Beköszöntött ismét a szeptember, ami egyetemistaként szokatlanul kezdődik: miközben a gimis ismerőseim, és 12 évig én is, ilyenkor már az iskola padját koptattam, most furcsa kicsit, hogy még otthon, vagy akár a kollégiumi gólyatáborban vagyok. Még van időm szórakozni, még nem kell látástól vakulásig tanulnom, de már érzem az újabb változás szelét. Jönnek az újabb megpróbáltatások, de érdeklődéssel nézek a feladatok elébe.
A gimi kezdetének másnapján rászántam magam, hogy írjak két levelet az SZDK ügyében. Az egyik levelet Z. M.-nak írtam, és bejelentettem benne, hogy az együttműködésünk a végéhez érkezett, én a nyári bunkóságát már nem tudom tolerálni, főleg, hogy nemhogy bocsánatot nem kért, de még csak válaszra sem méltatott, sem engem, sem D. P.-t. Mindezzel együtt a harag nem célom vele, de együttműködni sincs kedvem, ráadásul tavaly is döcögős volt az együttműködés. Ő minden feladatot csak halogatott, ami engem akkor is nagyon idegesített, de hát muszáj voltam tűrni, mert más még olyan szintű szervező se lett volna, mint ő. Erre a levelemre végül válaszolt, sőt még elnézést is kért, a korábbi válasz elmaradását pedig D. P. hangnemével indokolta (mi közöm nekem ahhoz?). Ezek után mégis hajlandó lettem volna az együttműködésre, viszont tragikus fordulatot vett a dolog. Z. M. közölte, hogy szerinte ne hívjunk vendégeket, majd ő tart néha diákkört, rendszeres időpontot sem akar, csak szólni előtte az ismert tagoknak, hogy jöhetnek. Ez szerintem a diákkör halálának előszele, amit meg is mondtam: ha nem lesz rendszeres időpont, akkor az alkalmak, és a tagok is el fognak maradozni, ráadásul így új tagok bevonására sincs esély, ha csak a régiek fognak tudni az időpontról. A válasza nagyon meglepett: nem is vitatta, amit mondtam, hanem közölte, hogy őt ez nem foglalkoztatja. Miután rávilágítottam, hogy ha én így álltam volna a dolgokhoz, ő sem lenne tag, azt mondta, hogy ez igaz, de őt ez akkor sem foglalkoztatja, felesleges magamhoz hasonlítani. Így aztán a továbbiakban nem is teszem, értelme úgy sincs. Az érveimet elfogadta, meggyőzésnek nincs értelme, a közönnyel szemben tehetetlen vagyok. Ehhez a haláltusához viszont nem adom a nevem, én ebben nem veszek részt.
A másik levelemet a diákkört mentoráló tanárhoz írtam. Leírtam neki a Z. M.-nal történteket, és azt, hogy bár Z. M.-mel nem, de vele szívesen együttműködök a vendégek meghívásában. Emellett írtam az egész szervezet válságáról is, számadatokkal alátámasztva a nyilvánvaló és szomorú tényeket. Innen szerintem már nincs kiút. Nincs alkalmas elnök (S. E. mintha nem is létezne), de még jelölt se. A tanár úr beavatkozhat, de milyen diákkör az, ahol egy tanár végzi az elnök feladatait? Kell ilyen diákkör? Szerintem nem, én nem ezt álmodtam meg, ez teljesen szembemegy a korábbi szellemiséggel.
A hétvégén nagyszüleimnél vettünk részt egy közös ebéden. Én erőt vettem magamon, és hiába jött tesóm, mégis részt vettem az alkalmon, bár már indulás előtt is alakultak ki viták, majdnem otthon is maradtam. Lehet, hogy jobb lett volna, a szarházi testvérem ugyanis előhozta az apámmal kapcsolatos témákat, engem annyira felidegesítve, hogy nyomdafestéket nem tűrő módon kiosztottam őt a konyhaasztalnál. Többet nem veszek részt vele családi ebédeken, legfeljebb az egy életben egyszer előforduló alkalmakon (például ballagás).
A kollégiumi új szobatársam elég kedvesnek tűnnek, és még iszogatni is lehet velük, a kártyát sem vetik meg, aludni is hagynak, így egyelőre nagyon örülök nekik. Remélem, ez így is marad.
A kollgiumi gólyatáborba is elmentem, ahol jól éreztem magam, jókat dumáltam több gólyával is, az egyik csaj egészen bejön. Kérdés, lesz-e ebből valami. Az egyik este sikerült a lehető legjobb mennyiségű piát elfogyasztani: hányás veszélye nem állt fenn, de ahhoz eleget ittam, hogy táncolni legyen kedvem, ami nálam nagy szó. Az kicsit árnyalta a dolgot, hogy úgy leugrottam egy magas helyről, hogy meghúzódott a bokám, a szemüvegem meg lerepült, de szerencsére nem lépett rá senki és megtaláltuk a sötétben.
- A.-val is volt egy érdekes találkozónk. Fröccsözni mentünk, a téma pedig az alkohol hatására is egyre pikánsabb lett, aminek az lett a végeredménye, hogy este egy üres parkban csókolóztunk. Nem is értem, hogy jött ez össze, mert igazából csajként különösebben nem jön be, és nem csak külsőre (átlagos), de belsőre sem, mivel sok mindent félreért, túlreagál, aminek semmi értelme, viszont azt gondolom, hogy ha barátként ilyen, akkor ez egy kapcsolatban még nagyobb méreteket öltene. Ennek ellenére smároltunk. A másnap is érdekesen indult: én egy angol szakcikket olvastam, miközben ugyan láttam, hogy írt, de haladni kellett a munkával, és nem értem rá hosszas beszélgetésre a tegnapról. Így aztán rá se kattintottam a levélre, nehogy lássa, hogy elolvastam és túlreagálja. Persze neki ez nem kellett a reakciójához, így is letiltott Facebook Messengerről és kitörölt az ismerősei közül. Ezután komédiával folytatódott a dolog: írt nekem egy e-mailt (minek törölt akkor le Messengeren?), amiben számon kért, de olyanokat is írt, hogy majd ha lenyugodtam, akkor írjak neki. Ezt nem tudtam mire vélni, tekintve, hogy egész délelőtt egy szót se írtam neki, hanem angol elméleti kémiai szakcikket olvastam, nem tudom, honnan vette, hogy nem vagyok nyugalmi állapotban. Minden esetre válaszoltam neki, és felróttam neki a törléseket. Ezek után ő azzal az átlátszó magyarázattal állt elő, hogy másnaposan véletlenül elnyomta a telefonját (és a sokszáz ismerőse közül valahogy pont engem törölt ki! Micsoda véletlenek vannak!). Fel akart hívni, hogy beszéljünk, de nekem mennem kellett a kutatóintézetbe, így erre nem volt idő, viszont egy délutáni találkozóba belementem. Ez dögunalmasan telt, semmi érdemlegeset nem beszéltünk. Még ezt megelőzően Facebookon arra jutottunk, hogy nagyon más a természetünk, ezért nem illünk össze, a dolognak tehát egyikünk se akarja a folytatását.
Másnap újra találkoztunk. Teljesen véletlenül már előre ekkorra lett leszervezve egy találkozó néhány korábbi táborozóval. Érdekes volt meghallgatni, hogy ki hol tart a tanulmányaiban, kivel mi történt mostanában, bár összességében elég lapos volt a találkozó (egy antialkoholista lány szervezte, így aztán fagyizni mentünk, utána fotózkodtunk, közben beszéltünk, más pedig nem is történt).
