Évértékelő 2017
Az évem egész tűrhetően indult, az egyetemi kollégiumi szilveszteri programon vettem részt, ami ugyan nem volt valami nagy szám, de az előző évek elcseszett Szilvesztereit persze könnyedén lekörözte. Pár nappal később aztán már folytatódtak a megpróbáltatások: előbb egy ZH a névnapom alkalmából, rá két nappal egy vizsga, majd egy-egy héttel később még két vizsga. Fárasztó volt a sok készülés, de megérte: minden tárgyból ötöst szereztem, ami felülmúlta az előzetes várakozásaimat és elvárásaimat. Bukásokra vagy hasonlókra nem számítottam persze, de azért azt se hittem, hogy minden tárgyból rögtön ötöst kapok, még csak javítanom se kellett semmiből. Persze az igazat megvallva az egyik tárgyból ehhez némi szerencse is kellett, hogy akkor menjek, amikor jó kedve van a vizsgáztatóknak. És természetesen hasznos tapasztalatokat is szereztem a saját és társaim példájából: a legfontosabb, hogy minél hamarabb el kell menni vizsgázni, mivel akkor még nem idegesek a tanárok sem, és alapból úgy gondolkoznak, hogy aki hamar jött, az biztos tudja, ha nem adta le és halasztotta későbbre a vizsgát.
Még a vizsgaidőszakban, az utolsó vizsgám előtt megkeresett e-mailben egy anyuka engem és még jó pár szakkolis társamat azért, hogy oktassuk a gyerekét. Mivel én válaszoltam neki a leggyorsabban pozitívan, így én kaptam a munkát. Már másnap menni kellett a gyerekéhez, mivel rögtön 3 nappal később egy diákolimpiai válogatón vett részt. Persze mindannyian tudtuk (szerencsére az anyuka is), hogy ennyi idő alatt nem lehet csodát tenni, így inkább csak a jövőre való tapasztalatszerzésnek tekintették a válogatót. Ennek ellenére olyan jó dolgozatokat írt a válogatón, mint az egyik kijutó, csak éppen a korábbról hozott többletpontok döntöttek a másik javára. Így tehát a cél teljesítve lett, nem égett le, és tapasztalatot is szerzett. Az már ekkor látszott, hogy pénzük van bőven, nem számít, hogy mennyi idő alatt érünk el eredményt a gyerekkel, ami szokatlan is volt nekem a korábbi legtöbb diákom után. Ekkor még a gyerek is elég visszahúzódó, tisztelettudó volt, bár néha voltak azért kekeckedő kérdései (én a kérdéseket eddig szerettem, de ő sokszor inkább kekeckedik).
Miután a vizsgák lezárultak, végre kezdődhetett a pihenés. Végre elmehettem kicsit több időre nagyszüleimhez is, anyámék meg elmentek egy hétre síelni, így megüresedett a ház, tudtam tehát tartani jó kis italozásokat kártyázásokat barátokkal. Sor került ilyenre néhány volt osztálytársammal, és terveztük a tavalyi diákkörös nyaralás résztvevőivel is. Az azonban kissé nehézkesen alakult, először az egyik tag lebetegedése miatt elhalasztottuk, majd anyám férjének kiújult a vesegörcse, így hamarabb hazajöttek a síelésről, ami azt vonta maga után, hogy nem tudtuk nálunk megvalósítani ezt a programot, hanem különböző szórakozóhelyeken kellett a városban. Ettől függetlenül persze jól sikerült.
A pihenős időszakban sor került még a diákkör újabb nagy botrányára a Cs. I.-ügy után: miután az elnök által kitalált bugyuta vetélkedőn senki nem indult, én meg a többi hibáját folyamatosan bíráltam és magyarázatot kértem volna, majd miután ezeket egy idő után válaszra sem méltatta, ülést kezdeményeztem, inkább lemondott. Így viszont a helyét a korábbi ellenlábasa vehette át (a szabályzatnak csak ő felelt meg, miután megfogyatkoztak L. R. tevékenysége folytán a szervezők is). L. R.-hez hasonlóan őt is elhívtam magamhoz, hogy átadjam neki a tanácsaimat, de külön hangsúlyoztam, hogy nem baj, ha kitalál azoknál jobbat, csinálja akkor jobban, de ha nem talál ki jobbat, akkor rosszabbul ne csinálja, ha már nekem egy működő receptem van. S. E. nagyon együttműködő is volt, L. R. teljesítményének bírálatában is javarészt egyetértettünk, lelkesnek is tűnt. Aztán jött a fekete leves: még L. R.-t is alulmúlta, gyakorlatilag semmit nem csinált, nem hívott össze ülést még az elnökváltás kapcsán sem, nem szerkesztette a honlapot, nem hajtotta végre a korábbi döntéseket, amiket L. R. sem (Z. M. dísztagos emléklapja). Aggódtam a diákkör jövőjéért, amire többször is figyelmeztettem.
- M. diákköre viszont szépen bejáratódott, oda is elmentem egyszer, ráadásul nem is jeleztem előre, mert a valós dolgokat akartam látni, se többet, se kevesebbet. A létszám jó volt, a lelkesedés is, a példák is, Z. M. előadásmódja, tehát gyakorlatilag minden, azon kívül, hogy csak az osztályát sikerült bevonnia (ennek az a nagy hátulütője, hogy ha így marad, akkor egyszerre ballag majd el minden tag).
Pár héttel később viszont Z. M.-nal és a matek diákkörével is adódott egy kis nézeteltérésem: annak ellenére, hogy Z. M. támogatta a felajánlásomat, hogy elmenjek egyszer hozzájuk vendégelőadónak, a tagok körülbelül fele a tervezett előadásom napján lemondta a részvételt arra hivatkozva, hogy az osztályukkal készülnek egy programra (kétlem, hogy ha ezt pár hangadó tényleg aznap találta ki, akkor túl sokan maradtak volna ott…). Én ezt nagyon mellre szívtam és jól kiosztottam őket a diákkörös zárt Facebook-csoportban, közöltem, hogy nem tartok nekik többet semmit, és végül csak egy tanár kérésére nem zártam le az együttműködést Z. M.-nal a meghívott más vendégek terén. Persze neki is szidtam rendesen a tagok viselkedését, ami pedig Z. M.-nak nem tetszett és ennek hangot is adott felém. Azonban ezt a nézeteltérést végül megbeszéltük.
Ez után következett vele és D. P.-rel a rég óta várt kirándulás a CERN-be. Az indulás kicsit túlságosan is izgalmasra alakult, mivel egyes szervezők bepánikoltattak mindenkit, hogy egy friss rendelet miatt éjszaka nem mehet a buszunk. Ebből aztán semmi se lett a pánikoláson kívül. A hosszú buszúton és persze esténként jókat beszélgettünk D. P.-rel, akivel még jobban összebarátkoztunk, mint korábban, míg Z. M.-nal is rendeződött a korábbi vita miatt kissé feszült viszony. A kirándulás során pedig nagyon érdekes dolgokat láthattunk, melyek közül messze kiemelkedett a Nagy Hadronütköztető, de persze érdekes volt Bern és Genf városa és egyéb CERN-beli múzeumok, létesítmények meglátogatása is. Mindenképpen megérte elmenni, óriási élmény volt.
