val, de most olyan messzire ment, amire egyszerűen nem reagálhattam másképp, nem tehettem azt meg, hogy miután így viselkedik velem, félig háttal nekem írogat a táblára, miközben beszélek neki, én megtartsam úgy a diákkört, mintha semmi sem történt volna. Még ezek ellenére is, összességében inkább pozitív benyomásom van róla, mint negatív, bár nagyon idegesítő, hogy körülbelül két havonta rendre csinál valami bunkóságot (decemberben Szilveszter előtt volt bunkó, az nem volt olyan vészes, két hónapja viszont már messzebb ment). Viszont még csak 15 éves lesz, az ő korában én is hasonlóan hülye voltam (bár egy picit másképp, de abban nem lennék biztos, hogy jobb voltam), sőt példul amikor P. O.-nak a hazugságait elhittem és megfenyegettem N. G.-t, akkor még néhány hónappal idősebb is voltam, mint Cs. I. most. Persze nekem se nézte el senki a hülyeségeimet, és én se fogom ezt a végletekig megtenni Cs. I. esetében, még akkor se, ha összességében jóval türelmesebb is vagyok vele, mintha velem egykorú lenne. Most is én simán kibékülnék vele, csak annyit várnék el, hogy ezúttal ő keressen (én vitás esetekben már 3-szor megkerestem, hogy beszéljük meg, ő még soha) és kérjen bocsánatot azért, amit csinált.

Nagy baj az is, hogy 3 nap múlva közös csapatversenyre kellene mennünk. Azok után, ahogy viselkedett velem, én biztos, hogy nem fogok vele közös csapatban versenyezni, ha nem kér bocsánatot, tehát vagy helyette jön más, vagy helyettem, vagy nem megyünk. Persze ezt nem akarom, nagyon remélem, hogy bocsánatot fog kérni. Azonban most már annyi mindent elnéztem neki, hogy ez az eset is megmutatta, hogy ez oda vezetett, hogy nem néz engem semmibe, nem zavarja, hogy mi hogy esik nekem, minek mennyire nem örülök. Nem adhatok neki még egy megerősítést erre azzal, hogy elmegyek ezek után vele közösen versenyezni, vagy én keresem meg, hogy beszéljük meg a dolgokat. Ezt többször bevállaltam már, mert fontosabb volt nekem a barátság, mint a büszkeségem, de azért mindennek van határa.

Hozzá kell tenni, hogy Cs. I. elképzelhető, hogy nem is bunkóságból írkált félig háttal a táblára, amikor beszéltem neki, hanem ez csak újabb jele annak, hogy mennyire nem tudja kezelni az ilyen veszekedéseket és mennyire tévesen értelmezi a helyzeteket. Januárban is félreértette, hogy miért haragszok és azt hitte, békülni se lennék hajlandó, nem is nagyon szólt hozzám, viszont miután megkerestem és a szidás mellett leszögeztem, hogy nem akarok összeveszni, ő bocsánatot kért, és nagyon normálisan ígéretet tett a változtatásra. A 2. vita során még jobban megmutatkozott, mennyire képtelen az ilyen helyzetek kezelésére: akkor sem szólt hozzám a vita után se a vonaton, se a szolnoki szálláson, akkor sem, mikor ketten voltunk a szobában, de azért azt nem vállalta be, hogy az ebédlőben másik asztalhoz üljön. Miután én felhoztam neki a problémát, ekkor is póttevékenységbe kezdett, akárcsak most, és ettől persze akkor is beidegesedtem, de akkor nem volt hova elmennünk, így végül megbeszéltük a dolgokat, és akkor is nagyon normálisan elismerte a hibáját. A 3. esetben Facebookon kapott még a mostani szóbelinél is nagyobb lebaszást egy ígérete megszegése miatt, de ott volt ideje átgondolni a helyzetet és képes is volt normális választ írni, egy órán belül békülés lett a dolog vége. Volt még egy kisebb vitánk, amikor azon sértődött be, hogy K. D. kipakolta a könyveit a táskájából, én meg mondtam neki, hogy vegye fel és haladjunk a boltba (nálunk nem volt táska, kézben meg észreveszik a piát). Ezen annyira megsértődött, hogy boltba se volt hajlandó jönni, és egész nap duzzogott, nem szólt hozzánk. Délután lecsesztem, hogy ne duzzogjon, mint egy óvodás, ezután ismét normális volt, este már együtt ittunk. Ezek az esetek is mutatják Cs. I. sértődékenységét, a helyzetek túlreagálását (táskás ügy), és azt, hogy talán derogál is neki odamenni a másikhoz megbeszélni a dolgokat, vagy pedig fél az elutasítástól. Szerintem most is tévesen ítéli meg a helyzetet, az ő verzójában körülbelül az lehet, hogy én pitiáner ügyeken kiakadok (ha ez pitiáner, akkor a táskás sértődése mi volt?), majd káromkodok vele, otthagyom és rácsapom az ajtót. Szerintem azt fel se fogta, hogy a pótcselekvésével mennyire felidegesített. A szombati kártyázásnál se hiszem, hogy leesett neki, hogy a megegyezés felrúgása a fő bajom, és az, hogy nem is szólt volna, nem pedig az, hogy hazamegy (eddig is tudtunk mindig más időpontot találni). Ezek alapján nyilván ő is meg van sértődve rám.

