Durva vita Cs. I.-vel, versenykudarc
Azt terveztem, az eheti diákkörön megmondom a magamét Cs. I.-nak és Z. M.-nak (Cs. I.-vel volt több gondom), de csak Z. M. jött el, így csak neki mondtam meg. El is ismerte, hogy nem nézte már jó régen a diákköri csoportot és ígéretet tett, hogy innentől gyakrabban fogja. Azzal kapcsolatban viszont, hogy a matekversenyről hamarabb haza akar menni, hárítja a felelősséget a fizikatanárra, pedig végeredményben ő dönt, még ha kapott is utasítást. Na de mindegy, elég jól meg sikerült beszélni a dolgokat, nincs értelme ezen összeveszni. Cs. I.-re viszont még jobban megharagudtam, mivel még csak nem is szólt, hogy nem fog jönni. Másnap tetézte az elégedetlenségemet azzal, hogy jött iskolába, ami azt jelentette, hogy már előző délután sem lehetett a halálán, nyilván, ha akart volna, tudott volna jönni diákkörre. Nem értem most ezt, eddig mindig eljött, mindig végig ott volt, ő volt magasan a leglelkesebb tag, ha az egész évet nézem, bár az elmúlt időben már Z. M. is megközelítette. Leszámítva egy decemberi esetet, a bunkózás se volt jellemző rá. Lehet, hogy azért ilyen, mert valami gondja van velem? Na de mi lehetne? Még ha csináltam is valamit, például csúnyán szóltam hozzá, úgy, hogy észre se vettem, még az is messze eltörpül amellett a segítség mellett, amennyit év eleje óta segítettem neki, mind a matekozásban, mind az egyéb tapasztalataimmal, tanácsaimmal. De persze ki tudja, lehet, hogy az az osztálytársa mocskolódott, akivel a sítáborban nem jöttünk ki (bár ez se valószínű, mivel őt Cs. I. sem kedveli). Na de majd kiderül.
A hétvégén következett a szokásos matekos hétvége, ahova Cs. I. is jött. Előző nap rámírt Facebookon, hogy mikor indul a vonat. Több se kellett nekem, megírtam neki a magamét, minden sérelmemet az elmúlt hétről. Ezúttal nem is fogalmaztam olyan visszafogottan, mint a két hónappal ezelőtti nézeteltérésünknél. Ennek oka részben az volt, hogy nem az első eset volt, részben az, hogy most több dolog is összegződött bennem. Konkrétan bunkózásnak neveztem azt, amit csinált (bár őt magát nem bunkóztam le), szidtam, hogy milyen alapvető dolgokra "nem futja neki", például egy köszönömre, vagy arra, hogy nézze a csoportot vagy, hogy szóljon, ha nem jön a diákkörre. Persze ha tudott olvasni a sorok közt, így is kivehette belőle, hogy most sem az öszeveszés és a harag a célom: leírtam azt is, hogy nem azért kérem számon, hogy nem köszönte meg a segítséget, mert ne segítenék szívesen neki, és mondtam azt is, hogy ha baja van velem, az érdekel, sőt még az eredeti kérdésére is válaszoltam (vonat indulása). A legtöbb dologra egyszerűen nem tudott mit mondani, azt ragadta ki az egészből, hogy nem nézte a Facebook-oldalt és azt állította, hogy ő nézte, és nem érti, a Facebook miért nem jelezte. Ehhez képest a Facebook mindenki másét jelezte, sőt a veszekedésünk alatt az ő neve is megjelent, azaz nyilván akkor nézte meg, mire is nem válaszolt egy hete. Persze ez csak (majdnem bíztos) feltételezés volt tőlem, és mivel nem akartam lehazugozni, inkább ráhagytam a dolgot, bár azért mondtam neki, hogy ne nézzen hülyének, és megírtam, hogy a többi bunkózását nem lehet a Facebookra fogni. Ezt látta, de már nem válaszolt rá. Így az a reményem szertefoszlott, hogy megbeszéljük, hogy mi a gond, javítsunk rajta, és utána ugyanúgy álljunk egymáshoz, mint a múltkori hasonló eset után. Persze ő nem írt vissza, nem miattam nem beszéltük meg. Tehát sajnos, így, összeveszve vágtunk neki a szokásos matekos hétvégének. Ha barátságosan viselkedek vele, mintha semmi se történt volna, akkor