A következő hétvégén ünnepeltük a kollégium fennállásának 25. évfordulóját. Az ünnepségen érdekes és kevésbé érdekes előadásokat hallgathattunk meg, este pedig tábortűz mellett közösen söröztünk, ettünk, beszélgettünk.
Van a kollégiumban egy új csaj, aki (eddig) külsőre és belsőre is elég szimpatikus, és dumáltunk is már néhányszor, bár nagy túlzásokba sajnos nem sikerült esni. Remélem, ebből már lesz valami.
Elkezdődött az egyetem. Az első hét elég könnyedre sikerült, már-már az első félévet idézte. Durvul még ez, tudom. Sajnos az óráim úgy lettek berakva, hogy a pénteken kívül bármely hétköznap csak 8 után tudok menni órát tartani, de az anyuka unszolására kénytelen voltam ezt is bevállalni, pedig nem túl jó a dolog hatásfoka, de legalább pénzt keresek. Azért megpróbálok heti 1-2 estét szabadon tartani, mert szociális életet is szeretnék élni, mert nem minden a pénz…
A németórákon a vezető tanár javaslatára végül felvettem a B2-es nyelvvizsga előkészítőt, de egyelőre alkalmatlannak találom magam erre. A dolgomat nehezíti, hogy lesz óránk egy anyanyelvi tanárral is, akivel csak németül beszélhetünk majd (legfeljebb angolul, de magyarul biztos nem ért).
Egyik nap elmentünk a szobatársakkal közösen iszogatni, dumálni is. Ez elég jól telt, voltak vicces szituációk még haza felé is (kártyatrükkös ember a buszmegállóban, rossz irányba történő felszállás ittasan…). A hasamat kissé elcsaptam, amit nem is értek, mivel nem ittam hányásig, mégis másnap sokkal szarabbul voltam, mint ilyen ivások után általában. A reggeli első órára így be se tudtam menni, de a délutáni laborra össze kellett szednem magam, és még a folyamatos fejfájás és kisebb hányinger ellenére is bementem.
Elkezdődtek a kollégiumi németórák is, és a tanár javaslatára végül a B2-es nyelvvizsgaelőkészítőt vettem fel. Ez nagyon nehéznek tűnik, sok dolgot nem értek még, ráadásul az egyik órán egy magyarul nem is beszélő német nyelvi lektor van. Ezért aztán mondtam is a tanárnak, hogy úgy érzem, ez nem az én szintem még, ő viszont megnyugtatott, hogy nem gond ez, legalább fejlődök, a jegyszerzéssel pedig nem lesz probléma, mivel mindenki ötöst fog kapni. Ez megnyugtatott, így maradok.
A hétvégén szokás szerint hazamentem. Most rendkívüli viták alakultak ki tesóm miatt, mivel lopott anyám férjétől (papírt), aki így elkezdte zárni a dolgozószobát, és arra is volt példa többször az elmúlt héten, hogy részegen, kötekedő hangulatban jött haza. Az egyik ilyen éppen anyám születésnapján volt, így a férjével tervezett vacsorájuk füstbe ment.
Újra lement a „szeretett” kollégiumi közgyűlés, ami ezúttal közel 7 órán keresztül, tehát majdnem éjjel 2-ig tartott. Ezen nagyrészt felesleges kérdések hosszas megvitatása történik, így aztán vittem a laptopomat és tanultam közben, meg persze a szünetekben dumáltam szimpatikus emberekkel. Másnap volt a kollégiumi gólyaavató, ami szintén jól sikerült, vicces feladatok voltak, jókat dumáltunk, bár a tetsző csajhoz nem sikerült közelebb kerülni, a hasamat meg elcsaptam a piával és sikerült behánynom éjszaka… Ilyen már rég nem volt.
Az egyik szobatársam eléggé ki is akadt ezen, amit egyfelől részben megértek, mert nyilván nem az volt a legfőbb vágya, hogy a hányásszagban aludjon. Másfelől meg magamból kiindulva, akinek hasonló esetben a behányó szobatársához (sítábor vagy később Cs. I.) egy rossz szava nem volt, inkább elpoénkodott rajta másnap, furcsa volt, hogy ő ezt nem így fogja fel. Ez volt az első nézeteltérésünk a szobában.
Másnap következett a Kutatók éjszakája, ahol érdekes kémiai kísérleteket adtunk elő az érdeklődők számára az egyetemen. Szerencsére ez jól sikerült, nem bakiztam, és estére a másnaposság is kiment belőlem. Jó érzés volt előadni.
Ezen a hétvégén volt a kollégiumi kirándulás is. Sajnos reggel késett a buszom Pestre, így lekéstem a vonatunkat, de szerencsére egy busszal hamar a többiek után tudtam menni. A kirándulás kellemes volt, nem volt annyira hosszú, a végén jót főztünk, közben jót dumáltunk, viszont az egyik gólya csaj, aki elég jól néz ki, sajnos nem volt ott.
A következő héten különösebb dolog nem történt, minden ment a maga medrében: egyetem, magánóratartás, szakkolis elfoglaltságok, egyebek. A hétvégén viszont közös szakkollégiumi, ottalvós kirándulásra mentünk a Zemplénbe. Ez egy kellemes kirándulás, mindkét este sikerült kulturáltan innom, az idő is szép volt, megnéztük a füzéri és a regéci várat, a vizsolyi bibliát is, így kulturális élményekkel is gazdagodtunk, egy szóval jó volt. Vasárnap még haza is tudtam menni, mivel hétfőn csak este van órám (bár a buszsofőr kissé meglepett, mikor az autópálya leállósávjában rakott ki, és onnan kellett kigyalogolnom a lehajtón anyámhoz). A kiránduláson sajnos a tetsző csajhoz nem sikerült közelebb kerülni, bár a helyzet az, hogy ahogy jobban megismertem, arra jöttem rá, hogy eléggé különböző a habitusunk, így ez a dolog valószínűleg hamvában holt ötlet. A kirándulás második estéjén csináltunk forralt bort, az egyik közelben lakó kollégista szülei pedig egy hadseregre való süteményadaggal leptek meg minket, ami persze hamarabb elfogyott, mint a paprikás krumpli.
Másnap hazaérve még el kellett mennem egy lánynak tartani egy kémiaórát, aki még két hete keresett meg ezzel a kéréssel, és kedvesnek is tűnt. Aztán kiderült, hogy olyan sötét, mint az éjszaka, de azért orvos akar lenni, és az is, hogy P. O. ajánlott neki engem, amin kissé meglepődtem. Az óra elég kaotikusan telt, a szokásos helyzet állt ugyanis elő: minél rövidebb idő alatt akart minél több dolgot átnézni. Ilyenkor vagy eldarálom, amit kér, viszont akkor alig érti meg, vagy mondom lassabban, de akkor meg az lesz a baja, hogy nem haladunk. Ismerem ezt a fajta diákot, nem tehet a helyzetéről, de kevés pénze van, így gyorsan sok dolgot akar hallani, azzal viszont nem számol, hogy ha az iskolában is túl gyors neki a tempó, akkor ezen én sem tudok változtatni. Pár nappal később aztán a megbeszélt következő óra ellenére le is törölt Facebookról, amit én egy hasznos alkalmazásnak köszönhetően rögtön észleltem, mire írtam neki, ő pedig leblokkolt, és eljátszotta, mint aki nem tudja miről van szó. Aztán rájött, hogy ha egyszer nem kell több óra, akkor elég nehéz beadni, hogy semmi változás nincs, így átment vádlóba. Megkaptam, hogy „fölé álltam és szinte követeltem a pénzem”, miközben a valóság az, hogy közöltem a végösszeget, ahogy azt szokás normális helyeken. Én se haragudok meg a fodrászomra, ha közli. Ezután attól az embertől, akit én ajánlottam neki, visszahallottam, hogy az óra árára panaszkodott. Ebben van igazság, hiszen mivel így is sok dolgom van, úgy voltam vele, hogy nem vállalom olcsóbban, mint Budapesten K. A.-t, ami vidéken átlag feletti ár egy egyetemistától.