Az esetet elpanaszoltam néhány ismerősömnek és Z. M.-nak is, ugyanis reménykedtem, hogy mondja majd Cs. I.-nak, hogy keressen meg, de ez a reményem nem következett be, megkérni pedig nem merem Z. M.-t, mert félő, hogy elmondja, hogy én kértem és az óriási arcvesztés lenne.

Másnap összefutottunk egy helyi járati megállóban is. Én várakoztam ott hamarabb, legelöl álltam, Cs. I. a másik irányból érkezett, és amint meglátott, megállt a megálló másik végénél. Én se akartam bohócot csinálni magamból, így maradtam a helyemen, pedig reméltem, hogy odajön és megbeszéljük a dolgokat. A felszálláskor is a hátsó ajtón szállt fel, én maradtam elöl. Hátra akartam utána menni, de nagy volt a tömeg és egy ismerősömmel is összefutottam még elöl, így ez a tervem meghiúsult. Ezzel megmutatta, hogy elég esélytelen, hogy ő keresni fog a békülésért.

Én viszont nem akarom, hogy örökre összevesszünk, annál jobb barát volt ő, de újabb arcvesztést se akarok, ezért megkértem L. R.-t, hogy beszéljen Cs. I.-val, hátha ezzel sikerül ráébreszteni a valóságra, vagy jobb belátásra bírni, és megkeres, és végre, még a verseny előtt kibékülhetünk. Így is két napja ezen az ügyön stresszelek, senkinek se jó ez a helyzet... Ő is összességében több jót tett, mint rosszat nekem, én meg neki aztán főleg, elég ha csak a diákkörökre gondolunk, de lehetne még sorolni. Nincs értelme ennyin végleg összeveszni, én nem ezt akarom, meg akkor se ezt akartam, csak azt, hogy fogja már fel, hogy utálom, ha megbeszélünk valamit, és nem tartja be, de még csak nem is szól magától a változásról.

Másnap mentem fizikaszakkörre az iskolába. Tudtam, hogy 5 órája lesz, aztán megy haza, ezért ott sertepertéltem az aulában, hátha beszélt már vele L. R. és jobb belátásra bírta. Helyette viszont éppen L. R. jött arra, aki elmondta, hogy még nem beszélt vele. Utána bár kereste, de nem találta meg, ezért írt neki Facebookon. Én megkérdeztem L. R.-t, mit írt pontosan, kapott-e választ, és ha igen, akkor milyet, de erre még nem válaszolt. Közben ketyegett az óra: megnéztem, és Cs. I. busza hazafelé 5 körül indul, így ha esetleg ő biztosra veszi, hogy nem versenyzek vele közösen, és hazamegy, akkor 5-től visszafordíthatatlan a dolog. 3 körül Cs. I.-t láttam bezöldülve Facebookon, de mivel tudtam, hogy L. R. írt neki, inkább vártam, hogy ő írjon nekem, de lelépett. Egyébként nem baj, úgyis felesleges lett volna ekkor írnom, L. R. leírta a lényeget, innentől tudja, mi a helyzet, én is csak ugyanazt írtam volna le kicsit bővebben. Ha haza akart menni és L. R. nem tud rá hatni, akkor én se tudtam volna, és csak egy újabb arculcsapást kapok (bár alapból onnan indultam volna ki, hogy nem indulok vele, ha nem kér bocsánatot). Ha meg úgy gondolja, hogy együtt versenyzünk, akkor úgy se megy haza és ráérek este írni, ha addig ő nem ír. (Muszáj vagyok írni, mert éppen ezt sérelmezem nála, hogy nem szól, ha változás van. Az pedig elég nagy változás, ha nem megyek el vele közösen versenyezni, így erről mindenképp szólnom kell, különben teljesen hiteltelen a sérelmem, és tényleg neki lesz igaza.)