magamat teszem nevetségessé és hiteltelenné, ráadásul azt mutatom, hogy nyugodtan bunkózhat velem, ha viszont nem beszélek vele, akkor várhatom, hogy ő próbálja megbeszélni a dolgokat - ez viszont ritka kellemetlen érzés nekem, hogy nem szólhatok hozzá, holott ettől a bunkózásától én még a barátomnak tartom. Végül mégis kénytelen voltam ezt tenni: a vasútállomásra érkezve ő másik padon ült, mint a többi fiú, így oda se mentem hozzá kezet fogni (ő se állt fel, hogy odajöjjön hozzám), és a vonatúton se szóltunk egymáshoz. A szálláson megint elrontották a szobabeosztást: engem külön raktak Cs. I.-től és a másik két velem egy iskolába járótól. Itt jött a dilemma: átkéredzkedjek-e? A válasz egyértelmű igen volt: ha külön szobába leszünk Cs. I.-vel, gyakorlatilag esélytelen, hogy megbeszéljük a dolgokat és kibáküljünk, ráadásul a másik két szobatárshoz is érdemes volt átköltözni, őket mégis csak ismertem, meg persze így nem is tűnt úgy, hogy Cs. I. miatt költözök. Ezután jött az ebéd: direkt sietve mentem le, hogy én üljek le először, így ne nekem kelljen eldönteni, hogy Cs. I. mellé ülök-e vagy sem. A döntés így nála volt, és mellémült, aminek azért örültem. Beszélni viszont itt sem beszéltünk. Hozzá kell tenni, hogy eléggé magába volt szállva, a másik két szobatárshoz is csak egy-két szót szólt. Ők viszont nem tudva az összeveszésünkről, mindkettőnket elhívtak estére moziba és mindketten igent is mondtunk. A mozi előtt bementünk a boltba sört venni. Mivel csak én vagyok nagykorú, mindig én szoktam fizetni, ebben a dologban tehát Cs. I. nem tudott megkerülni, ha sörözni akart. Eléggé meg is volt illetődve, a hűtőnél hosszú másodpercekig tanakodott, hogy el merje-e venni a sört, de aztán elvette és a pénztárnál szó nélkül felrakta a szalagra a többi mellé. Ekkor rékérdeztem a dologra. Nem akartam persze bunkózni, meg veszekedni, megvettem neki, utána kifizette, ennyi volt. Azért ez is oldott a konfliktuson. A mozi után kártyázni volt kedvem, meg is kérdeztem a másik két szobatársat, de nekik nem volt kedvük. Cs. I.-t nem kérdeztem, pedig neki mindig szokott lenni kedve vagy kártyához vagy sakkhoz. A láynoknak viszont volt kedve, így lementem hozzájuk. Érdekes módon Cs. I. nem mert velem tartani, pedig máskor mindig jött.
Másnap aztán fordulat következett be: a két szobatárs elment sétálni, én előre megmondtam, hogy maradok, és meglepő módon Cs. I. is maradt velem kettesben. Én elkezdtem KöMaL-példákat oldani, amire még az összeveszésünk előtt őt is hívtam, de most nyilván nem tartott velem. Aztán fél óra matekozás után már nem bírtam tovább, és nekiszegeztem a kérdést: miért csinálja ezt, mi a baja velem? Erre nem számíott, elkezdett össze-vissza beszélni és közben a telefonját nyomkodta. Ezzel engem is kizökkentett a tervezett mondandómból, és én is mondtam furcsa dolgokat, még jobban megsértődve azért, mert nem figyel rám. Aztán csak lerakta a telefont és én a sértett beszólásokon túl így már tudtam értelmes dolgokat is mondani. Ő csak azt hajtotta, hogy már nem tud visszamenni az időben, és nem akart bunkó lenni, de betegen nem ezen gondolkozott, hogy bunkó-e és megígérte, hogy legközelebb szól, ha nem jön a diákkörre. Végül aztán egy fél óra alatt megbeszéltük a dolgokat, aztán elkezdtünk együtt matekozni. Innentől vége volt a szobabeli kínos csöndnek, este már együtt mentünk sört venni, a vacsoránál is újra megvárta, hogy megegyem (én eszek a leglassabban, és csak ő szokott megvárni a szobatársak közül), közben beszélgettünk. Este aztán jöhetett a kártya és a sakk. Úgy tűnik tehát, újra szent a béke.