A félév legnehezebb, legrettegettebb tárgya a fizikai kémiai labor. Ennek ellenére én hétről hétre ezt az órát várom a legjobban. Bár a többségtől eltérően, én érdekesnek találom ezeket a méréseket, ennek legfőbb oka egy lány, a mérőtársam, P. D. A folyamatok során gyakran kell különböző folyamatokra (termikus egyensúly beállása, stb.) várni, ami alatt rendre jókat beszélgetünk. Még a legelső laboron kérdezett meg ő, hogy mérek-e vele, én pedig persze igent mondtam (akkor még nem láttam ennek jelentőségét), bár ezt bárki kérdésére megtettem volna. A laborok között is rendre jókat beszélgetünk, hiszen a jegyzőkönyv megírása mindig apropót jelent egymás keresésére, és ezek a chatelések aztán rendre egyéb témákat is érintenek. Egyre jobban bejön a csaj.
Bámulatos, hogy milyen apró véletleneken múlnak dolgok: ha más napra veszem fel a labort, vagy ő tesz ugyanígy, vagy csak más betűvel kezdődik a nevem, és így a másik turnusba kerülök ugyanazon a napon, meg sem ismerjük egymást. De szerencsére úgy tűnik, jól választottam.
A harmadik közös mérésünkön elhívtam P. D.-t egy tanár-diák egyetemi kirándulásra, amire kisebb győzködés után, nem túl nehezen igent is mondott. Szerintem csak kicsit kéretni akarta magát, hogy mégse tűnjön olyan könnyen kaphatónak. A kiránduláson nagyon jókat beszélgettünk mindenféle dolgokról, majd visszaérkezés után még elmentünk kettesben fröccsözni is egyet. Ezen már családi dolgokról, és bizalmasabb ügyekről is szót ejtettünk, bár én jobban, mint ő. Tőle annak a mondatnak örültem a legjobban, ami gyakorlatilag egy pozitív csalódásról szólt velem kapcsolatban: a fizikai kémia laboron a tudásom alapján ő úgy gondolta, nekem nincs életem (nem így mondta), mindig csak tanulok, aztán kiderült, hogy nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ő link alak lenne, megfelelően tanul, számomra pont ideális: nem az a léhűtő alak, de azért nem is nő fölém okosságban. Ekkor döntöttem el, hogy mikor legközelebb élőben beszélünk, elhívom randira.
Ez a következő fizikai kémiai laboron be is következett, bár a dolog nehezen indult, ugyanis a tanárok elválasztottak minket: mivel én kémia szakos vagyok, ő meg tanáris, én ezúttal nehezebb mérést kaptam egy másik kémiással párban. Mivel nyilván nem tudta, mire készülök, tartottam tőle, hogy ők esetleg hamarabb végeznek és elmegy. Szerencsére ez nem történt meg, mi végeztünk hamarabb, megvártam őt. Ekkor viszont velünk jött egy másik csaj, én meg azért mégis kettesben akartam ilyen intim dolgot kérdezni. Szerencsére a ruhatár után másfelé ment a másik csaj, így nagy izgalmak között feltehettem a kérdést: lenne-e kedve valamikor velem eljönni randizni? Persze a mondandóm a nagy izgalom hatására közel sem úgy sikerült, ahogy terveztem, kicsit össze-vissza lett. Minden esetre az eredmény a fontos, az pedig pozitív volt: igent mondott a randira. Az általam felkínált lehetőségek közül a romantikus sétát és valamilyen ital elfogyasztását választotta. (Enni nem akartam hívni, mert ismerve magam, tuti gyomorgörcsöm lesz az izgalomtól így is.) A dologban az volt különösen jó, amilyen örömöt láttam rajta a kérdésem hatására: nem esett gondolkodóba, hanem egyértelműen, örömmel, szinte mint aki már erre várt, rögtön igent mondott. Az időpontmegbeszélés sem ütközött nehézségekbe, gyakorlatilag az egész következő héten ráért, így nem volt nehéz kiválasztani egy napot. Ilyen jól csajnál utoljára két éve álltam (randira hívás elfogadása, D. D.). Puszival búcsúztunk.
Örömöm csak néhány másodpercig tartott. Miután P. D. felszállt a villamosra, megnéztem a telefonomat. Egy üzenet állt rajta apámtól: dédnagymamám előző éjszaka megvolt, vasárnap temetik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen összetörtem, mivel elég ritkán találkoztunk, nem volt közvetlen kapcsolatunk, de azért megérintett és elszomorított a halálhíre. A magánórámat is lemondtam.
Este aztán valahogy ki akartam kapcsolódni, de ehhez a szokásosnál több alkohol kellett. Bár nyilvánosan hülyeséget nem csináltam, éjszaka, részegen a szobában annál inkább: jó ötletnek tűnt nem kimenni a messzi wc-re, hanem egy üres vizes palackba vizelni, azonban a dolog vége az lett, hogy mindenfelé ment a vizelet. Ezután kimentem wc-re, majd vissza, kicsivel később hányni is kimentem (most legalább nem hánytam össze a szobát). Reggel felébredtem, de bizonytalan voltam, hogy tényleg ekkora hülyeséget csináltam-e vagy csak részegen ezt álmodtam, mivel minden tiszta volt. A szobatársak aludtak, nem tudtam tőlük megkérdezni. Egész nap ezen agyaltam, de nem tudtam eldönteni. Este érkezett a rossz hír: valóban megtörtént az eset, ráadásul az egyik szobatársam, aki már a hányást se viselte jól, első teendőjeként ment árulkodni rólam a hallgatói önkormányzat kollégiumi elnökéhez. Mivel ő egy vallásos ember, féltem, kiakad, és komolyabb fórumra viszi az ügyet, aminek akár komoly következménye is lehet. Ezt nem vártam a szobatársamtól. Természetesen hibáztam, nem is kicsit, nagyon szégyelltem is magam (még a konyhába is szégyelltem kimenni napokig), de az, hogy nekem nem is mond semmit, hanem rögtön megy árulkodni, szerintem nem megfelelő magatartás. Engem is értek sérelmek részeg barátaimtól, ismerőseimtől, sose árulkodtam, ha szükség volt rá, még falaztam is nekik (Cs. I., vagy a sítáboros eset, vagy amikor egy házibuliban lehányt az igazgatóhelyettes fia). Nem tudom, valaki hogy állhat így a szobatársához. Ezzel gyakorlatilag el is dőlt, hogy milyen lesz a kapcsolatom vele. Az elnöktől egy e-mailben elnézést kértem és elismertem a hibámat, valamint felajánlottam, hogy jóvátételként végzek valamilyen önkéntes munkát a kollégium érdekében. Emellett jeleztem, hogy csatlakozok a Száraz November kezdeményezéshez (ezt a kolin kívül nem tervezem betartani). Erre napokig nem válaszolt, én meg szégyenemben alig mutatkoztam, inkább felkeltem fél órával korábban reggel, hogy még senki se legyen a konyhában. Aztán 4 nappal később válaszolt, megbocsátott, és kiosztotta a munkát.