Megírtam a levelemet este 7 után, de már nem jött fel Cs. I., pedig még sms-ben is jeleztem felé, hogy írtam valamit a versennyel kapcsolatban is. A levél alul olvasható. Z. M. közölte, hogy ha 8-ig nem békülünk ki és döntjük el a versenyt, akkor ő már nem vár tovább nem jön. Emiatt odáig vetemedtem, hogy előzetes terveim ellenére mégis felhívtam Cs. I.-t, de ki volt kapcsolva a telefonja. Válasz nem érkezett, a versenyre nem mentünk. Ez alapján látszik, hogy Cs. I. számára még egy olyan verseny elbaszása sem volt nagy ár az egoizmusa oltárán, amit valószínűleg megnyertünk volna, ha elmegyünk. Ezzel újabb mélységekbe ért a kapcsolatunk.

Egyébként minden valószínűség szerint Cs. I. már a verseny előtt hazament, méghozzá úgy, hogy nem csak velem nem, de a harmadik csapattársunkkal sem, tehát látszik az igazi arca: már nem csak velem szemét.

A hétvégén volt fent Facebookon, de sem az én, sem L. R. levelére nem válaszolt, L. R.-t csak több nap után igazolta vissza hétfőn, de választ ekkor sem kaptunk.

Már nagyon időszerű volt átadnom az SZDK dísztagjainak járó emléklapokat, amiket a tagok is aláírhattak gratuláció céljából. Cs. I. is dísztag lett, amit én is megszavaztam még a balhé előtt, ráadásul még az emléklapját is aláírtam. Erőt vettem magamon és felmentem a termükbe. A fogadtatás olyan volt, mint eddig: csendben, pimaszul mosolyogva végighallgatta, hogy megint lecseszem, nem szólt egy szót sem. Sérelmeztem, hogy azok után, amennyit segítettem neki, ezt csinálja velem, és még a levelemet se olvassa el, és elmondtam azt is, hogy nem szívesen adom át az emléklapját, viszont elnökként kénytelen vagyok erre. Mivel nem szólt semmit, otthagytam. Ezután beszéltem a matektanárommal, aki megkérdezte, miért nem voltunk a szombati matekversenyen, én meg olyan hangulatban voltam, hogy mindent elmondtam neki. A fogadtatáson még én is meglepődtem: közölte, hogy nem érti, hogy idáig hogyan voltam képes elviselni Cs. I.-t, akinek nagyon rossz természete van. Ezután hosszasan szidta, ráadásul az én és az ő szembeállításával, rendre engem kihozva jó példaként, ami jól esett. Szidta Cs. I. egoizmusát, önelégültségét, hálátlanságát, a munka és más emberek iránt való alázatosság hiányát. A szidalmakba én is bekapcsolódtam, elpanaszoltam neki a dolgokat. A konklúzió a sok szidás ellenére az lett, hogy szerinte le kéne ülnünk megbeszélni a dolgokat. Ez azonban nyilván nem lehetséges, ugyanis Cs. I. sehol nem méltat válaszra, se élőben, se Facebookon. A tanár elég aktívan lépett fel, azt is kinézem belőle, hogy esetleg beszél Cs. I.-vel, bár ennek se hiszem, hogy lenne jelentős eredménye, ha az eddigieknek nem volt.

Egy másik tanár, aki engem nem is tanított soha, csak a szertárban szoktunk beszélgetni, odajött, amikor az emléklap átadása után elég szomorú hangulatban vártam a matektanáromat. Durva, hogy ennyire észrevette, hogy valami bánt és még oda is jött megkérdezni, hogy mi a baj.

Cs. I. még az emléklap átadásakor történő lecseszésem ellenére sem olvasta el a levelemet és nem is válaszolt se arra, se az azt követőkre, melyekben új képet kértem tőle a dísztagok oldalára (most egy olyan képen szerepel, amin én is rajta vagyok, de a továbbiakban nem kívánok nyilvánosan vele közös képen szerepelni), illetve megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mi a baja velem.