És hát ezután kezdődött az újabb egyetemi félév, amikor az ember rendre úgy érzi, hogy semmire sincs ideje, de végül nagy nehezen végül mégis minden fontos dolgot megcsinál, miközben gyakran úgy érzi, elege van. A félévben elkezdtem kutatni is az MTA-n az egyik korábbi tábor szervezőjének férjénél, bár még inkább ő csinálta a dolgokat, én meg nem sok mindent értettem. De azért valamennyire haladtunk, meg mégiscsak elmondhattam, hogy legalább csinálok már valamit. Persze rossz érzés volt hülyének érezni magam, gimnázium alatt ettől eléggé elszoktam. Szerencsére viszont fizikai kémiából okosnak érezhettem magam, főleg, hogy miután senki nem írt nálam jobbat az első ZH-n, a tanár megkért, hogy javítsam már én a másodikat, mert neki nincsen kedve. Ezt nagy megtiszteltetésnek éreztem és örömmel tettem eleget a kérésnek. A félév során egyre többet kellett mennem órát tartani, így persze még kevesebb szabadidőm volt, viszont jól kerestem egyetem mellett. Sokszor persze elegem volt mindenből. Ezen a baráti sörözések segítettek valamelyest túllendülni. N. G.-vel egyre jobban kijöttünk, egyre több baráti sörözést szerveztünk. D. S. is bejutott két OKTV-döntőbe, amikor Budapestre utazott. Ilyenkor vele is szerveztünk közös italozásokat, beszélgetéseket. A már említett fizikai kémia tanár pedig borkóstolót szervezett nekünk az egyik konzultáció idejében.
A lányok terén ez a tavasz sem mondható eredményesnek. Igazából komolyabb próbálkozásra sem került sor, mert aki tetszett volna, annál éreztem, hogy én viszont neki nem.
A félév során viszont K. A.-nak egyre több magánórát kellett tartanom, ami elég fárasztó volt egyetem mellett – főleg, hogy általában még esténként tartottam 4-6 órákat neki -, viszont szépen kerestem, még félretenni is tudtam, ami azt gondolom, hogy egyetemistaként nagy szó. Ennek ellenére egyre kevésbé szerettem járni K. A.-ékhoz, mert nagyon pökhendien, bunkón viselkedik és beszél velem. Ha ezt diákkörön bárki meg merte volna tenni, többet nem foglalkoztam volna vele. De hát van az a pénz… A legjobban azok a kérdései zavarnak, amiket látszik, hogy csak azért tesz fel, hogy velem kekeckedjen, hátha nem tudok rájuk megfelelő választ adni, meg persze azok az egyéb kekeckedései, amikor ugyanazt elmondja más szavakkal, mint amit én mondtam, mintha én rosszul mondtam volna. A legidegesítőbb az, amikor levezetéseket indoklással le kell írnunk különböző levelezős pontversenyekre, és arra nem veszi a fáradságot, hogy a házinak kiadott példákat megnézze, ehelyett én megoldom, aztán lediktálom neki, de még ilyenkor is kötekszik azzal, hogy bizonyos dolgokat rövidebben is lehet mondani. A példamegoldásokban meg az idegesít, hogy alig hajlandó gondolkodni. Általában gyors gondolkodás után mond valami átgondolatlan hülyeséget, és megkérdezi, hogy mi benne a hiba. Én persze ha elmondanám, azzal az egész feladat meg lenne gyakorlatilag oldva és ő meg semmit se csinálna, miközben ha venné a fáradságot és rendesen, papíron, nem fejben neki állna levezetni a dolgokat, akkor vagy meg tudná oldani, vagy legalább valameddig eljutna jól.
A félév során elég hamar kisebb időzavarba kerültem, mivel voltak különböző hétvégi programok, így kútba esett az a tervem, hogy hétről hétre legalább egyszer átolvassam az előző heti jegyzeteimet. Ehelyett sokszor csak az alkalmi tűzoltás sikerült, és csak a heti labor ZH-kra és laborokra, meg egyéb ZH-kra készültem, néha még a matekjegyzetet sem sikerült átnézni (ami eléggé megnehezítette a dolgom következő előadáson, mivel az anyag egymásra épült, így jobban értettem, ha átnéztem a korábbiakat, mondjuk egy szerves kémiával ellentétben). Nagyon vártam tehát a tavaszi szünetet, amikor kicsit be tudtam hozni a lemaradásomat, meg pihenhettem is egy keveset. Persze dolgom akkor is volt elég, még húsvét vasárnap is tanítottam, és egy matekversenyre is fel kellett készülnöm.
Ez a matekverseny is megér egy bekezdést. Még az első egyetemi félév alatt elvégeztem egy tárgyat, ami erre készített fel (szabadon választható speci), mivel a matektanárunk reklámozta és azt mondta, fizetik az egyébként nem olcsó nevezési díjat is az ő karukról. Aztán a nevezési határidő előtt közölte, hogy mégsem fizetik, kérjünk a mi dékánunktól. Ő szintén elutasította a kérelmet, és már szakkollégiumi forrásból sem volt idő lehívni. Közben elmúlt a határidő is, de még utolsó szalmaszálként a szakkoli alapítványához fordultunk, akik ki is fizették az egész csapat nevezési díját, a szervezők pedig végül engedtek minket nevezni a határidő után is. A verseny végül nagyon jól is sikerült, nagy kár lett volna kihagyni, ugyanis a csapat országos 6. lett, én pedig egyéniben 5. a több mint 100 versenyzőből. K. D.-t ismét megelőztem, ahogy a gimi alatt matekból néhány döntetlentől eltekintve mindig.
A szorgalmi időszak végét már nagyon vártam, mivel elég fárasztó volt. Ehhez képest a vizsgaidőszak felüdülés volt, hiszen mindössze 3 vizsgát kellett teljesítenem (2 tárgyból kaptam megajánlott jegyet), amit bő 3 hét alatt meg is csináltam, így a vizsgaidőszak felénél már végeztem is. Már maga a vizsgaidőszak sem volt akkora rohanás, mint a szorgalmi (már amíg vizsgáztam), ekkor is volt időm leszervezni a gimibe egy meghívott előadót (illetve a szervezés már korábban elkezdődött), és elmenni a vízilabda BL hatos döntőjének meccseire is. Ez utóbbi nagy élmény volt, hiszen az Eger bejutott végre a legjobb 4 közé. A legnagyobb élmény mégsem ez volt, hanem a döntő, amikor a Szolnok győzedelmeskedett.