2 nappal később egy jó kis kártyázás következett nálunk: K. D., V. D., K. V. és N. G. volt hivatalos erre. Nagyon jól éreztük magunkat, pont eleget ittam, jót beszéltünk, kártyáztunk. Megbeszéltük, hogy egy héttel később K. D.-ék házában folytatjuk, mert akkor náluk lesz üres a ház.
Másnap volt a temetés. Természetesen a köztünk lévő szembenállás miatt nem apámmal utaztam. Anyám nem adta oda az autót, mert rég vezettem és félt, hogy esetleg másnapos is leszek, így vonattal terveztem menni, de végül unokatestvérem volt olyan rendes, hogy felvett. A temetés elég szomorú volt. Életemben először vettem részt ilyenen. Nagymamám és a még élő testvérei siratták édesanyjukat. A holttestet inkább nem néztem meg. Nyugodjon békében!
Idén is fogok matek versenyfeladatokat javítani. Miután Cs. I. tavaly vélhetően azért nem indult ezen a versenyen, mert én javító voltam, ez idénre megváltozott. Rögtön le is vontam neki 2 pontot, mivel szerencsére írt pontatlanságokat, egy fogalmat pedig nem megfelelően használt. Ha nagyon rosszindulatú lettem volna, többet is levonhatok.
- D.-val egyszerűen mesébe illően szépen alakulnak a dolgok. Már a legelső alkalommal, erőlködés nélkül jót beszéltünk, és azután többször is. Ő is keresi a társaságomat. Eljön oda, ahova hívom. A randira is elsőre igent mond. Kedves, aranyos, szép. Még a végén végre sikerül valami a szerelmi életben is? Az egyetem jól megy, az órákkal K. A.-nál jól is keresek, családdal sincs nagy gond, barátaim is vannak. Már csak egy csaj hiányzik nagyon.
Kedden aztán következett a randi. Mivel sétálni mentünk, virág helyett inkább valamilyen édességgel készültem a számára. Ennek úgy tűnt, hogy örült is. A séta is jól kezdődött. Mikor végre nem két kézzel fogta a csokit, sikerült a kezét is megfognom. A Citadellára mentünk. Jót beszélgettünk, bár talán lehettem volna romantikusabb. Beültünk forralt borozni is. Mikor mennie kellett (egyházi koliban szigorúan veszik a visszaérkezést), elkísértem. Csókolóztunk is, bár ez lehetett volna hosszabb. Összességében úgy éreztem, közel mindent jól csináltam a randin, de legalábbis jelentős hiba nem volt. Vártam a folytatást.
Másnap este felhívtam P. D.-t. Nagyon furcsa volt a telefonban. Az eddigi rendkívül pozitív viselkedését, mintha egy érdektelen valami váltotta volna fel. Megszoktam már ezt sok csajtól, felismerem az ilyet. Nagyon rossz előérzetem volt.
Másnap a fizikai kémia laboron ZH-t írtunk. A tanárisok könnyebbet írtak, így hamarabb végeztek. Kíváncsi voltam, P. D. megvár-e. Megvárt. Örültem. Már-már kezdett is szertefoszlani a rossz előérzetem. Aztán közölte, hogy beszélnünk kéne. Ekkor már sejtettem, mi következik. Sajnos beigazolódott a sejtésem. P. D. közölte, hogy „nincs szívem, és mi nem járunk” (előző nap használtam ezt a szót a telefonban). Ezután jött volna a szokásos barátzónás mentegetőző szöveg, kezdve ott, hogy intellektuálisan… Ezt már nem volt idegzetem végig hallgatni. Annyit mondtam, hogy „Rendben”., majd közöltem, hogy mennem kell a matematikai lapok szerkesztőségébe, és ott hagytam.
Ezután mehettem órát tartani. Alig vártam, hogy vége legyen. 7 órát tartottam, de végig az járt az eszemben, hogy mégis mit ronthattam el ennyire, vagy mi történhetett, ha egyszer keddig minden a legnagyobb rendben volt. Nem jutottam eredményre. Gondoltam olyanokra, hogy a randin nem megfelelő témákról beszéltem, esetleg túl jókat mondtam magamról, vagy nem volt jó a stílusom, de mindig arra jutottam, hogy ugyanolyan stílusom volt előtte is, nem változott semmi, ami indokolhatná az ő változását. Aztán arra is gondoltam, hogy esetleg több vasat tartott a tűzben, vagy szerdán, még a telefonhívás előtt történt valami. Nem tudtam rájönni, és a környezetemben se értette senki. Egyik kolis társam, mondta, hogy szerinte nagyon cukin kérdezte a ZH alatt, hogy bent vagyok-e még. Közben meg csak azért várt meg, hogy közölje: nem járunk.
Másnap aztán addig furdalt a kíváncsiság, hogy „minden mindegy” alapon írtam neki és megkérdeztem. Válaszában leírta, hogy a csóknál kétségei támadtak, hogy valóban vonzalom-e ez a részéről vagy csak szimpátia, és a kétségeit másnap a telefonhívásom fordította negatív irányba, mivel megijedt attól, ahogy beszéltem vele („szívem”, „szeretlek”). Ezekre nem tudtam mit mondani, csak annyit, hogy ha mindössze a tempót érezte túl gyorsnak, azon lehetett volna úgy is egíteni, hogy kéri, lassítsunk. Ezután a kétségeire hivatkozott, hogy miért nem ezt kérte. Én azt gondolom, itt nem csupán kétségekről van szó, ez egy szépített verzió. Ő nem kételkedik, mert akkor megérne a dolog egy próbát, hiszen egy kapcsolat ezen stádiumában mindig vannak kétségek. Ő egyértelműen tudja, hogy nem kellek neki. Szomorú, de ez van. Újabb sikertelenség a csajok terén. És még a maradék laborokon is mérhetek vele kettesben… Így lesz a legjobban várt órából egy, amit a hátam közepére kívánok. Mindenesetre inkább nem kérek meg senkit, hogy cseréljen párt, mert semmi kedvem a kellemetlen kérdésekhez. P. D.-ben persze volt annyi rendesség, hogy egyrészt ezt felajánlotta, másrészt legalább a döntését nem a ZH előtt közölte.
A ZH-k viszont jól alakultak eddig a félévben: mindegyik ötös lett, ráadásul volt, amelyik hibátlan, vagy akár a szorgalmi feladattal több mint 100 %-os. A rettegett fizikai kémia labor sem volt vészes eddig, jegyzőkönyvemet csak kisebb hiányosság miatt adták vissza, de többször el is fogadták. Egyedül a nyári labor okozott csalódást: októberben jött az üzenet a jegyekről, miszerint 4-est kapok a tárgyra. Mivel volt lehetőség megnézni a ZH-t és a jegyzőkönyv értékelését, így ezt megtettem. A tanár elmondta, miért akar 4-est adni, de engedte, hogy javító ZH-t írjak az ötösért, amit persze el is fogadtam, főleg, hogy ez egy nagyon sok kredites tárgy, így sokat számít a jegyátlagban és a tanulmányi ösztöndíjban is.