Ez, hogy még a külön lecseszés után sem méltat válaszra, már a szándékos, tervszerű szemétségnek, bunkóságnak a mintapéldája. Még a múlt szerdai esetet ki lehetne magyarázni, hogy hirtelen bunkón szólt vissza, illetve idegességében firkált csak a táblára, de ezt a több napon át folyamatosan elkövetett magatartást nem. Ez az én semmibenézésem tetőfoka azok után, amennyit eddig segítettem neki, hiszen most már úgy gondolja, úgyis elballagok, felesleges a segítségem...

Ezzel a korábbi, békülékeny, sőt a békülésben folyamatosan reménykedő állásról sikerült kimozdítania engem odáig, hogy most már lassan ki se akarok vele békülni, hiszen olyan messzire ment az ellenségeskedésével. Nagyon méltatlannak érzem és mérhetetlenül rosszul esik, hogy azok után, amennyit én önzetlenül segítettem neki, ő ezt csinálja velem.

A hétvégén találkoztam P. A.-val is, akivel jót fagyiztunk és érdeklődve meghallgatta a Cs. I.-s történetet is, sőt kilátásba helyeztünk egy jövő hétvégi túrázást és azt mondta, eljön a következő, presztízskérdést jelentő diákkörre.

Ez a diákkör óriási presztízskérdés volt azok után, hogy - nincs ezen mit szépíteni -, az eddigi leglelkesebb, legtöbb diákkörre eljövő tagot elvesztettük, és orvul ellenem fordult. Ezek után nyilván azt várja, hogy nélküle majd csak döglődik a diákkör (ami be is következhetne a korábbi, őt előnyben részesítő, még mások érdekeit háttérbe szorító döntéseim, azaz a feladatok nehézségi fokának folyamatos emelése miatt, valamint a diákkör időpontjának olyan kialakítása miatt, ahol a saját ráérésem után legelső szempontként Cs. I. ráérését vettem figyelembe, akár úgy is, ha a többségi érdek ezt nem indokolta, viszont a korábbi lelkessége igen. Nyilván azok, akik emiatt a döntések miatt hónapokkal ezelőtt abbahagyták a diákkörre járást, nem fogják májusban újrakezdeni), ami önigazolást is jelentene neki: még ennek a működése is rajta áll. Persze a valóság azért nem áll ettől messze, hiszen magamnak felesleges hazudni: ha Cs. I. nem lenne, könnyen lehet, hogy már nem lenne matek diákkör, de az teljesen biztos, hogy ha lenne is, teljesen más utat járt volna be. Nem mozdultam volna el a nehezebb témák felé, és a kevesebb, okosabb (így egyedül Z. M. tartozott volna ebbe a kategóriába) kénytelen lettem volna a több, de kevésbé okos és lelkes tag érdekét előrehelyezni. Most viszont a valóság teljesen mindegy, semmiképp sem akarom, hogy Cs. I. kárörvendően mosolyoghasson: ez is tönkremegy nélküle, ezért különösen fontos, hogy a következő diákkörre sokan eljöjjenek. (Az is igaz, hogy Cs. I. nélkül most, májusban már biztosan nem is lenne diákkör, hiszen az eredeti terveim szerint csak az érettségiig tartottam volna, és ezen egyedül Cs. I. egy hónappal ezelőtti kérése miatt változtattam, aki a tanév végéig ekkor még járni akart a matek diákkörre.) A siker érdekében sok lehetséges részt vevőre ráírtam a Facebookon, és az SZDK főoldalán is meghirdettem a dolgot (ezt én szerkesztem, de ez nem jelent elfogultságot a magam irányába, korábban Cs. I. fordított diákkörét ugyanígy meghirdettem és a többi téma szervezőjének közzétételre ajánlott tartalmait sem utasítottam vissza soha).