Hát, ez a "nagy béke" három napig tartott... Ekkor jött el az újabb matek diákkör időpontja. Nekem eggyel kevesebb órám volt, mint Cs. I.-nek és Z. M.-nak, így hamarabb érkeztem, és gondoltam, néhány matekpéldával elütöm az időt. Aztán már amikor 5 perce el kellett volna kezdődnie a diákkörnek, de még mindig nem érkezett senki, akkor szétnéztem az iskolában (Cs. I. mindig pontos szokott lenni, Z. M. általában 10-15 percet késik). Z. M.-t éppen akkor kaptam el, mikor kifelé ment a portánál, mikor meglátott, közölte, hogy sajnos nem tud ma jönni. Ezután jól lebasztam, hogy nem szólt előre, illetve egy hete azt mondta, hogy most mindenképp eljön, és otthagytam. Nem tűröm, ha szórakoznak velem és semmibe vesznek. Előző este 11-kor eszembejutott, hogy van egy érdekes példa, amit megmutatnék nekik a diákkörön és még azt kerestem, illetve oldottam fél órán át, mert nem emlékeztem teljesen a megoldására, hiszen tavaly előtt találkoztam vele utoljára (persze a megoldás gyorsabb volt, mint a keresés). Aztán még ahelyett, hogy mennék haza, rájuk várok, teljesen feleslegesen. Cs. I. 3 napja ígérte meg, hogy ha nem tud jönni, szól (hozzáteszem, ezt és a múlt hetit leszámítva, mindig szólt, ha közbejött valami, és átraktuk más időpontra a diákkört), így békültünk ki. Most pedig mintha szándékosan akarna velem bunkó lenni, direkt próbálna felmérgesíteni, nem szól, hogy nem jön, sőt szombat este külön beszéltük, hogy jön. Ezután elmentem, és elhatároztam, hogy nagyon beolvasok neki, mert ez már tűrhetetlen, a diákkör hosszát pedig jelentősen lecsökkentem. Aztán haza felé, és otthon gondolkoztam. Az elmúlt két hétben annyira kivetkőzött magából, és főleg ez a dolog, a csúcspont, annyira ellentétes az eddig, fél évig tapasztaltakkal, hogy ennek valami nagyobb okának kell lennie. Ha viszont történt vele valami, akár valami családi baj, akkor végképp nem kéne most neki támadnom. De ha mégis csak szimplán bunkó velem és semmibe néz, akkor meg még bohócot is csinálok magamból, ha ezek után barátságosan, a gondjairól kérdezem. És ebbe a képbe beleillenek az eddigi dolgai is, a hétvégi feltűnő zárkózottsága, nem csak felém, ami másnak is feltűnt, a csökkenő lelkesedése a matek iránt, amit eddig olyan odaadóan szeretett, amit én még nem tapasztaltam, az elmúlt két heti elrontott versenyei (az egyikre el se ment, a szolnoki 3 fordulós versenyen eddig az 1. helyen állt, és most egy olyan könnyű feladatot nem tudott, aminél sokkal nehezebbeket is megoldott már). Beszéltem egy jó barátnőjével, az egyik volt osztálytársával is, és ő is észrevette, hogy mostanában bunkón viselkedik. Tehát itt valami komolyabb dolog állhat a háttérben. Így végül a nagy lebaszás helyett barátilag megkérdezem, mi a gondja, mi bántja, legrosszabb esetben hülyét csinálok magamból, hogy a bunkósága után én barátilag állok hozzá, de ez még mindig jobb, mintha lebasznám és ezzel miattam süllyedne még mélyebbre. Az én sérelmeimért meg ráérünk később számolni. Z. M.-t ettől még a terv szerint lebaszom, illetve kifejtem neki bővebben, hogy mi a gondom.
Közben hírt kaptam: nagyon jó helyen bejutottam a matek OKTV döntőjébe és egy másik matekversenyen is megyei 1. lettem.