Az említett vendégmeghívás is érdekesen alakult: az ELTE-s kutató elsőre örömmel igent mondott, ám az előadásról sikeresen elkésett, ráadásul ragaszkodott a pénteki időponthoz. Ez eredményezett egy kis nehézséget, meg persze a hallgatóság csökkenését, hiszen a pénteki időpont a kollégistáknak kedvezőtlen, amit a késése tovább növelt (ezt megtudva sokan le is léptek, mert különben lekésték volna a buszokat haza felé). Az előadás maga ezzel szemben még jobb volt, mint az előző, ilyeneknek lenne értelme a későbbiekben is. Ez viszont kétséges, mivel a félévben volt még egy afférunk Z. M.-nal. Ezúttal egy kis pia után megtudva, hogy az osztályából 8-an megelőzték egy matekversenyen, azt találtam mondani, hogy „hát ez kurva szar”, valamint kifejtettem, hogy ez milyen rossz egy diákkör szervezőjétől, mire ő berágott. Én persze a stílusért bocsánatot kértem, de ez őt nem hatotta meg (a számonkérésére fenntartottam azt a véleményem, hogy ha a matek diákkör szervezőjénél az osztályában 8-an jobbat írnak egy versenyen, az a tagok és a leendő tagok szemében aláássa a bizalmat, mivel kételyek támadnak bennük, hogy érdemes-e járni, megfelelő tudású ember tartja-e a diákkört). Hajthatatlan volt teljesen, lesöpörte azt az érvemet is, miszerint százszor több jót tettem neki korábban, mintsem hogy egy bántó fogalmazásmód miatt megsértődjön (ezt ő sem vitatta, de szerinte ezt nem lehet mérlegre tenni). A kapcsolatunkat a közös szervezés valamelyest feljavította, de ezzel sem lett az igazi (mondjuk soha nem is volt olyan, mint mondjuk Cs. I.-val volt).
Miután végre befejeztem a vizsgákat, végre pihenhettem. Ez idő alatt meglátogattam D. S.-t, akivel elég jól elvoltunk: moziztunk, strandoltunk, egyebek. Jól éreztem magam náluk, a szülei is nagyon kedvesek voltak, állandóan etetni akartak még abban a nagy kánikulában is. Jó volt végre több napot D. S.-sel tölteni, a programok mellett a baráti sörözések, beszélgetések is élvezetesek voltak. Nem sokkal később D. P.-hez is elmentem, és ő is eljött utána hozzánk. Vele is jó volt találkozni, bár programszervezésben nem annyira erős, azért jól éreztük magunkat. Voltunk strandolni, és moziban is, meg szervezett (egy fura módon délelőtti) kártyázást, ahol ott volt egy korábbi táborban megismert srác is. D. P. anyja a várt módon szigorú volt. Nálunk már több program volt, rögtön első nap ellátogattunk egy tudományos táborba, ahova meghívtak előadást tartani. Itt több nagyon érdekes előadást is meghallgattunk, az enyém is jól sikerült, és jót kártyáztunk a táborozókkal is. Még haza érve is kártyáztunk. Ezen túl volt strandolás, bükki kirándulás és borfesztiválon borozás. Mivel D. P. lába megfájdult, a biciklizés elmaradt. Ezen túl még anyámmal voltunk Szegeden pár napot: várost néztünk, fürödtünk.
Ezután aztán jött a nyári labor két hete. Sajnos nem sikerült kellőképpen visszarázódni ilyen hirtelen, a nyár közepén a tanulásba, ami a beugróim eredményén is meglátszott: olyan hibáim is voltak, amiket ki tudtam volna küszöbölni. Ezen túl jól leégettem a kezem, de a labor vége felé már egész jól ment a munka. A végső ZH-m sajnos a 4-es felé billentette a jegyemet, így mire azt kijavították őszre, mennem kellett javítani. Erre próbáltam nagyon felkészülni, és szerencsére végül sikerült is a javítás.
Ezt követően részt vettem egy középiskolásoknak szóló egyetemi tábor megszervezésében. Ennek a főszervezője egy velem egy városban lakó, de korábban más gimnáziumban tanuló, most pedig más szakra járó, 2 évvel idősebb kolléga. Már korábban barátságtalan volt velem, amikor a tábor honlapjára szánt bemutatkozásomat elutasította, lenagyképűzött és úgy beszélt velem, mint valami utolsó beosztottal, sőt... Velem ott se beszéltek így soha, ahol pénzért nem dolgoztam, a táborban pedig önkéntes leszek... Akkor persze bocsánatot kért utána, de azért én már tudtam, milyen a leányzó a fekvése. Mivel viszont szívesen szerveztem a tábort és több ismerősöm is jött, így nem akartam vele teljesen összerúgni a port. Aztán komoly feladatra a táborban valószínűleg ezért direkt nem osztott be, és még nem is kapott minden nap mindenki ebédet (reggelit, vacsorát nagyjából igen)... Én jókat dumáltam a táborozókkal, talán a legkomolyabb munkám az volt, amikor egy beteget kellett orvoshoz vinnem jó messzire. A tábor egyik idióta momentuma már táborozó koromban is és most is az volt, hogy kísérgetni kellett még a 17-18 éves, tehát akár felnőtt korú táborozókat is a pár perc sétára lévő boltokba, talán legfőképpen azért, hogy ne vegyenek piát (persze otthonról így is bőven hozhatnak). Én el is döntöttem, hogy nem fogom a tőlem alig fiatalabb táborozókat szívatni, és nem figyeltem túlzottan, hogy miket vesznek. Voltak barátaim is, akiknél gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy vesznek piát, dehát az ember a barátját nyilván nem küldeti haza... Persze, mi szervezők is ittunk, mikor a táborozók nem látták, konmikus volt tehát, hogy mindkét csoport tudta, hogy a másikból isznak, de csak, ha nem látják egymást, és úgy tesznek, mint akik ezt nem tudják. A tábor vége felé, mikor már nem voltak szakmai programok, lazult a takarodó, így fel tudtam menni kártyázni a barátaimhoz (szervezőként cikibb, ha a főszervező sleppje előtt lebukok, mint táborozóként - bármennyire is fájt a szívem, mikor esténként mentem vissza a saját kolimba, míg a barátaim sutyiban kártyáztak és iszogattak -, nem tehettem mást), akik annyira bíztak bennem, hogy még borral is megkínáltak. Így már én is elő mertem venni az italomat a táskámból. Ivott velünk egy másik szervező is, tehát nem csak én lazultam. A tábor utolsó estéjén aztán igencsak felöntöttünk a garatra, ami veszélyes húzás volt. Utólag azt gondolom, hogy a főszervező is ittas volt, mert már nem egy-két sör után összetalálkoztam vele a folyosón, és biztosítottam, hogy minden rendben van, neki pedig semmi gyanú nem merült fel. Ha józan lett volna, biztos feltűnik neki, hogy ittam. Később hánynom is kellett, és maradtam egy kicsit a WC-n józanodni, de addigra a szobából a többiek elmentek, egy ember meg bealudt ott, viszont az ajtót elfelejtették kulcsra zárni. Másnap kiderült, hogy egy, a főszervező sleppjébe tartozó szervező be is nyitott, látta az alvó gyereket és két üveg bort felbontva, majd kiment, és nem intézkedett, tehát ő is mulasztott (ez később azért jó, mert ha én bukok, ő is bukik). Az a szerencse, hogy nem akkor jött, mikor később én is bealudtam ugyanott, így legalább le tudom tagadni, hogy tudtam volna a borról vagy annak megvásárlásáról. Másnap délelőtt aztán számonkérték rajtam a 2 bort, én meg nem tudtam, ők miről tudnak, így először a szintén fogyasztott sört kezdtem volna bevallani (mégis csak kevésbé tömény, azt meg nem hiszik el, hogy több óráig velük voltam, de semmit se láttam, hallottam). Aztán láttam, hogy arról nem tudnak, mert rögtön a borról kezdtek beszélni, úgyhogy azt mondtam, csak egy nagykorú táborozó ivott, az is csak egyet, mert már nem akartam neki kiönteni. A borokon látványosan meglepődtem. Kaptam egy kisebb lebaszást, de nagy szerencsémre kiderült, hogy nem csak én mulasztottam. Pár nappal később aztán, szerintem ittasan (az éjszaka közepén küldte az e-mailt) adott nekem egy ultimátumot a főszervező, hogy távozzak önként a kollégiumból, vagy különben magasabb szintről (fegyelmi eljárás) vizsgálják ki a történteket. Én nem csicskultam be, hiszen tudtam, hogy bizonyítéka nem lehet, táborozók nem fognak rám vallani, tömegesen semmiképp, egy állítás egy ellen meg nem bizonyíték, de még kettő se nagyon. Másnap aztán szépen visszakozott is, jegelni akarta az ügyet, hogy majd a tanévben beszéljünk róla. Tanév elején, aztán beszéltünk is egy harmadik ember társaságában, én előadtam ugyanúgy a történteket, mint korábban, és megismétlődött a lebaszás. Szerintem rájött, hogy egyrészt kétséges a siker, hogy ki tudna-e engem rúgatni a kollégiumból, másrészt az viszont nem kétséges, hogy ha ilyen ügy van, akkor bukik a szervező barátja is, aki nem cselekedett a 2 üveg bor megtalálásakor, még azt is otthagyta, ráadásul rossz hírét kelti az egyetemnek, a kollégiumnak, és a saját táborának is, ha megjelenik esetleg a médiában, hogy ott kiskorúak ittak (ami persze minden táborban, osztálykiránduláson, ottalvós gimis tanulmányi versenyen megtörténik, voltam páron az évek alatt), vagy legalábbis ennek gyanúja felmerült. Azt meg nyilván sejti, hogy ezzel azt azért elérte, hogy ne akarjak az ő főszervezősége alatt soha többet szervező lenni.