A diákkör előtt is izgultam. Valójában az összeveszésünk óta folyamatosan stresszelek, nagy a nyomás rajtam: eleinte alapból, a barátságunkra tekintettel a békülést vártam, ami a szombati verseny miatt záros határidőn kellett volna, hogy bekövetkezzen. A buszmegállós történet sem segített az idegességem, ahogy az se, hogy nem válaszol a Facebookon írt levelemre. Az eheti dísztag-emléklap átadása miatt a tetőfokára hágott az idegességem, egyre inkább eluralkodott rajtam a gyomorgörcs, már enni se esik jól (azért persze eszek ugyanannyit, mint eddig, csak körülbelül bő fél óráig eltart, mire nagy nehezen megeszek egy ebédet...). Ezért aztán a mai napon már kerékpározással is próbáltam levezetni a feszültségem, valamennyire sikerült is. A diákkör előtt azonban újra nőtt az izgalom, főleg, hogy előtte fél órával Cs. I.-t láttam várakozni az aulában. Még az is megfordult a fejemben, hogy a diákkörön akar valamit. Leültem én is az asztalhoz (ezek nagyjából 20 fős asztalok, így nyilván nem mellé ültem), de Cs. I. most sem szólt hozzám, majd távozott osztálytársával. Ezek után már következett a diákkör: a kezdési időpontban még csak egy ember volt rajtam kívül, így eléggé megijedtem. Szerencsére csak a szokásos késés következett be, apránként mindenki megérkezett. A létszám még a várakozásaimat is felülmúlta: létszámrekordot döntöttünk, ilyen sokan még év eleje soha sem jöttek el a diákköre, még a legelső alkalommal sem, sőt elképzelhető, hogy a teljes SZDK-ban rekordot döntöttünk (ennek még utánajárok). A sors furcsa fintora, hogy erre az örömteli rekordra az eddigi leglelkesebb tag, akit az egész csapatból a legtöbbre tartottam, távollétében kerül sor. Még olyanok is eljöttek a diákkörre, akik eddig egyszer sem voltak, és ami különös volt: Cs. I. osztályából volt a második legtöbb részt vevő, köztük Z. M., aki Cs. I. ellenében is kiállt részvételével a diákkör mellett, és így közvetve mellettem, még ha egyébként törekszik is pártatlan maradni és távolmaradni a vitánktól. P. A. és L. R. szintén részt vettek a diákkörön, sőt még D. D. is eljött. Hozzá kell tenni, hogy a mára összehozott, várhatóan népszerű téma (ingyenes tudományos táborok) előre tervezetten mára volt bekalkulálva, ez a döntés független a vitánktól Cs. I.-vel, de pont nagyon jól jött ki. Ezzel sikerült fricskát adnom neki, főleg azután, amilyen népszerűtlen volt az ő két fordított diákköre, amik ugyanígy felkerültek előtte a főoldalra is: az egyikre csak én voltam kíváncsi, a másikra 3 ember jött el.

Nem maradt más választásom sem Cs. I. viselkedése miatt, a határidő eljött, át kellett írnom a diákkör évkönyvi leírását: a Cs. I.-t névvel dicsérő állítások egy részét kiszedtem, másik részét "az egyik tag" megnevezéssel közlöm. A címet is megváltoztattam Cs. I. idézetéről egy Stendhal-idézetre, ami a matek mellett még burkolt üzenetet is tartalmaz: "Önmagáért szeretem a matematikát, s szeretem mindmáig, mert nem tűri a képmutatást, melytől a legjobban borzadok". Cs. I. neve egy helyen maradt benne a szövegben: megemlítem a fordított diákköröket, de míg az eredeti verzióban ezek magas színvonalára hivatkozva írom, hogy jövőre is jó diákköröknek nézünk elébe, ha Cs. I. átveszi a szervezést, most a diákkör egyéves történetének mélypontjaként említem meg, és leírom, hogy csak én voltam kíváncsi az előadására (ami igaz is, bár engem akkor tényleg lenyűgözött, de ezt megtartom magamnak). Z. M. felé tett ígéretemet viszont be akarom tartani, neki megígértem, hogy név szerint fogom említeni a leírásban, viszont a lelkesedése bárhogy is szépítjük, elmaradt Cs. I.-étől, ez az igazság (kevesebb alkalommal jött el, majdnem mindig késett, nem tartott fordított diákkört, néha hamarabb is elment, bár még így is messze ő volt a 2. leglelkesebb), így erre nem hivatkozhattam. A versenyeken, ahol mindketten elindultak, Cs. I. mindenhol Z. M. előtt végzett, így ha ezeknél Z. M.-t megemlítem, akkor nagyon aggályos Cs. I.-t kihagynom. Szerencsére azonban volt egy verseny, ahova Cs. I. betegség miatt nem ment el (ez eredetileg nem is szerepelt a leírásban), így ezen szerepeltethettem csak Z. M. helyezését (meg a sajátomat, mert én viszont jobbat értem el, mint Z. M.). A végzősöknek járó fődíj elnyerése kapcsán is készült velem interjú, amire a magyartanár Cs. I.-t kérte fel (akkor még az én nagy örömömre), ennek a szövegén nem változtattam, mivel a matektanárom ráébresztett arra, hogy azzal, hogy Cs. I.-t dicsérem (előbb ő dicsér, majd én közlöm, hogy ő kilencedikben jobb eredményt ért el, mint én annak idején, felsorolok a két legnagyobbat, majd gratulálok neki), kifelé jobban mutatom a saját nagyságomat (támogatom és elismerem a kisebb sikerét is), mint Cs. I. "nagyságát".