Másnap újabb hírt kaptam, aminél rosszabb hír nem is érkezhetett volna: nem jutottam tovább a kémia OKTV döntőjébe, ami a tavalyi (3. helyen bejutottam ugyanebben a kategóriában, azaz részben idősebbekkel is versenyezve) és a tavaly előtti (tizedikesként osztályozó vizsgát tettem, hogy indulhassak, és be is jutottam a döntőbe úgy, hogy szinte mindenki felsőbb évfolyamra járt nálam - hozzá kell tenni, hogy ekkor még a könnyebb kategóriában indultam, ahol az induló is kevesebb, a példák is könnyebbek és ugyanannyi ember jut döntőbe, valamint bejutni is a legutolsó helyen sikerült, viszont ezt is alulmúltam most) eredményeim után óriási szégyen, rendkívül megalázó és nagyon rossz érzés, hogy bár nagyon bízott bennem a tanárom (míg nem jött meg a második forduló eredménye, ő már közölte, hogy el kell kezdeni készülni a döntőre, pedig elmondtam neki, hogy most rosszabb lett, mint tavaly - bár azt én se hittem, hogy ennyire) és a laboráns (mikor felhívta egy volt diák, hogy van-e idén döntős kémiából, ő közölte az én nevemet, holott erről még meg sem jött a papír), most nekik is nagy csalódást okoztam. Ezért bocsánatot is kértem mindkettőjüktől. A legszomorúbb az egészben az, hogy bár sokat gondolkodtam rajta, a kudarc valódi okát nem tudom. A közvetlen okot persze tudom: feleslegesen felírt másodfokú egyenletrendszer, ami oldalakon át vezetve azonosságra vezetett, így nem jött ki a megoldás, pedig utána otthon megoldottam könnyedén másnap egy egyenlőtlenség felírásával, egy másik feladatban felírt ötismeretlenes egyenletrendszer, aminél biztosan lett volna egyszerűbb megoldás, az ezzel a két baklövéssel eltöltött közel 1 óra, ami utána törvényszerűen kapkodáshoz vezetett, ráadásul e két példa hatására olyan gondolatok törtek rám, amik soha sem szoktak verseny közben - nem jutok be, vagy rossz helyen jutok be, alulmúlom a tavalyi szereplésemet, a bunkó osztálytársam kapja a legjobb OKTV-eredményért járó díjat, ha fizikából előttem végez -, ettől még idegesebb lettem, 5-10 percre teljesen leblokkoltam, utána kapkodnom kellett, hogy elkészüljek, ellenőrizni nem volt időm a tavalyival ellentétben, így ahogy a most megjött pontszám is mutathatja, a további példáknál kétszer annyi pontot vesztettem, mint annál a kettőnél, ami elindított a lejtőn, pedig ha ezeknél nem vesztek ennyit, bőven bejuthattam volna. 32 pontot vesztettem, és a bejutáshoz 30,5 pontot lehetett maximum veszteni, a 32 pontos veszteségből körülbelül 10-et veszthettem az említett két feladatnál. Az a baj, hogy a tavalyi sikerem után nem gazán foglalkoztam az idővel, nem zavart, hogy bonyolult az egyenlet, számoltam jó hosszan. Kár volt. Ezeket az okokat tehát tudom, de azt nem, hogy ez miért történt. A nyomás lett volna az oka, ami rajtam volt? Dehát a többi versenyen is ugyanez van, azokon mégis tudtam idén is normálisan teljesíteni. Sokak szerint a fáradtság lehetett? Na de a többi versenyen nem voltam fáradt, csak ezen? Ne készültem volna eleget erre a versenyre? Dehát még a tavalyinál is többet készültem (nem mentegetőzésből, ez tényleg így volt, ugyanazokon a példákon felül, mint tavaly, idén még pluszba átnéztem az analitikát, kijegyzeteltem 1600 oldal szakirodalmat, és oldottam a KöKéL példáit). Ne lett volna megfelelő a tudásszintem a döntőbe jutáshoz? Dehát tavaly nem csak, hogy ehhez megfelelő volt, még a helyezés is várakozáson felüli volt, elhülyülni pedig nyilván nem hülyültem, sőt, még többet tudtam, mint tavaly, tekintve a pluszmunkát. Így tehát erre a szégyenteljes "teljesítményre" semmilyen normális magyarázat nincs, ez egyszerűen szar, nem hoztam azt, amit tudok, csalódást okoztam másoknak és önmagamnak is, ezzel feleslegessé tettem a tanárom és a saját idei munkámat is a felkészülésben, más kémiaverseny ugyanis már nem lesz, így sikerült tehát kémiából befejeznem a versenyzést. Ez a legnagyobb kudarccal járó versenyem a gimnáziumban (még egy tavalyi kémia-, egy 2 évvel ezelőtti fizika és egy 3 évvel ezelőtti matekverseny fogható hozzá). Erre nincs mentség, ezt végletesen elrontottam.