Nem sokára kezdődött az őszi szünet. Ennek elején szorgosan javítgattam az elvállalt matekos versenypéldákat. Nagy megrökönyödésemre Cs. I. is beküldte az általam javított feladatot. Szerencsére volt benne pontatlanság, így volt lehetőségem levonni pontokat. D. P. is jól megoldotta a másik feladatot, amit javítottam. Ez után rögtön jött a tavalyi verseny díjkiosztója és az aköré szervezett programok sorozata. Itt is segítő voltam, mivel a versenyzők egy része a mi kollégiumunkban volt elszállásolva. Szerencsére a nyári táborral ellentétben nem volt részem ellenséges, számonkérő viselkedésben a főszervezőtől, és a versenyzőkkel is nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, még este kocsmába is elmentem velük, aminek felettébb örültek (csak nekem volt belépőkártyám éjszakára a kollégiumba). Az egyik elszállásolt versenyző ráadásul egri volt, akit így direkt magammal raktam egy szobába, hogy jobban megismerkedjünk. A nevét már rég ismertem az eredményei miatt (kiderült, hogy ő is így volt az enyémmel), de beszélni korábban még nem beszéltünk. Egy nagyon barátságos, közvetlen embert ismertem meg benne. Pár nappal később együtt elmentünk vízilabdameccsre, és sörözni is, az is jól sikerült.
Szintén a szünetben anyámmal elmentünk színházba. A jegyeket még születésnapjára vettem neki. A darab nagyon humoros volt, szinte végig nevettünk. Megérte elmenni. Ugyanígy megérte elmenni K. D.-ékhez egy baráti kártyapartira, ami szintén a várt, szokásos módon jól sikerült. Ugyanez elmondható az anyai nagyszüleimnél tett látogatásomról is. Még nagyon finom pálinkát is sikerült vennem jó áron nagyapám egy ismerősétől.
A szépséghiba csak annyi volt a szünetben, hogy a leírt programok és a különórák tartása miatt nem haladtam úgy a tanulnivalóimmal, ahogy szerettem volna, bár azért annyira nem volt vészes a helyzet. Az eredmény csak annyi lett, hogy a következő héten sokszor még késő este is írnom kellett az egyik beadandót, mely több időt vett el, mint számítottam. Aminek viszont nagyon örültem ezen a héten: sikerült a már említett 4-es laborjegyemet ötösre javítani, bár a javító ZH egyik kérdése kicsit meglepett, de a másik nagyon jól ment. A fizikai kémia laboron pedig annak ellenére engem feleltettek, hogy én írtam a csoportban a legjobb ZH-t, de szerencsére erre is sikerült 5-öst kapnom.
Persze ezen a laboron nem ez volt a legnagyobb megpróbáltatás. A szünet előtt történtek után most először találkoztunk ismét P. D.-val és voltunk mérőtársak. Én előre eldöntöttem, hogy a labor témáján kívül semmiféle beszélgetést nem fogok kezdeményezni vele, hiszen elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem kér belőlem. Az viszont meglepett, hogy labor előtt elküldte nekem a ZH-jegyeket, és egy alkalommal a laboron is túllépett a mindenképpen szükséges beszélgetés keretein, és megkérdezte, milyen lett a ZH-m. Én visszakérdeztem, de többet nem beszéltünk csak kényszerű témákról. Különösebb kellemetlen helyzet nélkül ért véget a labor.
A héten ismét voltam színházban, ezúttal a szakkolival, de mivel volt szabad hely még, ahová ismerősöket lehetett hozni, és anyám épp továbbképzésen volt a városban, így elhívtam. Érdekes dolog ez, P. D. is szereti a színházat, mehettünk volna akár vele is, ha máshogy alakulnak a dolgok… A darab mindenesetre élvezetes volt.
A félév második fele jóval sűrűbb volt az elsőnél. Többször is versenyt kellett futnom az idővel, hogy a megfelelő beadandók a határidőkig elkészüljenek, vagy éppen a ZH-kra sikerüljön felkészülni. A dolgomat nem könnyítette K. A. és az anyja sem. Az anyja gyakran irracionális követeléseket támaszt felém, amit – mivel ezért fizetnek – a logikátlanságuk ellenére kénytelen vagyok végrehajtani. Ilyen volt például az, amikor egy olyan héten, amikor több ZH-t is írtam, a kedves anyuka kitalálta, hogy készüljek fel mindenféle példák megoldására, hogy azokkal minél hamarabb elkészüljünk. Ezeknek a példáknak a beadási határideje több mint egy hónappal később volt, de persze nagyon sürgősen meg kellett csinálni, mikor ZH-kat írtam… És akkor még játssza magát, hogy „csak egyet kell megnézni”. Ja persze, másnapra csak egyet, aztán egy nap múlva megint „csak egyet” és így tovább. Én meg éjszakázhatok. Még ha tényleg határidő közelgett volna, meg is érteném, na de még több mint egy hónapunk volt, feleslegesen szívatott. K. A. egyébként is egyre jobban az agyamra megy. Még az eddiginél is több bunkóságot megenged magának, fetreng, nem csinálja, amit mondok, visszapofáz, rendkívül idegesítő. Mindenesetre eredmény van, pénz van, csinálom tehát tovább. Most úgy tűnik, hogy kijutott egy nemzetközi versenyre, az OKTV-ken pedig szintén jól teljesített és kémiából és fizikából is továbbjutott a második fordulóba. Ennek ellenére semmi kedvem foglalkozni vele, gyakorlatilag már az eredményei is alig érdekelnek, szinte csak a pénzért csinálom.
Az egyetemen viszont jól mennek a dolgok, minden ZH-s tárgyam ötös lett, és a lehetséges két megajánlott ötöst is megkaptam, még abból a tárgyból is, amelyikből pénteken este 10-ig íratta a ZH-t a tanár (ezen persze eléggé felháborodtam). A küzdelem tehát, ha nem is vidáman, és jókedvűen, hanem kissé már fásultan és fogakat összeszorítva, de sikeres volt. A vizsgaidőszakban az első vizsgám, amit a felsőbb évesek is igen nehéznek mondtak, szerencsére ötös lett, bár ehhez hozzájárult az is, hogy a tanárnak szüksége volt demonstrációs videókra, amiket meg lehetett csinálni vizsgakönnyítésért (a két legrosszabbul sikerült feladat figyelembe nem vételéért). A vizsga után még persze mehettem órát tartani, de másnap a kolis karácsonyozáshoz már több kedvem volt, ami viszonylag jól is sikerült.