A nagy sikerű diákkör után természetesen ünnepélyes hangvételű hír került ki az SZDK főoldalára is, hogy minél többen lássák, a diákkör él és virágzik, sőt soha nem látott magasságokba emelkedett a részt vevők száma. Ez szép befejezés, jövő héten megtartjuk a záródiákkört, és vége a dalnak.

Másnap sajnálatos hírt kaptam. A magyartanár le akarta adni a javított évkönyvi verziót, de kiderült: már kinyomtatták az eredeti írást, Cs. I. dicsőítését. Közben volt időm tovább gondolkozni az ügyről: rájöttem, hogy még a verseny előtt nekem is lett volna lehetőségem normálisabb kerékvágásba visszaterelni a dolgot: megtehettem volna, hogy Cs. I. bunkósága után leülök csendben és amíg Z. M. nem érkezik, nem kezdjük el a diákkört, onnantól pedig csak hozzászólok, elkerülve a vitának ezt a méretét. Másnap is megtehettem volna, hogy közlöm: bár nincs elfelejtve és nagyon haragszok rá a bunkósága miatt, a verseny érdekében tegyük félre az ellentéteket és menjünk el a tervezett terepbejárásra. Én azonban tévesen ítéltem meg a helyzetet és azt gondoltam, hogy ha a bocsánatkéréssel nem is keres meg Cs. I., de a verseny miatt ráfanyalodik erre, a beszélgetés során pedig törvényszerűen el kell jutnunk ehhez a témához is. Persze másnap, mikor a buszmegállóban levegőnek nézett, már láttam, hogy ez a várakozásom téves volt, de ezután is csak L. R.-t kértem, hogy beszéljen vele. Előzőleg az a számításom is téves volt, hogy ha engem nem, akkor Z. M.-t fogja kérdezni a versenyről, aki így kénytelen lett volna elmondani, hogy nekem mi a bajom Cs. I.-vel. L. R. is túl későn beszélt Cs. I.-vel, de szerintem már a pénteki napon korábban sem érhetett volna célt: eddigre már bizonyára lebeszélte otthon Cs. I., hogy a délutáni busszal hazamegy. Nem számítottam arra sem, hogy Cs. I.-nek nagyobb lesz a sértődöttsége, mint a versenyek iránti lelkesedése, és még ez se lesz nagy ár azért, hogy játszhassa a sértettet. Bár tudtam, hogy milyen sértődékeny (jó példa erre az, amikor K. D. kivette a könyveit a táskából, én meg felszólítottam, hogy vegye fel a táskáját, és menjünk piát venni boltba, erre ő megmakacsolta magát, és még a boltba se bírtunk elmenni, majd pedig egész nap levegőnek nézett minket, vagy a 2. vitánk, amikor úgy érezte, hogy sértően közöltem vele a gondjaimat, és két napig nem szólt hozzám, akkor is én kezdeményeztem az ügy megbeszélését), erre mégsem számítottam. Azt is tudom, hogy olyan a természete, hogy magában a hibát csak kivételes, nagyon védhetetlen esetekben találja meg (ilyen volt a 3. vitánk, amikor bocsánatot kért és elismerte, hogy igazam van: ekkor egy 3 napos ígéretét és egy egyéb állítását szegte meg, ezt tényleg nem lehetett félreértelmezni), a valódi okot, amivel magára haragított, rendre nem is látja, helyette feltételez egy olyan indokot, ami nem valós, és ami indok szerint valóban nem is lenne okom megsértődni és így nem is lehetne igazam, ilyen volt az 1. vita során, mikor a több bunkó viselkedés helyett azt értelmezte megsértődésem okának, hogy nem jött Szilveszterezni, majd amikor elmondtam a valós okot (ekkor azért még választ kaptam, annyira nem volt nagyfokú a sértődöttsége, mint most), akkor is védekezett, mondván, ő nem úgy gondolta, én értem félre, arra pedig, amire nem írt vissza, nem is lehetett volna mit, egyedül a védhetetlen karácsonyi üdvözlet figyelmen kívül hagyását ismerte el hibaként. Másodjára is védekezett: mondván betegen nem az írása stílusa érdekelte, az pedig, hogy nem szólt, hogy nem jön a diákkörre, nem nagy dolog, feltűnhetett volna nekem, hogy nincs iskolában. Bár ekkor a hibáját csak részben ismerte be, és bocsánatot se kért, megígérte, hogy legközelebb majd szól. Ez alapján is látszik, hogy ő a jelenlegi ügyről is teljesen mást gondolhat, én csak találgatni tudok, hogy ő mit hisz, miért haragszok, és miért indokolatlan harag az, és ezért aztán miért óriási szemétség, amit a versennyel csináltam. A versenyek szeretete azért a mostani sértődöttségén meglátszik: nem is válaszol a levelemre, nyilván óriási sérelem neki ez, nagyobb eddig bárminél (egy másik csapatversenyre még a fizikatanár rosszallása ellenére is eljött velem Budapestre, ennyire szereti a versenyeket), azt pedig nem látja, hogy ott lett volna a lehetősége másképp alakítani a dolgokat. Persze azt is el kell ismerni, hogy miután rávágtam az ajtót, és otthagytam, joggal gondolhatta azt, hogy ha megkeresne, akkor se békülnék ki, és akkor sem mennék vele a versenyre. Lehet, hogy még nem jött rá, hogy nem vagyok én túl haragtartó, és még a mostani helyzetben is hajlandó lennék a dolgok megbeszélésére. Az, amit most csinál, persze így is átlép sok határt, de meg kell próbálni az ő nézőpontjából is látni a helyzetet, hiszen ott nem közöltem le pontosan, hogy miért haragszok, még ha erre azért rájöhetne magától is. Onnantól viszont, ha nem jön rá, félremegy az egész, gondol helyette egy hülyeségre, ami alapján jogos is a sértődöttsége, nekem semmi se drága, még a verseny elbaszása sem, és ezek után még van pofám írogatni neki, és még élőben is lecseszem, amiért nem válaszol, és felszólítom új kép küldésére a diákkör oldalára a dísztagokhoz, ahol eddig közös képen szerepeltünk. Csak a legelején egy apró különbség: a haragom okának félreértése, és teljesen máshogy fest a történet további része. Persze az után a sok segítség után, amit én adtam neki idén, még ebben az értelmezésben is méltatlan az, hogy válaszra sem méltat.