Még ezen a napon válaszolt Z. M. az előző este küldött lebaszásomra. Mentegetőzött, mondta, hogy nem így akarta és bocsánatot is kért, így elég hamar megszületett a béke, ugyanis én nem akartam vele összeveszni, csak azt akartam, hogy vegye észre magát, ez meg úgy látszik, hogy sikerült. Persze ez majd később dől el. Cs. I.-vel találkoztam a folyosón (ekkor még nem tudtam a kudarcot) és mondtam neki, hogy beszélnünk kéne, mire ő közölte, hogy fizikaszakköre lesz. Én ennek a végét nem akartam megvárni, így mondtam, hogy akkor beszéljünk majd Facebookon. Ennek ellenére egy percre sem jött fel délután vagy este. Persze ez nem is baj, abban az állapotomban, amilyenben a kudarc után voltam. Ettől viszont elég rossz jel arra nézve, hogy meg se akarta beszélni a problémát. Én viszont úgy voltam vele, hogy ráérek. Másnap aztán vissza is írt, és elmondta, hogy nincsen semmilyen családi zűr. Ez a levelezés az oldal alján lesz, mert olyan jól úgy se tudnám átadni a történteket, mint ahogy az le van írva. Az elején persze előtört belőlem az elfojtott idegesség, mikor kiderült, hogy semmi baj nem történt vele, mégis ilyen volt, de aztán a mérgem egyre inkább alábbhagyott, ahogy ő normális hangnemben, barátilag írt vissza még annak ellenére is, hogy voltak olyan mondataim, amik nem ilyen hangnemben íródtak (persze sok ilyenben íródott). Mert hát igazából kedvelem én őt, azért is húzott fel ennyire ezzel a dologgal, mert az eddigiek alapján nem ezt vártam tőle (a bunkó osztálytársam sokkal nagyobb bunkóságait is simán leszarom). Végül persze itt is megszületett a béke, mert vele se akartam összeveszni, és ő se velem.
Még a kémia OKTV okozta kudarc estéjén írt nekem egy Fazekasos csaj, hogy egy 7 fős matekversenyre még kellene nekik két csapattag, mivel a 7-ből maximum 4 lehet csak specmatekos. Ekkor még csak arról biztosítottam, hogy én indulok, mert Cs. I.-nek az akkori körülmények között nem is akartam mondani a versenyt, haragudtam rá. Aztán a csütörtöki békülésünk után pénteken mégis csak szóltam neki róla. Neki rögtön tetszett is az ötlet, úgyhogy beneveztünk, pedig azt hittem, hogy a fizikaverseny közelsége miatt nem fog indulni. Persze nagyon örültem, hogy nem csak én megyek majd egyedül a városból. Lyukasóránk is egyszerre volt, úgyhogy el is kezdtünk matekozni együtt. Úúgy tűnik, hogy újra teljes a béke. Csütörtökre akartam hívni őt is kártyázni, de a keddi eset után inkább nem hívtam és így hétvégére halasztottuk a többiekkel a kártyázást. Viszont ezt az egyik lemondta, így tovább kellett halasztani jövő hétre, ahova már Cs. I. is hívható volt, és jön is. Remélem, most már tényleg minden visszaáll a régi kerékvágásba.
