Cs. B. blog, II. fejezet

Kudarc és eredményesség: V. E. és a versenyek

Sajnos nem véletlenül írtam nagy betűkkel az "AKÁR" szót az előző fejezet utolsó bekezdésében. AKÁR több is lehetett volna az említett V. E.-rel, de sajnos az eredmény a szokásos, sikertelenséget jelentő eredmény lett. A héten sikerült megszervezni egy négyes találkozót, hogy befejezzük a múlt hétvégén a vonaton elkezdett kártyapartit, ide jött természetesen V. E. is. Azt is sikerült elérnem, hogy most végre kettesben is legyünk (kikísértem a buszhoz, és szerencsére a többiek hamarabb eltávoztak tőlünk, bár volt B) tervem is arra az esetre, ha nem ezt teszik: arra megy a busza, amerre nagyszüleim laknak, mondtam volna neki, hogy elmegyek hozzájuk, és elkísértem volna az első faluig, így biztosan lett volna alkalom kettesben lenni, de erre végül nem volt szükség). A helyi járati megálló és a buszpályaudvar között megkérdeztem tehát, hogy lenne-e kedve valamikor kettesben elmenni valahova (direkt kérdeztem konkrétumok nélkül, hogy mindenképp a lényegre válaszoljon, nehogy az időpontra fogja, hogy akkor éppen nem ér rá vagy valami hasonló). Úgy tűnt, hogy nem számított a kérdésre, mert elkezdett először össze-vissza beszélni, azt mondta, hogy nem tudja, nem biztos, hogy jó ötlet, majd mikor kellően belebonyolódott kimondta a végleges egyértelműsítés kedvéért: "bocs, de nem". Nagyon látszott rajta, hogy ő is zavarban van, mivel egyáltalán nem akar (barátságnál) többet, viszont legalább ennyire nem akar megbántani sem. A válaszára hiába készültem fel lelkileg, valahogy nem nagyon tudtam rá semmi értelmeset mondani. Pár másodperc kínos csend után mindössze annyit tudtam kinyögni, hogy "jó, hát akkor nézzük meg, hányas kocsiállásról indul a busz". Sajnos a busz még nem állt bent, így újabb kínos másodpercek következtek. Azonban pár perc után szerencsére oldódott a hangulat, és újra elkezdtünk beszélni, persze a nagy semmiről (a buszokról). Azután beállt a busz, elköszöntem és távoztam.

Ezzel megkaptam egy újabb visszautasítást, V. E.-rel kapcsolatban is hiábavaló volt minden próbálkozás, hiába jöttünk ki jól, dumáltunk jókat, volt hasonló érdeklődési körünk, ő nem akart velem kezdeni. Azt, hogy külsőre nem tetszettem neki, vagy bármi más oka volt ennek, nem tudhatom. Mivel megbántani nagyon nem akart (tehát valamilyen szinten nyilvánvalóan kedvel), és barátilag is jól kijövünk, valószínűleg nem a belső tulajdonságaimmal van (főként) baja.

Lezajlott a (volt) kedvenc matematikaverseny megyei fordulója is. Azonban mint utólag rájöttem, az egyik feladat hibásan került kitűzésre, ami igen nagy időhátrányt okozott számomra. A feladatot megmutattam a matematikatanáromnak is, aki egyetértett velem, és mondta, hogy óvást kell benyújtani. Így is tettünk. Írtunk két gépelt oldalnyi reklamációt a versenybizottság számára, aminek első felében matematikailag indokoltuk a hibájukat, második felében pedig ostoroztuk a szervezőket, és követeltük a tisztességes és igazságos intézkedés meghozatalát. Külön kitértünk egy olyan lehetséges intézkedésre is, amit tisztességtelennek és igazságtalannak tartottunk. A tanárom azt is beleíratta a levélbe, hogy jobb lenne, ha a bejutás nem függene az anyagiaktól (azaz attól, hogy indulnak-e elegen és így fizetnek-e elegen a megyében). Másnap a verseny főszervezője válaszolt a reklamációnkra: miközben a reklamációt ketten írtuk alá (a tanárom és én), a szervező engem meg sem szólít a válaszlevélben. Ezen kívül sem elnézést nem kér a hibás feladatért, sem meg nem köszöni, hogy jeleztük a problémát, ráadásul a két oldalas panaszunkra lényegileg két mondatban válaszol. Ebből csupán az derül ki, hogy az általunk külön leírt tisztességtelen megoldást választotta. A levélen először én, majd amikor a tanáromnak megmutattam, ő még jobban kiakadt, még káromkodott is (amióta tanít, egyszer sem hallottam káromkodni). Ezek után még azon is gondolkoztam, hogy a megyei díjkiosztóra sem látogatok el, ahova meghívást kaptam, és jövőre sem indulok el a versenyen. Nagyot csalódtam ebben a versenyben, a hibás feladatnál a verseny főszervezőjének bunkó válasza még jobban felháborít.