 

Az említett levél (még nagyban látszik a békülés reménye):

Szia!

Azért írok, hogy szóljak (én szólok, ha változás van, nem pedig eljátszom, hogy meg se beszéltük az adott dolgot…), a holnapi versenyről. Előtte azért elmondom, mi is volt a gondom szerdán, mert ha jól sejtem, megint félreértetted (ami nem baj, 14 évesen én is ilyen hülye vtam, engem is lebasztak érte a nagyobbak).

Na, először is, láthattad, hogy nem az volt a fő gondom, hogy nem írtál vissza Facebookon, felfelé még poénkodtunk is, ezen nem sértődtem meg, nem szokásom ilyen apróságokon megsértődni, max finoman szóvá teszem. Utána jött, hogy közölted, hogy ne menjek hozzátok. Tudod, te már 10-20 alkalommal voltál nálunk, kb minden második héten jössz, miközben bár hívtál Ózdra (oda tudom, hogy én mondtam, mikor hívtál h inkább majd nyáron, suli után, az nem rajtad múlt) is és nagyszüleidhez is, igazából mindig visszakoztál, mikor tényleg mentem volna. Ez kicsit azért bunkóság szerintem úgy, hogy te szeptembertől 10-20-szor voltál nálunk, én meg még soha nálatok (ne értsél félre, mi szívesen láttunk, csak akkor jó lenne ez a másik oldalról is…). Azzal is kiakasztottál, hogy úgy tettél, mintha nem erről lett volna szó múltkor is, mikor ugye végül szintén hozzánk jöttünk. Na de mindegy, ez se olyan nagy ügy, ezen se sértődtem volna meg (nem a levegőbe beszélek, 1 hónapja normálisan mondtad h ne hozzátok menjünk, meg is beszéltük, nem volt belőle vita). Na aztán jött a szombati kártya, na ott szakadt el a cérna… Nem az a bajom, hogy hazamész (most se a levegőbe beszélek, eddig is hazamentél, mégis találtunk olyan időt h neked is jó legyen), hanem az, hogy nem ezt beszéltük meg. Az a bajom, hogy megbeszélünk valamit, te meg szarsz rá, és még bunkón eljátszod, mintha meg se beszéltük volna. Na persze, attól h megbeszéltük, lehetne változás, de arról talán nem ártana szólni, te viszont ha én rá nem kérdezek, valszeg szombaton mondtad vna csak meg nekem, V. D.-nak meg gondolom akkor se. Na, emiatt már tényleg haragudtam, láttad is. De még ez se lett volna elég arra, hogy úgy otthagyjalak, megbeszélhettük volna simán, de te ehelyett, miközben én erről beszéltem neked, félig hátat fordítva, írkáltál a táblára, annyira leszartad, hogy én mit mondok és annyira semmibe néztél. Hát ekkor még idegesebb lettem, én ezt nem vártam volna tőled a korábbiak után (azok után, amennyit én segítettem neked: kezdve év elejétől, mikor csomó iskolai dolgot tőlem kérdeztél, ha én nem vagyok, B. M. az Erdős iskolát se mondja neked, mint ahogy nekem se mondta annak idején, folytatva azzal h B. M., aki a tanításért kapja a fizetését nem tartott külön felkészítést, én