Sajnos a tábor ideje alatt meghalt apámnál a kutya, akit nagyon szerettem, de élete utolsó másfél évében apám miatt nem láthattam. Az altatásáról szóló hírt akkor olvastam egy reggel felkelve, amikor már akkor se értem volna oda életében, ha azonnal hazaindulok... Ezt nem bocsátom meg neki. És mindezt a pénzért csinálta: össze akarta velem rúgni a port, hogy mondhassa, hogy érdemtelen vagyok a gyerektartásra, mert nem látogatom...
Már a táborban volt egy apróbb sértő elem D. S. viselkedésében: jól otthagyott, mikor vártam rá (állítása alapján), hogy visszajön, míg eszek. Ebből persze komolyabb vita nem alakult ki, de rosszul esett. Én elég lassan eszek, általános iskolás koromtól egészen végzős koromig gyakorlatilag minden kiránduláson, versenyen, menzás ebédnél magamban fejeztem be az evést, a többiek ott hagytak. Csak a családom várt meg gyakorlatilag. Aztán végzősként ez megváltozott: Cs. I. mindig megvárt. Erről a helyzetről akaratlanul is ez jutott eszembe, ezért esett rosszabbul, mint ami alapesetben indokolt lett volna. Aztán D. S. össze-vissza variált a jövetelével, azt, hogy nekem hogyan jó, teljesen lesöpörte az asztalról. Bár egész évben egyszer jön el hozzám, a visszaútját aszerint intézte, hogy mikor van tenisze, amit persze más esetben lazán kihagyott, az odaútnál pedig számított, hogy ne kelljen korán kelni, hogy otthon egyen vasárnap (anno ők kitalálták, hogy hétfő helyett vasárnap korán reggel menjek, nem problémáztam), az már nem számít, hogy az általa kívánt túra megtervezésével vasárnapra órákat töltöttem (nem, hétköznap nem tudjuk megcsinálni, mert nincs buszjárat csak hétvégén).Összességében tehát kissé elrontotta a számízét jövetele előtt, de azért nem mondtam le, mert nem illett volna, miután ők vendégül láttak korábban. Mivel láttam, hogy igazából meggyőzhetetlen, és úgy se változtat, feleslegesnek is éreztem erről beszélni, és ő se feszegette a témát, így az szépen szőnyeg alá lett seperve. Az itt léte első 2 napjában nem is volt vita, programok voltak, telt az idő együtt. Aztán szerveztünk egy kártyázást, iszogattunk is, ő pedig elkezdett anyagiakról beszélni: felhozta, hogy szerinte másfél hónapja a strandon ő fizetett nekem. Én ezt vitattam, mivel emlékeztem, hogy feleztünk. Ő ezután a strandon elfogyasztott ebéd árára mondta ugyanezt, de én emlékeztem, hogy ezt is feleztük. Viszont ettől a méltatlan vádaskodásától, hogy én más pénzén ennék vagy programoznék és ez egyoldalú lenne, úgy kiakadtam, és felháborodtam, hogy elővettem egy kétezrest a pénztárcámból, lebasztam elé az asztalra, és megmondtam neki, hogy rakja el, de engem ilyenekkel ne pocskondiázzon. Erre persze megfagyott a levegő, ő a pénzt nem rakta el, az egész este ott maradt az asztalon. Másnap reggel aztán ő próbált úgy tenni eleinte, mintha én lettem volna a hülye, és ittas állapotban (valóban ittam, de azért beszámítható voltam szerintem) félreértettem volna a dolgot és ok nélkül felkaptam volna a vizet. Ha nem tudtam volna megkérdezni az este szintén ott lévő barátaimat, és ők nem erősítették volna meg, hogy ők is úgy értették a dolgot, mint én, akkor lehet, el is gondolkoztam volna komolyabban, hogy félreérthettem a dolgot. Aztán persze a barátaimon túl még egy valami megerősítette azt, amit gondoltam: D. S. másnap reggel sutyiban, amikor nem láttam elrakta a kétezrest. Ha nem akarta volna azt mondani, amit értettem (mert nem gondolta volna úgy), akkor ugyan miért rakta el a pénzt? Miután nyugtáztam felé, hogy elrakta a pénzt, elvörösödött és visszarakta azt. Ezután (ahogy az eredetileg is tervben volt) hazament. Mivel bosszút tudott volna rajtam állni, ha ellenem vall esetleg a tábor főszervezőjének, így nem akartam vele jobban összerúgni a port. Ez valószínűleg kölcsönös volt, hiszen én is javítok neki továbbra is versenyfeladatokat. Így tehát a kölcsönös függés minden valószínűség szerint garantálja nekem, hogy nem bántjuk egymást. D. S. végül a közös tiszai nyaralást is lemondta. Az indoka felettébb röhelyes, a valóság helyett filozófiai mélységig lemenve relaxációkról, a külvilág kizárásával megvalósuló "gondolatszintézisről" ír, ami azt eredményezte, hogy nem jön, az ok pedig, amit megszintetizált: "Csak!".
Az említett közös nyaralás viszont D. S. nélkül is jól sikerült. K. V.-vel, K. D.-val, V. D.-val és B. A.-val töltöttük ezt a pár napot. Fürödtönk, kártyáztunk sokat és kétszer bográcsoztunk. A kaják is jól sikerültek. Végül is ez a diákkörös közös pihenés ötletéből indult ki, úgyhogy legalább ennyi haszna biztos volt annak a tevékenységemnek. Már most elhatároztuk, hogy jövőre is megyünk.