Sajnos a diáknapi készülődés sem a legjobban halad az osztályban. Az én véleményemre magasról tesznek, így inkább már nem is mondok véleményt, és a nyújtott segítségemet is inkább a minimálisra csökkentettem. A táncpróbákat is arra az időpontra rakták, amikor kémiaszakköröm van, hiába szóltam előre, hogy nekem az a nap nem jó, a diákelnökjelölt részéről a válasz az volt, hogy leszarja. Nem baj, én is leszarom a táncpróbájukat, megyek kémiaszakköre. Én nem diákelnök, hanem vegyész akarok lenni.

Most, hogy ennyi rossz dologról írtam, következik egy pozitív esemény is: bekerültem a matematika OKTV döntőjébe (igen, pozitív esemény nem nagyon lehet más, mint egy versenyeredmény. Itt tartok még mindig... Ez persze nem azt jelenti, hogy ne örülnék ennek, csak azt, hogy jó lenne, ha a magánélet terén is érnék el sikereket. A gond csak annyi, hogy míg a versenyeken arányos az elért eredmény és a befektetett munka, addig ez a magánéletben, főleg a csajozásban tökéletesen két független dolog, ahogy V. E.-nél is láthattuk).

Lassacskán elérkezik a forgalmi vizsga időpontja: egyre jobban megy már a vezetés, persze kisebb hibák még előfordulnak. Nagyon remélem, hogy sikeresen átmegyek majd a vizsgán.

A következő hét elején újabb jó hír érkezett: 3. helyen bejutottam a kémia OKTV döntőjébe. Ennek örömére nagyobb fokozatra is kapcsoltunk a készülést illetően. Péntek este meg kártyáztunk és söröztünk két haverral.

Hétfőn bemutattuk a diáknapi pólót az iskolában. Én egy órában mentem 4 osztályba a pólómintákkal: sikerült véletlenül megkapni excsajom osztályát, V. E. osztályát és annak a csajnak az osztályát is, akinek megoldottam a kémiadolgozatát, de utána visszautasította az ismerkedésemet. Különösebb dolog csak V. E. osztályában történt: V. E. feltűnően bújt az osztálytársa mögé és zavarában a padlót nézte. 3 nappal később a lépcsőn találkoztunk, rá is köszöntem (egyáltalán nem haragszom rá, hiszen teljesen normális stílusban, nem nagyképűen, nem megalázóan utasított vissza. Ha pedig nem tetszek neki - ami előfordulhat, és teljesen normális dolog -, akkor szerintem annyi várható el, hogy ezt normálisan, nem bántóan, de egyértelműen megmondja, ne húzza az agyam, ne adjon reményt, ha úgy sincs semmi esélyem nála, mert ez úgyis ki fog később derülni, és akkor még rosszabb lesz, hogy be is csapott. Ő pedig pontosan azt tette, ami a legtisztességesebb volt ebben az esetben, így aztán nincs miért haragudnom rá.), ő természetesen visszaköszönt, de megint a padlót nézte.