Sajnos a hétköznapokon a sok tanulás és a sok óratartás miatt továbbra is alig volt alkalmam kikapcsolódni, ráadásul az ominózus októberi eset után a koliban el kellett játszanom a száraz novembert, így nem tudtam részt venni a közös sörözéseken sem. Ez aztán azt eredményezte, hogy most úgy érzem, kicsit kívül rekedtem az év elején még jól működő társaságon… Minden esetre december első napján (illetve november 30-án este, de éjféltől kezdődő ivással…) még el tudtam menni velük iszogatni, de aztán jött az utolsó két hét 6 ZH-val, ami aztán megint nem engedte a kikapcsolódást. Úgy érzem, az emberi kapcsolataim mennek rá részben a teljesítményre…
Eközben otthon továbbra is megvan a társaságom, hétvégente rendre van kivel elmenni dumálni, sörözni, kártyázni, meccset nézni. Az egyik továbbra is N. G., a másik (ritkábban) K. V., viszont új emberként belépett a még csak tizenegyedikes M. R. is, akivel még az őszi szüneti KöMaL-ankéton találkoztunk, amikor is én szállásszervező voltam, ő meg részt vevő. Nagyon jó arcnak és rendesnek tűnik, ráadásul úgy érzem, hogy sok dologban hasonlítunk is (persze két éve a vele egykorú Cs. I.-nál is így éreztem…), ráadásul jókat tudunk együtt sörözni, dumálni. A kezdődő barátságunk pikantáriája viszont, hogy K. A. ellene versenyzik, bár ez engem hidegen hagy, sőt pár napja M. R.-nak ugyanúgy elküldtem (ingyen) azt a segédletet egy versenyfelkészüléshez, amit K. A.-nak is. Ha legyőzi, legyőzi, én az ő sikerének még lehet, hogy jobban is örülnék barátilag, még ha a munkámban rosszul is jönnék ki belőle. (Kirúgni úgy se fognak ennyi eredmény után.)
Otthon tesómmal az ellentétek továbbra is megvannak, viszont végre anyám eléggé eltökéltnek látszik, hogy miután tesóm jövőre befejezi az iskolát, elpaterolja otthonról egy bentlakásos intézménybe a várostól több mint 100 km-re. Így végre nyugtunk lehetne. Megjegyzem, idén megint úgy volt, hogy elmegyünk síelni, de mivel nagyszüleim nem hajlandók egy hétre fogadni tesómat, otthon pedig nem lehet hagyni, így ez is kútba esett. Én oda pihenni, kikapcsolódni mennék, nem faszságokat hallgatni beszólogatással, folyamatos ingerléssel fűszerezve, mert nekem az nem pihenés. Majd talán jövőre.
Apám nagy meglepetésemre decemberben írt nekem és bocsánatot kért (még ha érdekes stílusban is) azért, hogy hamis tanúzással vádolt engem. Ezt én el is fogadtam, és hajlandó lettem volna a kapcsolat rendezésére, amennyiben az ellenünk indított pert is leállítja. Ő fel is ajánlott egy egyezséget, ami viszont számomra elfogadhatatlan ajánlatot tartalmazott (havonta kevesebb, mint 20 ezer forinttal szeretne csak támogatni), így ezt nem fogadtam el. Megjegyzem, ennél még korábban is jobb egyezségi ajánlatai voltak, így nyilvánvalóan nem az ügy rendezése volt ezzel sem a célja, mindössze azt akarta elérni, hogy a későbbi tárgyalásokon mutathassa, hogy ő igenis megpróbált egyezséget kötni. Megjegyzem, 15 éve, az akkori árak és szükségletek (nem voltam egyetemista) mellett is 40 ezret fizetett. Ennél többet, most sem szeretnék. Azt pedig nem gondolom, hogy ez neki, doktori címmel megterhelő lenne, hiszen ilyen végzettséggel nyilvánvalóan minimum 3-4 százezret keres. (Ezt persze ő tagadja.) A megbeszélések elősegítése érdekében felajánlottam neki, hogy üljünk le egy sör mellett valahol és egyezzünk meg, de erre válaszképp ő inkább támadott, miszerint nekem vele és a nagyszüleimmel közösen tölteni a szentestét álságos, bezzeg sörözni nem álságos. Én eközben nem a sörözésen gondoltam a hangsúlyt, hanem a megbeszélésen, és azt a közös szenteste előfeltételének gondoltam, ugyanis ameddig perben állunk, nyilván nem akarok vele együtt karácsonyozni (nagyszüleimhez persze, tavalyhoz hasonlóan ettől függetlenül idén is tervezek kimenni). Ezt persze neki is leírtam, de az álláspontok nem közeledtek, ő állította, hogy doktori címmel a magyarországi átlag alatt keres, amit én persze vitattam, mire szerinte én anyám kottájából játszok. A sörözésből így nem lett semmi, én ezek után nem kerestem, mivel nem láttam annak értelmét (leülnénk, ő állítana nyilvánvaló képtelenségeket, amiket én vitatnék, erre ő elkezdené anyámat szidni szokás szerint, megegyezés pedig nem lenne) a Facebookos válaszai alapján. Ezt követően persze nekem rontott, hogy miért nem pontosítottam a szerinte egyébként álságos sörözés időpontját, és azt, hogy megyek-e hozzá karácsonykor (idő közben kiderült, hogy a szülei nem fogadják őt szenteste, mivel állítása szerint nem férünk el, mivel unokatesómék családja is megy, de ezzel szemben nagymamám állítása szerint unokatesómék jöveteléről még szó sem volt, persze kizárva nincs). Álságosan még kérte, hogy ha nem volt jó az ő ajánlata, tegyek én ajánlatot. Én egy korábbi ajánlatához hasonlót fogok tenni, így legalább annak elutasítása esetén kibújik a szög a zsákból (ha meg netán elfogadja, akkor vége a pernek).
Nagyapám egyre öregesebb. A korábbi fürgesége, érdeklődése már a múlté. Erre legjobban a névnapja világított rá. Meccsjegyeket vettem neki, aminek ő láthatóan nem annyira örült, mivel el kellett menni a szomszéd városba (egy óra busszal, ingyen). Ezzel szemben pár éve még kapta-fogta magát és ment mindenfelé. Többet ilyet nem csinálok, karácsonyra is inkább csak egy bort vettem neki.
Karácsony előtti nap már nem tanultam, a készülődés mellett még kijavítottam néhány versenyfeladatot, este pedig elmentünk sörözni M. R.-rel, aki továbbra is nagyon jó arc, megint jót is dumáltunk, aztán pedig, miután neki el kellett mennie a szombati utolsó busszal, még N. G.-vel is találkoztunk, akivel a szokásos sörözés mellett most bementünk az adventi belvárosba forralt borozni is. Ennek a folytatólagos ivásnak persze az lett az eredménye, hogy eléggé berúgtam, egy kis emlékezetkiesésem volt (valamivel kisebb még N. G.-nek is), de sikeresen megtudtam, hogy a lejárt buszbérletem odaadtam egy hajléktalannak, aki Pestre akart utazni. Ezen túl valahogy találkoztunk angol turistákkal (ennek mikéntjére egyikünk se emlékszik), akik szintén elég ittasak voltak, így aztán volt egy kis vicceskedés is. Szerencsére az utolsó helyi járatot elértük, és a vezető is felengedett (bérletünk mondjuk volt, meg össze se hánytuk), miután pedig belehánytam a szemetesbe, és megettem a reggeli másnaposságra a pirítósom a teával, a családi ebédre össze is tudtam szedni magam.