A kolis felvételik is szépen lezajlottak, bár sajnos akivel jóba lettem a felvételin, ő nem került be, így nem tudtam őt az új szobatársamnak választani. Helyette kaptam két ismeretlent, de reménykedtem benne, hogy szerencsém lesz. A felvételin így, a másik oldalról, hogy már nem kellett izgulnom vagy úgy viselkednem, hogy tetsszek, sokkal jobban éreztem magam. A másik koli felvételijére, ahol csak külsős vagyok, nem mentem el. A gólyatáborokkal ugyanez volt a helyzet, bár az annyira azért nem volt nagy szám, de legalább megismertem kicsit jobban a gólyákat, meg azért az esti programok jók voltak.
A következő tanév elején valószínűleg végleg meghalt az SZDK. De a haldoklás nem most kezdődött, hanem egy évvel korábban, miután más váltott engem az elnöki poszton. Az ebbe az évbe eső történések is sokatmondóak azonban. Az év elején, miután a vizsgákkal végeztem, gondoltam, beavatkozok a dolgok folyásába, mivel felismertem, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Persze ennek felismeréséhez nem kellett nagy zseninek lenni: már csak kb feleannyi témájú diákkör működött, mint az én időmben, új tagok szinte egyáltalán nem léptek, egy komplett évfolyam elveszett gyakorlatilag. Ez látszott azon is, hogy a Facebook-oldal lájkolóinak száma alig nőtt a tanév eleje óta. Ennek oka a csökkenő témaválaszték mellett az, hogy alig voltak hirdetve a diákkörök, 2 hónap kellett arra is, hogy az iskolában plakátok kerüljenek ki (alattam a 2. héten kint voltak).Az elnök az oldalt is kevésbé gyakran szerkesztette, az ülésen született döntéseket pedig egyes esetekben egész egyszerűen nem hatotta végre, így komolytalanná téve az egészet. A csúcs mégis az volt, amikor egy idióta (tátogás), a korábbi profilba egyáltalán nem illeszkedő vetélkedőt szervezett, de azon egyetlen induló sem volt. Eközben az én, mint tag aggódó kérdéseire elnökként egész egyszerűen nem válaszolt. Ezért aztán a vetélkedője sikertelenségének másnapján én ülést kezdeményeztem azokból a kérdésekből, amiket nem méltatott válaszra. Neki ezt szabály szerint kötelező lett volna kiírnia, de inkább a lemondást választotta. Ebben persze nyilván a vetélkedő sokkoló sikertelensége is benne volt, de az arányokat persze csak ő tudja. Így aztán a korábbi helyettese váltotta őt (mivel már csak 3 témában működött diákkör, így a maradék 2 szervezője indulhatott volna a választáson, de csak az egyikük vállalta: S. E., Z. M. pedig nem). Én benne is bíztam, a saját témáját sikeresen, nagy létszámmal szervezte, L. R. hibáit pedig velem együtt szidta. El is jött hozzám, én mutogattam neki a honlapszerkesztést, meg adtam sok tanácsot, amit érdeklődve fogadott. Én persze mindig hangsúlyoztam L. R.-nek is meg neki is, hogy nem kell azt csinálni, amit én csináltam előttük elnökként, ugyanakkor az eredmények azt mutatják, hogy az működött. Azon lehet lamentálni, hogy mennyire jól működött, működhetett volna-e jobban, de az vitathatatlan, hogy működött. Tehát ha nincs jobb ötletük, akkor csinálják azt, mint én, de rosszabbat ne csináljanak helyette, ha pedig tudnak jobbat, az csak jó. S. E. aztán sajnos még L. R.-t is messze alulmúlta. L. R. rosszul irányította a diákkört, de legalább csinált valamit, S. E.-ről viszont túlzás nélkül elmondható, hogy az égvilágon nem csinált semmit. Még az elnökváltásról sem hívott össze ülést, a korábbi döntéseket ugyanúgy nem hajtotta végre, nem reklámozott, nem szervezett programokat, nem szerkesztette a honlapot. Az egész fél éves munkája abban merült ki, hogy felrakott egy mémet a Facebook-oldalra. Persze nála is érdeklődtem, hogy mi a franc történik, és bíráltam is a semmittevését, ő ezeket ugyanúgy válasz nélkül hagyta, mint L. R. És én se tudtam már semmit csinálni, mert nem volt potenciális jelölt sem helyette egészen egyszerűen. Az meg, hogy ő van, vagy senki, már teljesen mindegy a teljesítménye alapján. Az év eleje viszont még ezt is alul tudta múlni.
Én ugyanis jeleztem Z. M. felé, hogy a tavaly második félévben megromlott kapcsolatunk, de legfőképpen a nyári bunkósága velem és D. P.-rel arra késztet, hogy befejezzem vele az együttműködést. Elmondtam neki, hogy vendégeket továbbra is leszervezek, ha úgy van, de vele legfeljebb az időpontot vagyok hajlandó egyeztetni, mert azt muszáj. Ő erre elmondta, hogy nem akarja a tavalyi formában folytatni a matek diákkör szervezését, hanem állandó időpont meghirdetése nélkül, tart diákkört, ha "úgy van" és szól róla (a tavaly kizárólag részt vevő) osztálytársainak. Én persze rögtön láttam, hogy ebből így semmi nem lesz, fix időpont nélkül nem lehet vele tervezni, nem is fog senki számolni vele, hogy van ilyen. De ha mégis összejönnének az osztálytársaival néha matekozni, arra egyrészt túlzás lenne a "diákkör" megnevezést használni, másrészt - ami nagyobb baj - így nem vonnak be fiatalabbakat, a semmiből pedig nem lesz új szervező, ha minden tag egyszerre a szervezővel elballag. Tehát ez az út mindenképp a megszűnés felé vezet. Én erre rá is világítottam neki, mire ő elmondta, hogy őt a diákkör jövője nem foglalkoztatja. Én még elmondtam, hogy ha én így álltam volna az egészhez, és csak az ismerősöket hívom, akkor ő se jött volna előbb tagként, most meg szervezőként. Ezt nem is vitatta, egyszerűen nem érdekelte. Az érdektelenséggel pedig nem tudok mit kezdeni, ezért közöltem, hogy ebben az esetben vendégeket sem szervezek, mert ehhez én már bármilyen társszervezőként nem adom a nevem, meg értelme sincs. Így aztán végül csak befuccsolt a matek diákkör is, de legalább nem az én szervezőségem után rögtön, Cs. I. kizárásával szűnt meg, hanem valaki más tevékenysége vezetett ehhez. Persze érdekes belegondolni, hogy vajon Cs. I. szervezőként meddig jutott volna, bár szerintem valójában valószínűleg nem is voltak ilyen ambíciói.