Hétvégén Miskolcra utaztunk egy kémiaversenyre K. J.-val és még pár csajjal. K. J.-val megint jól elbeszélgettünk, de egyelőre nem akarom randira hívni (ősszel azzal utasított vissza, hogy "MOST nem, mivel egy bonyolult helyzetben van"). A verseny rendkívül rosszul sikerült, csak területi második lettem, ráadásul gyengébb volt a teljesítményem, mint a sokkal nehezebb feladatokat jelentő OKTV-n.

Hamarosan következett a már említett, megóvott matekverseny díjátadója, ahol a problémák ellenére is viszonylag nagy fölénnyel az aranyérmet vehettem át, és bejutottam a döntőbe is (sajnos K. E. második lett, így nem jutott be). Emellett csapatban is első lettem, és az iskola vándorserlegét is átvehettem, valamint a felkészítő tanárom is díjat kapott. Minden téren sikeres volt a díjátadó.

Sajnos ez a forgalmi vizsgámról már nem mondható el. A vizsga elején nem vettem észre, hogy megszűnik a sávom, mentem tovább egyenesen, indexelés nélkül, így megbuktam.

A fizika OKTV-n is sikerült döntőbe jutnom, bár ez csupán egyetlen ponton múlott.

Közben újra összefutottunk párszor véletlenül V. E.-rel. Egyik nap éppen a kémia szertárban kísérleteztem, amikor bejött keresni a tornaszákját. Ekkor csak köszöntünk, szerencsére a laboráns megbeszélte vele a dolgokat, mert én eléggé zavarban voltam. Azután pár nappal később hátra kellett mennem a legeldugottabb folyosó legvégébe, ahol már osztálytermek sincsenek, megkérdezni a gazdasági irodában, hogy milyen címre kell kérni a számlát a buszjegyről. V. E.-éknek viszont éppen ezen az eldugott helyen volt matekórájuk. Most szerencsére nem voltam zavarban, még beszéltünk is pár percet. Ez volt az első élő beszélgetésünk mióta visszautasított. Ezen kívül beszéltünk egyszer Facebookon. Már régóta terveztem, hogy tisztázni kellene a dolgokat az esettel kapcsolatban, de a visszautasítás miatt nyomulásnak éreztem volna csupán ezért ráírni. Ezért megvártam az Erdős Iskola időpontját, hogy megkérdezhessem tőle, hogy fog-e jönni, majd rátértem a fő témára. Azt mondta, hogy ő nem haragszik rám és azt se hitte, hogy én haragszok rá, csak azért volt olyan furcsa utána, mert nagyon váratlanul érte a dolog, mivel még senki sem hívta így élőben randira. (A sikeresség szempontjából nekem is kár volt.) Utána azt is megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mi miatt nem akart velem randizni (tanulni akarok a hibáimból), erre nagy meglepetésemre azt mondta, hogy nem én tehetek róla. Ezt a választ nem tudtam hova tenni, megkérdeztem hát, hogy akkor mi volt az ok. Azt mondta, hogy majd később elmondja. Két lehetőség van: vagy én vagyok a hibás, és csak azért mondta ezt, mert nem akart megbántani, de hirtelen nem jutott eszébe semmi jó indok, ezért halasztotta el, hogy elmondja. A másik lehetőség az, hogy tényleg nem én vagyok a hibás, és valami bonyolult személyes dolog az oka, ezért nem mondta el egyből. Remélem, ki fog derülni. Jövő hétvégén megint találkozunk az Erdős Iskolában.

Lezajlott a kémia OKTV döntője: a feladatok szokás szerint borzasztó nehezek voltak. Valószínűleg vissza fogok esni. A tanár még überelte az eddigi lazaságát is: verseny után megittunk egy sört. Nagyon bírom.

Megszerveztem a tavalyi akadémiai kémiatábor táborozóinak találkozóját a kémia OKTV döntője után. 5-en jelezték, hogy eljönnek, ebből egy ember jött a megbeszélt helyre a megbeszélt időben. Vártunk 20 percet, de nem jött senki. Mivel csak ketten voltunk, egy kis beszélgetés után elindultunk haza. Később derült ki, hogy még ketten úton voltak, csak több mint egy órát késtek. Ezzel nem tudok mit csinálni, több ilyen találkozót nem szervezek meg.