A szentestét ezután otthon, anyámékkal töltöttük, akitől egy nagy hátizsákot kaptam a kollégiumba járáshoz, míg én a születésnapi sikeren felbuzdulva újra színházjegyet vettem neki és ezúttal a férjének is. Tesómmal volt egy kis vita, ugyanis apám vett valami vízilószobrot a nevében nekem, de ő először, a lebukásig hazudott, és nem árulta el, hogy az az ember vette ezt, aki beperelt. Miután a hazugság kiderült, visszaadtam az ajándékot. Ezt leszámítva az este jól telt, a karácsonyi menü (halászlé, narancsos kacsa) finom volt. Másnap aztán mentünk mamámékhoz, ahol ahhoz képest, hogy tesóm is ott volt, nagyobb, a tavalyihoz hasonló összecsapás és fotelborogatás, asztaltól felállás nélkül lement az ünnep, átadtuk az ajándékokat (én bort, csokoládét adtam, és pálinkát, valamint pénzt kaptam). Hazafelé még azt is elértem egy kis pia felajánlásával, hogy tesóm csendben maradjon az autóban. Este ő elment apámhoz ünnepelni, ahová én nem mentem, a per miatt a bocsánatkérés ellenére sem.
Karácsony másnapján aztán apai nagyszüleimet is meglátogattam, akik a fiukkal olyan viszonyban vannak, hogy sem meg nem hívták karácsonykor, sem az ő meghívását nem fogadták el. Ajándéknak persze újra azt kaptam, ami szerintem inkább az ő ízlésüket mutatja: jó vastag, öreges határidőnapló (sosem használtam, de még a telefonomon se szoktam), újabb papucs, néhány ruha, amikből némelyik szerencsére lakáson kívül is hordható. A legjobban még a pénz jött, mert abból bármit tudok venni, vagy félre is tudom rakni. Minden esetre finomat ebédeltünk, beszélgettünk is, bár nagymamámékon egyre jobban eluralkodik a fideszes Soros-ellenes hangulat, bár ami ennél is jobban meglepett, hogy felcsaptak aláírásgyűjtőnek Trianon ellen. A céllal persze alapjáraton egyet is értene az ember, viszont a határváltoztatás gyakorlatilag kizárt, hogy háború nélkül kivitelezhető lenne. Bár persze egy kis aláírásgyűjtésdiből, meg a kormány felszólítgatásából (még csak nem is népszavazási kezdeményezés) úgy se lesz semmi, úgyhogy aláírtam nekik, ha ettől jobban érzik magukat.
A két ünnep között egy nap kivételével minden nap mentem oktatni Budapestre, ami elég fárasztó volt, főleg, hogy emellett persze a következő vizsgámra is készülnöm kellett. A gyerek a szokásos módon idegesít továbbra is, de a fizetés is a szokásos. Ezen kívül K. V.-val tartottunk egy előszilvesztert, a kocsmában pedig odajött hozzánk egy férfi, aki hosszasan szidta nekünk az Orbán-rendszert. Öröm volt hallgatni.
Sajnos tesómmal egyre több a gond. Anyám férje már rég ki van tőle borulva, de most már anyám is egyre jobban, mert vele is egyre rondábban beszél, szót pedig egyáltalán nem fogad, alkoholizálni pedig egyre jobban alkoholizál. Igazából nagy romlást én nem látok (bár újra volt egy Facebookos faszmegosztás…), viszont azt látom, hogy amilyen töménységben, reggel estig kapták az ünnepek alatt a dózist anyámék, már teljesen kiborultak. A férje már nem hajlandó (jelen állás szerint) a közös síelésre se menni, hiába fizették be (én előre szóltam, hogy én csak tesóm nélkül megyek, ahogy az már sok éve van), Szilveszter napján pedig konkrétan el lett zavarva otthonról, fel apámhoz (de inkább mamámékhoz ment el pár busszal hamarabb). Anyám közben olyanokat mond, hogy már az öngyilkosság is eszébe jutott, holott ő lenne az egyetlen, aki ezt a helyzetet meg tudná oldani, és intézetbe küldhetné tesómat. Nekem vagy a férjének nincs ehhez hatáskörünk. Nem értem én ezt. Inkább szenved, minthogy megoldja. Persze sejtem én, hogy anyaként nehéz ezt meglépni, na de ha már egyszer ilyen gondolatai vannak? Azért mindennek van határa. Már senki sem kér tesómból, ő bezzeg azt hajtja, hogy neki jó otthon, és nem akar elmenni. Csak éppen lassan mindenki agybajt kap mellette. Anyám férje azt mondta, hogy ő elmegy, ha a tanév után sem kerül el otthonról tesóm. Attól félek, ez már anyámnak is sok lenne. Viszont rajta kívül másnak nincs lehetősége megoldani ezt a gondot.
Szilveszterkor N. G.-val és K. D.-val mentünk Budapestre. Először elfoglaltuk a kolit, ahol alapoztunk egy kicsit, majd indultunk a kocsmatúrára, ami elég jól is sikerült, éjfélre egy nagyon hangulatos kis helyet fogtunk ki, ami nem is volt lehúzós és a házigazdák még egy pohár ingyen pezsgővel is kedveskedtek a vendégeknek. Éjfél után aztán tovább álltunk és a Humbák Művekben folytattuk. Szerencsére ott is épp felszabadult egy asztal, amikor odaértünk, így leülhettünk. Jót dumáltunk, kártyáztunk. Ezt követően aztán egy kis bolyongás volt a „program” az éjszakai járatokon kissé ittasan, de aztán csak odaértünk az N. G. által ajánlott táncos helyre, amit ő olcsónak gondolt. Hát nem volt az, még 3-kor is 5000 volt a belépő, amennyit sem N. G.-nak, sem nekem nem ért a hely, de K. D. erősködött, és mire észbe kaptunk volna ittasan, fizetett, persze a pénzt utólag se fogadta el (nem azért nem akartam bemenni, mert nem lett volna rá pénzem, egyszerűen úgy éreztem, hogy máshol ezért tízszer jobb dolgot kapok). Bent aztán ő se volt hasra esve túlzottan a helytől, amit zsúfoltság és drága pia jellemzett (fél l sör több mint ezer forint…). Becsajozni pedig egyikünknek sem sikerült, így aztán a Szlveszternek ez az utolsó másfél órája tényleg kidobott pénz volt. Ezt követően visszamentünk a koliba, aludtunk délig, aztán hazajöttünk. Összességében így is sokkal jobban telt ez a Szilveszter a tavalyinál.
Az év második napján aztán már újra mentem oktatni, aztán jött a névnapom, ami nem telt túl ünnepélyesen, mivel másnap vizsgáztam, de azért koccintottunk, anyámtól pedig kaptam egy pulcsit (apai nagyszüleim már karácsonykor letudták ezt egy ötezressel, anyai nagyszüleimet a hétvégén meghívtam az egyik kedvenc, egyébként roppant jó ár-érték arányt közvetítő éttermükbe, tőlük csokoládét és pálinkát kaptam, apám a karácsonyi két könyv után, melyek közül az egyik a doktori kutatása, ezúttal egy bort küldött tesómmal, miközben továbbra is perben állunk).