Én azért nem bírtam magammal, és "minden mindegy" alapon írtam még a diákkört pár hónapja elvileg patronáló tanárnak, amiben ismertettem a helyzetet a tavalyi nagy visszaeséstől (számokkal alátámasztva) kezdve, Z. M. érdektelenségén át addig, hogy nemhogy elnök, de elnökjelölt sincs. Ezek után megbeszéltük, hogy új alapokra helyezzük a dolgot, és felmerült az az ötlet, hogy feladatonként osszuk szét azokat a tagok közt, ne mindent az elnök csináljon az egyes témák szervezésén kívül. A tanár két téma beindításán is munkálkodott állítólag. Nagyon bíztatóan lépett fel, de azért bennem voltak kételyek, korábban is szervezett állítólag valami pénzügyi önképző kört, de az is befuccsolt. Persze még mindig ez volt a legjobb lehetőség. Z. M. és S. E. diákkörein kívül indult egy harmadik is, bár az a téma már tavaly előtt, alattam se működött (akkor 9 elindult diákkörből 7 érte meg a tanév végét). Később aztán volt szó róla, hogy szervezzek vendéget a témahétre, de aztán végül ezt a tanárok megcsinálták. Én pedig nem sokat foglalkoztam már a diákkörrel, hiszen így, hogy már nem járok oda, tettlegesen nem sok mindent tudok tenni, a tanácsaim meg senkinek nem kellettek. Titkon reméltem, hogy megfordul a trend, és javulnak a dolgok, ha pedig lenne egy olyan lelkes tag, mint H. E. vagy én voltam, és kíváncsi lenne a tanácsaimra, bármikor szívesen megosztanám vele, és amennyire lehetőségem lenne, segítenék is, elvégre alattam működött ez a dolog utoljára úgy, ahogy minimum kellett neki. És még onnan is lenne hova fejlődni. Csak ez a nehéz, hogy 4 évig van ott egy diák, ebből van 2 év, amikor már nagyobb, kiismerte a dolgokat, és képes lehet szervezni ilyen dolgokat jól. És ha éppen jön két rosszabb évfolyam, ahol nincs ilyen ember, akkor vége a dalnak, ahogy ez látszik is. A szervezők tekintetében ugyanez van, főleg a tantárgyi diákköröknél. Jó esetben egyáltalán van valaki, akinek a tudása kiemelkedik az adott tárgyból, de 2-3 ilyennél nagyon ritkán van több, aki még korban is jó. És ha ennek a legfeljebb 3 diáknak nincs motivációja szervezni, akkor kész. Egy gyengébb tudásúnak hiába lenne, arra nem menne senki, mert nem lenne színvonal, bohóckodás lenne. Az meg, ha tanár veszi át a szervezést, elveszi az általam és a többi alapító tag által megálmodott arculatot, és gyakorlatilag átmegy szakkörbe az egész. Ami persze nem rossz, de ez más volt, szakkör előtte is volt.
A kollégiumi gólyatábor után P. A.-val mentünk fröccsözni. Ez úgy indult, mint a többi találkozás, beszélgettünk, ő szokás szerint elpanaszolta a családi ügyeit, én meg a nőügyeimet. Aztán - lehet, hogy az alkohol hatására is - a dolgok más irányt vettek. P. A. elég erőteljesen elkezdett flörtölni velem (én sose akartam vele kapcsolatot), aminek a vége az lett, hogy mikor hazakísértem (mert mégis csak így illik) és leültünk egy parkban, ő lesmárolt. Persze én is férfiból vagyok, és azért nem néz ki rosszul (mondjuk túl jól se), benne voltam a dologban. Másnap aztán engem igazából nem izgatott az egész, ő viszont össze-vissza viselkedett. Abból, hogy délelőtt 1-2 órán keresztül nem olvastam el és így nem válaszoltam az üzenetére, levonta azt a következtetést, hogy én gyerekesen megharagudtam. Aztán, még mielőtt felfedeztem volna egyáltalán, hogy letiltott, írt egy e-mailt, hogy majd ha lenyugodtam, beszélhetünk. Nem igazán értettem, miről beszél, halál nyugodtan cikkeket olvastam, de sebaj. Délután találkozni akart megbeszélni a dolgokat, ebbe belementem, majd a maradék büszkeségét óvva előadta, hogy nem akar kapcsolatot. Én meghagytam neki az örömöt, hogy ő mondhatta ki, aztán mentem a dolgomra. Pár nappal később nagyobb baráti körben is találkoztunk, de mindketten úgy tettünk, mintha mi se történt volna.
A félévben új szobatársakat kaptam, akiket én választhattam ki a gólyák közül. Ezzel viszont nem voltam sokkal bentebb, mert akivel beszéltem a felvételi során vagy korábban és felvették, az lány volt, a fiúval meg, akikkel beszéltem, nem kerültem be (egyiküknek egyetlen helyen múlt). Így aztán gyakorlatilag teljesen random módon választottam két embert. Eleinte úgy tűnt, hogy beválnak. Én nagyon pozitívan álltam hozzájuk, mindkettejüknek felajánlottam, hogy segítek nekik a bepakolásban (ezt nem igényelték), és csomó hasznos információt megosztottam velük. Eleinte úgy tűnt, az ő hozzáállásuk is jó felém: kértek nekem számlát, mikor nem voltam a koliban, várták az általam rendelt sört (végül akkor hozták, mikor ott voltam). Viták sem voltak, bár arra nem is számítottam ilyen korán semmiképp. A második héten egy közös kocsmázást is csinált a szoba az én javaslatomra. Szerintem ez is jól sikerült, nem léptem át a határt se. Azért ekkor már éreztem azt is, hogy azért vannak köztünk jellembeli és életmódbeli különbségek is, és nem ők lesznek azért a legfőbb barátaim, de úgy gondoltam, mindenképp a barátaim közt tudhatom őket ezek ellenére is.
Aztán pár hét alatt kiderült, hogy rosszul gondoltam. A gólyaavató bulin kicsit többet ittam a kelleténél, és a padlóra (nem a szőnyegre, nem az ágyra, nem a cuccaikra, csak az ágyam mellé a padlóra) hánytam, mivel a szemetest a sötétben nem találtam, egyébként is ittas voltam. Utána még kimentem a WC-re rendbe szedni magam, majd mentem vissza takarítani. Addigra feltakarítottak, pedig én se nem kértem, se nem vártam el, az az én mocskom volt. Természetesen megköszöntem másnap (addigra visszafeküdtek, mire visszamentem). Ennek ellenére egyikük jól lecseszett, amit azért nagyobb részben meg is értettem, nyilván nem volt ez nekik kellemes szituáció, bár azért azt gondolom, hogy ilyen egy egyetemi kollégiumban előfordul (és hallottam is máshonnan durvábbakat: szekrénybe hányást, fal levizelését) néha, velem se volt gyakran ilyen, nem célom ez. Ha nem cseszeget, még vagy 10 sörrel meg is háláltam volna, hogy feltakarítottak. Ettől viszont még mindig nem éreztem úgy, hogy nagyon rosszba kéne lennünk, bár azért ez kissé barátságtalan fellépés volt, noha valóban kellemetlenséget okoztam. Én semmit sem szóltam, mikor az igazgatóhelyettes fia lehányt részegen (hol van ez a földre hányástól?), vagy amikor egy sítáborban 7 helyre hányt oda részegen a szobatársam, és Cs. I.-vel is csak poénkodtunk a részegségén, mikor több ízben is nem tudott saját lábon kimenni hányni és én segítettem ki.