viszont ingyen – ha a diákkör ideje alatt 1500/óra bérrel korrepetáltam volna, már kb 50 ezer forintom lenne -, segítettem neked, vagy azzal, amikor kértél, hogy még külön Szolnokon oldjak veled Arany Dániel-példákat, amikor én csinálhattam volna a magam dolgát is, én segítettem neked, miközben a saját tanárod se tette ezt meg, én diákként megtettem, vagy ott van a pályázat, amit a tanárod nem írt meg, de én, akinek kicsit se lett volna ez a feladata, megírtam, vagy a díjátadó, ahonnan cipeltem a holmidat, vagy amikor tőlem kértél versenyfeladatokat, amikor részegen hányva én voltam az egyetlen, aki foglalkozott veled, vittelek ott félmeztelenül a wc-re, és még sorolhatnám, én ezek után azt kapom, hogy mikor arról beszélek neked, hogy mi a gondom, te háttal írkálsz…). Ekkor már tényleg elborult az agyam, szerintem bőven nem ok nélkül (ha szted nulla dolgokon problémázok, akkor mi volt ehhez képest az, mikor a táskád kipakolásáért durcáztál egy napig?).

Magadba nézhetnél, hogy én tényleg ezt érdemlem-e? Egyébként én ezek ellenére közel sem haragudtam meg végleg, mondtam már, hogy nem vagyok haragtartó, meg egyébként is, mikor épp nem volt semmi hülyeséged, tudtál rendes is lenni. Viszont eddig volt 3 vitánk, és mindháromszor én kerestelek meg, hogy megbeszéljük a dolgokat, te sose. Így aztán most úgy voltam vele, hogy ha te nem keresel, akkor én se foglak. Én nem vártam volna sokat, csak azt, hogy legalább bocsánatot kérjél… Ehelyett másnap a buszmegállóban még csak nem is köszöntél.

Ezek után, amit te csináltál, és még egy bocsánatkérésre se futotta, annak ellenére sem, hogy mint megtudtam, L. R. is írt neked, én nem akarok veled holnap egy csapatban indulni. Én nem ezt akartam, sőt most se ezt akarom, de nekem is van büszkeségem és a szerdai után bocsánatkérés nélkül nem tudok úgy tekinteni, mintha minden rendben lenne, megkérdezheted Z. M.-t is, hányszor írtam neki reménykedve (már egy-két órával a vita után is), hogy megkeresel majd és bocsánatot kérsz, megbeszéljük és kibékülünk, és együtt tudunk indulni a versenyen, én ezt akartam, nem végleg összeveszni, mert annál jobban kedveltelek, ezért is nem vártam tőled azt, amit kaptam.

Nem akarom megtenni azokat a dolgokat se, amit muszáj leszek, ha így marad a helyzet. A diákkörnek sem ilyen véget szántam, hogy a leglelkesebb taggal így végezzük (már ha ez a vége, de ahogy viselkedtél még tegnap is, úgy látom, hogy te ezt szánod a végének), akit én nagyra tartottam (olvasd csak el az SZDK-s interjút, miket mondtam rólad, nincs törölve), én nem ezt akartam… Sajnálom, ha te ezt akartad, de úgy gondolom, hogy most nem nekem kell bocsánatot kérnem.