Másnap aztán a vizsga elég szürreálisan alakult. Mivel csak 10:50-re volt kiírva (meg is lepődtem a fura időponton), így úgy döntöttem, hogy elég reggel indulnom, hiszen busz is jött jó időpontban. Mivel bármilyen közlekedési fennakadás lehetett volna, így ennek megfelelő buszt választottam. Fennakadás nem volt, és a sofőr is a jobbak közül való volt, így még hamarabb is beértünk a menetrendnél, nemhogy később. Így aztán a vizsgahelyszínre érve, boldogan konstatáltam, hogy még van háromnegyedórám nézegetni az anyagot. Nem volt. Utánam 2 perccel bejött a tanár (aki egyben a dékán is), és közölte, hogy a másik lány nem jön el, aki aznapra vette fel a vizsgát, így egyedül én vizsgázok. Ezután mindenféle átmenet és húzás nélkül közölte, hogy mi lesz a tételem, majd rájött, hogy papírt viszont nem hozott, úgyhogy azt téptem ki a füzetemből, ő pedig nagy meglepetésemre kiment, teljesen egyedül maradtam a teremben a füzetemmel, a telefonommal, és a tételemmel. Azt hittem, hogy tesztel, és hirtelen visszanéz, de nem így volt, csak negyedóra elteltével tért vissza, és kezdhettem is a tételem előadását. Ez elég jól ment, néha azért belekérdezett, végül az ötösért kérdezett még más tételből is, de arra is rávezetett, látszott, hogy így első, egyedüli vizsgázóként körülbelül előre eldöntötte, hogy én ötöst fogok kapni. Így is lett, negyedóra múlva jöttem is ki, még a hivatalos kezdés előtt egy ötössel. (Gondolom, elírta a 10:00-t 10:50-re.)
Ezután aztán délután már megint dolgozhattam, szokásos óratartás, de már legalább csak egy, a legkönnyebb vizsgára kellett tanulnom. Az elkövetkező napokban az oktatás mellett erre készültem, meg persze azért egy sörözés is belefért, illetve a névnapom megünneplése nagyszüleimmel is. K. A. ezúttal egy diákolimpiai válogatóra készült fizikából, ami igen pikánsnak ígérkezett: ezen a válogatón az egy évfolyammal feljebb járó Cs. I. ellen is, és M. R. ellen is versenyzik, azaz a tanítványom egy ellenségem és egy barátom ellen. Végül azonban az otthoni feladatok alapján M. R. nem lett behívva a válogatóra, Cs. I. viszont igen, még pedig első helyen, míg a tanítványom a harmadikon (két ember jut ki). A válogatón sajnos (illetve Sz. M. szempontjából szerencsére) Cs. I. megőrizte első helyét, a tanítványom viszont nem jutott ki. Az anyja ennek ellenére nem volt különösen elégedetlen, a munkámat tovább folytathatom.
Az utolsó vizsgám is ötös lett, így végre pihenhettem (az ez utáni napokban épp az említett válogató folyt, így oktatni se kellett mennem). Meglátogattam nagyszüleimet most már több napra, ahol végre tanulnom se kellett, mindenre ráértem. Elmentem meglátogatni a velük szomszédos faluban lakó korábbi kísérőtanárt is, akivel az egyik matekverseny óta elég jóban vagyunk. Vele most is jót beszélgettünk. A további napokban oktatás, pihenés, barátokkal (M. R., N. G.) sörözés, meccsnézés volt a program.
Ezután egy fárasztó hét következett a vizsgák utánipihenés helyett: egész héten, minden hétköznap K. A.-nak tartottam órát reggeltől estig (ez csak kétszer szakadt meg pár órára, amikor elmentem a kutatásomat végezni az MTA-ra). A stílusa szokás szerint pökhendi, bunkó, idegesítő, de persze ennyi pénzért elviselem, ahogy az anyuka állandó, unalmas beszédét is (vannak különböző történetek a gyerekével, amiket újra és újra ismételget, pedig már mindet ezerszer hallottam, de mindegy, végül is ezt az időt is kifizetik, ha épp nem fizetés után vagy telefonon beszél még).
Ezután gondoltam, hogy végre lesz egy pihenős szombatom otthon. Nem lett, pedig délelőtt túllettem (bár nem valami nagy sikerrel) a kutatásommal kapcsolatos tennivalókon, és az ebéd is jól sikerült, finom is volt, boroztunk is, minden jó volt. Utána még kártyáztunk is anyámmal, ahol bár olyan szerencsétlenül jött a lap, mint még soha (nem emlékszem olyanra, hogy bárkivel zsinórban 6 kört veszítsek snapszerben), azért a játékot élveztem, ha a végeredményt nem is. Ezután viszont percek alatt minden elromlott. Tesóm folytatta a már reggel megkezdett beszólogatását, amitől kissé már el vagyok szokva, meg pia is volt bennem, így a szokásosnál idegesebb lettem, és odaütöttem neki egyet, bár nem túl nagyot, ő gyakorlatilag szóra se méltatta. Nem úgy anyám. Megkaptam tőle, hogy milyen bunkó vagyok. Erre közöltem, hogy ha így gondolja, vissza is mehetek Pestre, mire ő nem ellenkezett, én pedig felvonultam a szobámban. A visszamenetelt persze nem gondoltam komolyan, és jobbnak láttam, ha lenyugodnak a kedélyek, így aztán bekapcsoltam a számítógépem, és gondoltam, csinálom a dolgom. A többiek persze nem így gondolták, anyám bejött valamiért a szobámba, és tesómat se tartotta távol, aki az ajtóból folytatta a beszólogatását, mire én még az előbbinél is idegesebb lettem, kirontottam, és bár anyám próbált visszatartani, visszarángatni, ez nem sikerült neki és többször is oldalba vágtam tesómat. Ezután anyám érdekes módon nem is főként azt sérelmezte, hogy tesómnak odaütöttem, hanem, hogy nem tudott visszafogni, és annak ellenére is mentem, szinte úgy beállítva a dolgot, mintha én legalábbis nem tesómnak, hanem neki ütöttem volna oda (sosem bántanám természetesen). Erre a vádaskodására persze ismét jól beidegesedtem, és újra megindultam tesóm felé, és közben persze kiabálva kommentáltam a történéseket, hogy az előzőhöz hasonlóan most is mennyire nem ellene megyek (persze ha rángat vissza, én meg kitépem a karom a kezéből, attól valóban hátrahőkölhet ő is, na de ezt ne állítsuk már úgy be, mintha én ellene mentem volna, hát ő kezdett el engem rángatni, nem én őt…). Eközben már a férje is előjött ordibálva a hálószobából, és nekem jött. Érdekes módon valahogy őt nem akarta visszarángatni anyám… Belém is rúgott, miközben én megfenyegettem, hogy feljelentést fogok tenni. Erre tombolva, ordibálva visszatakarodott a hálószoba ajtajáig, aminek idegességében letépte a kilincsét, és válogatott szitkozódásokat ordibálva rám és tesómra, azt a földhöz vágta. Én erre fogtam a legfontosabb cuccaim, és elindultam a buszmegállóba, ahol a fél évvel korábbi hasonló (ám ennél kisebb, anyám férjének tettlegességéig nem fajuló) vitával ellentétben fel is szálltam a következő pesti buszra.
Este aztán azért, amiben hibásnak éreztem magam (tesóm megütése anyám akadályozó szándékának ellenére) bocsánatot kértem, de leírtam azt is, hogy egyrészt a szavai, másrészt az, hogy míg tesómat védte volna tőlem, addig engem nem a férjétől, mennyire rosszul estek. A férjével természetesen nincs beszélnivalóm, amíg ő nem keres. (Feljelentést persze nem teszek a rugdosódásáért.)