A következő hónapban aztán tényleg elvetettem a sulykot. Miután meghalt dédnagymamám (nem tudom, hogy ezért-e), többet ittam egy kolis ivós játékon a kelleténél, és éjszaka, mikor arra ébredtem, hogy vizelnem kell, részegen jó ötletnek tűnt nem kimenni a folyosóra, hanem az ágyam mellett talált üvegbe elvégezni a dolgom. Ez sajnos nem sikerült tökéletesen, és ment mellé is. Aztán, mikor hánynom kellett, sikeresen kiértem a WC-ig. Reggel csak homályos emlékeim voltak erről, azt se tudtam, álmodtam-e vagy tényleg ekkora barom voltam. A szobában szétnézve, sehol sem találtam vizeletnyomokat, az ágyam, pizsamám se volt nedves. Ez teljesen elbizonytalanított, egész nap azon agyaltam, hogy vajon megtörtént-e ez a szégyenteljes eset vagy nem? Reggel a szobatársak még aludtak, mikor órára kellett másnaposan vonszolnom magam (mentségemre szóljon, beültem a 8-as előadásra), így nem keltettem fel őket megkérdezni a dolgot. Este aztán jött a feketeleves: valóban megtörtént. Nagyon szégyelltem magam, azt gondolom, ez már tényleg nem fér bele. Egy hányás néha-néha elmegy egyetemistaként, de ez már túlmegy egy határon. A múltkor is jobban kiakadó szobatársam pedig elmondta, hogy elment a választmányi elnökhöz árulkodni, ráadásul még a történteknél is rosszabbat mondott (és feltételezett a sötétben): szerinte bevizeltem. Természetesen elmondtam az ennél azért jobb valóságot (mégiscsak más egy barom ötlet végrehajtása, mint a bevizelés), és azt is, mennyire szégyellem magam, és mennyire sajnálom a történteket, amikért bocsánatot is kértem. Ennek ellenére rendkívül barátságtalan dolognak tartottam, hogy hamarabb megy el árulkodni a választmányi elnökhöz, minthogy velem beszélne egy szót is. Azt gondolom, hogy attól függetlenül, hogy mekkorát hibáztam, egy barát ilyet nem tesz, mintahogy én se mentem árulkodni, mikor lehányt részegen az igazgatóhelyettes fia. Ennek hangot is adtam, de persze szerinte ez volt a megfelelő eljárás. A másik szobatársunk nem mondott erre semmit, csak mikor kettesben is rákérdeztem: ő se csinálta volna ezt. Ezzel megpecsételődött a kapcsolatom a szobatársaimmal. Már nem érdekelt, hogy barátok legyünk. Nekem ilyen barát nem kell. Ettől függetlenül együtt kellett élnünk. Ez gyakorlatilag úgy zajlott, hogy köszönésen és a lámpa lekapcsolásán kívül egy szót sem szóltunk egymáshoz az árulkodóval. Mivel a másik az ő szaktársa volt, így egyértelműen ő is inkább az árulkodóval haverkodott, bár velem sem volt ellenséges, de inkább semlegesnek, mint barátinak mondanám a viszonyunkat. A szégyenteljes esemény valódi formáját leírtam egy e-mailben a választmányi elnöknek még aznap este, és tőle is elnézést kértem, és önmagam ostoroztam. Emellett bevállaltam neki a Száraz Novembert (amit a kolin kívül nem is terveztem és nem is tartottam be), és kértem valami közösségi munkát, hogy legalább valamilyen szinten jóvá tehessem ezt. Így lettem a kollégiumi HÖK kommunikációs referense. A választmányi elnök nagyon normálisan kezelte a dolgot, nem szólt az igazgatónak és elvileg másoknak se, elintézte ennek a munkának a kiosztásával, meg, hogy több ilyen ne legyen. Hiába, ő évekig 16 fős szobában lakott egy kollégiumban, tudta, hogy nem a széthúzás és egymás jelentgetése, hanem az összetartás a megfelelő út.
Ez a félév egyébként annak köszönhetően, hogy nyáron megcsináltam egy hosszú labort, könnyebb volt, mint az előzőek, mivel kevesebb órám volt. Hétfőn csak 6-ra kellett mennem, így sokszor aznap indulhattam ebéd után otthonról, amikor a buszon is sokkal kevesebben voltak, mint vasárnap. Sokkal jobban élveztem így az egyetemet, hogy végre volt szabadidőm. Mindkét szakkolival voltunk kirándulni is, amik jól sikerültek ugyan, de egyiknél sem sikerült az egy-egy jó csajhoz közelebb kerülni (az egyiken az adott csaj ott se volt, a másikkal meg nagyon nem voltunk egy hullámhosszon, mikor dumáltunk). K. A.-nak tovább folytattam az órák tartását. Nyár végén lerakta az osztályozóvizsgákat kémiából és fizikából, hogy magasabb osztályok versenyein is indulhasson. Mindkét vizsgája ötös lett, persze sokat is készültünk rá jó pénzért, olyan is volt, hogy 4 napig náluk is aludtam. A félév során tovább is jutott az áhított két verseny első fordulóin, és behívták egy diákolimpia válogatójára is, ami igen pikánsnak ígérkezett abból a szempontból, hogy ott Cs. I. volt az egyik versenytársa. Egy másik diákhoz is elmentem órát tartani, de az síkhülye volt, aztán még meg is sértődött azon, hogy az óra végén közöltem, hogy "2000 Ft-ot szeretnék kérni", mikor magától nem vette elő a pénzt. Az ő mércéje szerint ez a pénz udvariatlan követelése volt.
Hosszú idő után megesett velem az, hogy annál a csajnál, akinél próbálkoztam, érdemesnek (nem 0 valószínűségűnek) éreztem bepróbálkozni egy randira hívással. P. D.-vel a félév talán legrettegettebb óráján, a fizikai kémia laboron találkoztunk teljesen véletlenül, és még az ő javaslatára mérőtársak is lettünk. A laborok alatt rendre sokat beszélgettünk (gyakran kellett különböző egyensúlyok beállására várnunk a mérések során), mindig volt témánk is, és éreztem, hogy nem csak én erőltetem a dolgot, ő meg válaszolgat, mert nem akar megbántani, hanem ő is élvezi ezeket a beszélgetéseket. A laborok közt is gyakran beszélgettünk: eleinte a jegyzőkönyv elkészítése mindig témát adott, de mindig elkanyarodtunk más témák felé is. Október közepén a kar megszervezte a tanár-diák kirándulását szokás szerint, én meg a laboron felvetettem P. D.-nak, hogy elmehetnénk. Kicsit kérette magát, de összességében végig éreztem, hogy menni fog ez, és nem is ment túl nehezen. A kiránduláson órákon keresztül nem fogytunk ki a témákból, ami azt gondolom, jót jelentett. Az meg még jobbat, hogy miután visszaértünk a vonattal, felvetettem neki, hogy levezetésnek igyunk meg a közeli kocsmában egy-két fröccsöt, és ebbe is belement. Ekkor már kettesben voltunk, és az alkohol hatására a hangulat még oldottabbá vált. Ekkor már egyértelműen éreztem, hogy el kell hívnom egy randira.
A következő laboron ezt meg is tettem. A labor nem kezdődött a legjobban, nekem vegyészként nehezebb mérést adtak, mint neki tanéri szakon, így joggal tarthattam tőle, hogy hamarabb végez, és elmegy (nyilván nem tudhatta, mire készülök). Ennek megfelelően most különösen próbáltam jó tempóban dolgozni, és sikerült is pár perccel korábban végezni. A labor után aztán jött velünk P. D. barátnője, így meg kellett várnom, míg végre más felé veszi az irányt. Ez után kicsit zavarban ugyan, de sikeresen el tudtam hívni randira P. D.-t. Ő mosolygott, egyértelműen nagyon örült a hívásnak (mondta is), a következő héten azt mondta, gyakorlatilag minden nap ráér, így könnyen találtunk időpontot is. Úgy éreztem, egyszerűen álomszerűen alakul ez az ügy. Nem éreztem ilyet több mint 2 éve. Miután K. E.-rel szakítottunk, mind G. R.-rel, mind D. D.-vel, mind Sz. G.-vel voltak kétségeim, és nem is sikerült idáig eljutni: egy kellemes program után egy ilyen egyértelmű és boldog "Igen" válasz a hívásomra. El se akartam hinni. Aztán P. D. távozása után pár másodperc kellett csak, hogy visszarántson a valóságba és újra rossz legyen a kedvem: ahogy felszállt a villamosra, ránéztem a telefonomra, és elolvastam apám üzenetét: meghalt dédnagymamám. Aznap az órámat is lemondtam, és ekkor történt a nagy berúgásom is.
A következő héten aztán megtörtént a randi. Erre az alkalomra egy bonbonnal is készültem, a programot tekintve pedig megkérdeztem, hogy sétálna és beülne valahova, vagy pedig mozihoz van jobban kedve. Inkább az első lehetőséget választotta. A randi jól is indult, pár perc után már P. D. kezét is sikerült megfogni. Később sem voltak kínos csendek, bár néha úgy éreztem, kicsit sokat beszélek magamról. Séta közben beültünk forralt borozni is, a hangulat ekkor is jó volt. A randi végén hazakísértem P. D.-t, majd a kollégiuma előtt smároltunk is, bár ezt hamar abba akarta hagyni, arra hivatkozva, hogy épp az egyházi kolija kamerája előtt vagyunk. Mivel valóban ott volt tőlünk pár m-re a kollégium falán egy kamera, így próbáltam elhinni, hogy csak ez a gond. P. D. azt is mondta (magától), hogy élvezte a találkozást. Összességében én is sikeresnek éreztem az estét, de nem voltam 100 %-ig biztos a dolgomban.
Nem is csoda. Másnap felhívtam P. D.-t, és ekkor teljesen máshogy beszélt velem, mint korábban. A beszélgetést hamar lezárta, és nem is úgy beszélt velem, mintha a potenciális pasija lennék. Ekkor már éreztem, hogy valószínűleg gond van, de még reménykedtem, hátha csak valami tőlem kívül álló ok miatt rossz volt a kedve. Másnap úgyis labor volt, gondoltam, majd a labor után kiderül, van-e okom igazán megijedni. Ekkor ZH-t írtunk, és velünk vegyészhallgatókkal nehezebb, és fél órával hosszabb ZH-t írattak, mint a tanárszakos hallgatókkal. P. D. ki is ment hamarabb, mint én, de nekem még írnom kellett. Bár aggódtam, de úgy voltam vele, hogy így legalább sok mindenről fog árulkodni, hogy megvár-e. Megvárt. Örültem. Hiába. Ugyanis rögtön félrehívott beszélni, és ekkor már éreztem kétségtelenül, hogy jön a fekete leves. Arra hivatkozva, hogy túl gyors volt neki a tempó, közölte, hogy bár jó volt az együtt töltött este, nem szeretne folytatást. Én persze mondtam, hogy lassíthatunk, ha csak ez a gondja, de nyilván nem csak ez volt, mivel ezt sem szerette volna. Igazából fogalmam sincs, mi lehetett a gond, mert a randin ugyanúgy viselkedtem vele, körülbelül ugyanazokról a témákról beszéltem, mint az előtte való közös túrán, és nyilván a stílusom is hasonló volt. Nem arról van tehát szó, hogy hibátlannak gondolnám magam, hanem egyszerűen nem látok különbséget aközött a viselkedésem közt, ami azt eredményezte, hogy látványosan örült a randimeghívésomnak, és aközött, ami azt eredményezte, hogy mégsem akart folytatást. Ez volt tehát a "sikersorozatom" újabb "fergetes" állomása.
Ebben a tanévben is folytattam a versenyfeladatok javítását, és elvállaltam a szállás megszervezését is egy ilyen levelezős verseny díjkiosztójával egybekötött ankétra. Ennek elvállalása előtt előre leszögeztem, hogy én a szállásfelelősi feladatokat (körbevezetés, ágyneműk kiosztása, stb) szívesen vállalom, de a diákok őrzését nem. Ennek megfelelően gondtalan volt a feladatom, bár végül D. S.-t is egy változtatás miatt abba a koliba osztották, ahol én voltam a felelős. Vele viszont nem beszéltünk egy szót sem, ellenben egy másik diákkal, M. R.-tel igen. Ő abban a városban jár gimibe, ahol én is tanultam és nagyon jól elbeszélgettünk. Pár nappal később otthon egy vízilabdameccsre is elmentünk együtt, akkor is jót dumáltunk, sörözgettünk. Az év hátra lévő részében egész jól összebarátkoztunk, még többször találkoztunk meccsek és sörözések alkalmával.
A félév második fele valamivel nehezebb volt, mint az első. Ekkor már több beadandó és ZH volt, ráadásul a kollégiumban a száraz novembert is el kellett játszanom. Így aztán a társas sörözések gykorlatilag teljesen elmaradtak, amivel romlottak a társasági kapcsolataim. Közben K. A. szépen hozta az eredményeket, a tanítása meg a pénzt nekem, de a stílusa továbbra sem javult. Érdekes helyzet volt, hogy egy diákolimpia válogatóján M. R. és Cs. I. ellen versenyzett. A karácsony úgy telt, ahogy szokott: szenteste otthon voltunk, majd utána meglátogattuk, illetve meglátogattam a nagyszüleimet.
Ekkoriban apám nagy meglepetésemre bocsánatot kért azért, hogy hamis tanuzással vádolt. Én ennek hatására próbáltam vele megegyezni a tartásdíj ügyében, amiért ugye beperelt, de ő ezt nem akarta, helyette támadott többek közt azzal, hogy míg a vele való közös karácsonyozást álságosnak tartom a pereskedés közepette, sörözni azért mennék. Ezt arra a mondatomra alapozta, amiben javasoltam, hogy egyezzünk meg egy sör mellett. Nyilván ha lett volna megegyezés, ami nem lett, utána lehetett volna a közös karácsonyozásról is beszélni. Ő viszont olyan kis összeget ajánlott, ami elfogadhatatlan volt nekem, és nyilván doktori végzettséggel annál 10-20 ezerrel nagyobb összeg sem terheli meg. Ő erre azt állította, hogy doktori végzettséggel átlagbér alatt keres, majd, mikor ezt vitattam, akkor anyámat támadta. Ebből nem lett így megegyezés.
A Szilvesztert volt osztálytársaimmal töltöttem Budapesten. Ez igen jól sikerült, kocsmatúráztunk és egy táncos helyre is bementünk. Közben az éjszakai járatokon majdnem eltévedtünk. Becsajozni persze nem sikerült.
Az év embere: N. G.
Az év új ismerőse: M. R.
Az év csalódása: a diákkör teljes összeomlása L. R. és S. E. elnöksége miatt, illetve D. S. holt versenyben
Az év hibája: üvegbe vizelés kísérlete ittas állapotban
Az év sikere: két sikeres kitűnő félév, és sikerek a tanítás terén is
Az év versenyeredménye: egyetemen alig van verseny, így egyértelmű: matekból egy 5. hely