A kártyázás jól is sikerült, a további napokban pedig sokat készültünk együtt Cs. I.-vel az említett csapatversenyre. Nagyjából célt értem a hosszú hétvégén lévő matekversennyel kapcsolatban is: a 4 estéből csak egyet kell kettesben a bunkó osztálytársammal töltenem, a maradék 3-on Cs. I. is ott lesz (2-n Z. M. és 1-en még egy ötödik versenyző is). Összességében tehát rendes azért ő.
A héten lement annak a tesztversenynek a díjkiosztója is, amire Cs. I. betegség miatt nem jött el, pedig jó esélye lett volna nyerni és bejutni a döntőbe. Én azért megnyertem negyedszerre is a megyei fordulót, de sajnos a többi évfolyamon másik iskolából jött az első helyezett, így csak engem hívtak ki a döntősök közé. Viszont a díjkiosztó után a kilencedikesek nyertese közölte, hogy ő nem tud elmenni a döntőre, és odaadta nekem a meghívóját, hogy át tudjam adni a 2. helyezett Z. M.-nak (ő nem jött el a díjkiosztóra, ahogy rajtam kívül senki más sem az iskolából, így összesen 15-ször mentem ki különböző díjakat átvenni). Ezt meg is tettem, de persze kellett még egy kérvényt is írni a szervezőknek. Mentünk is a matektanárunkhoz, aki közölte, hogy nincs ideje, írjam meg én (mintha nekem nem lenne elég dolgom). Aztán persze én megírtam (persze nem én írtam alá), és még az igazgató is írt hozzá egy kísérőlevelet. Most a döntésre várunk.
Másnap kezdődött a már említett hosszú hétvégi matekverseny. Első este volt egy kisebb kártyázás iszogatással egybekötve. Másnap reggel boltba akartunk menni, mert tudtuk, hogy másnap nem tudunk (vasárnapi zárvatartás...). Másnap volt a verseny, így nyilván ezen a napon nem ittunk, de a verseny után ki akartunk rúgni a hámból. Én csak bőrönddel mentem, ezért kértem Cs. I.-t, hogy hozza ő az oldaltáskáját (el kellett rakni a piát), de ő K. D.-ra mutogatott. Erre K. D. kipakolta a könyveit az oldaltáskájából és mondta neki, hogy hozza a táskáját, én meg felemeltem neki, hogy vegye el és induljunk, mert sürgetett az idő. Erre viszont ő nem volt hajlandó, pár perc huzakodás után így mindenki leült és nem mentünk boltba. Cs. I.-t persze jól lebasztam ezért a húzásáért. Persze szerencsére nekem még volt söröm itthonról, K. D. meg vehetett akár másnap benzinkúton, így végső soron a kiskorú Cs. I. szívta meg a legjobban az engedetlenségével a dolgot. Ezután következett a versennyel kapcsolatos kiállítás megnyitója. Az utazás alatt és a megnyitón Cs. I.-val nem is szóltunk egymáshoz, de azért együtt mentünk. A kiállítás után mentünk a Parlamentbe, és Cs. I. nem várt meg minket, hanem otthagyott és ezzel új szintre emelte a duzzogását. Délután következett a verseny megnyitója, ahová már a másik két iskolatársunk is megérkezett, hozzájuk már hajlandó volt szólni Cs. I. is. A megnyitó után aztán már nem bírtam tovább és megint megmondtam neki a magamét: megéri-e egy ilyen piszlicsáré dolog miatt elbaszni a másnap estét azzal, hogy miatta nem mentünk piát venni? Még ha igaza is lenne, megérné-e emiatt így duzzogni, ilyen komoly ügy ez? Mi rosszat tettem én ellene (K. D. táskás kipakolását túlzásnak tartom, de azért válasszuk már szét azt amit én, és azt, amit ő tett)? Ezekre a kérdésekre nem nagyon tudott válaszolni, a táskájának kipakolását sérelmezte, és azt, hogy "erőszakosak" voltunk. Mindenesetre ezután csak magába nézett és abbahagyta a duzzogást, újra a szokásos módon mentek tovább a dolgok, kártyáztunk is a többiekkel. Este aztán operába vittek minket. Ez nem igazán a mi műfajunk volt, én Cs. I. mellé kerültem és már nem sokkal a kezdés után azt tervezgettük, hogy lépünk le a szünetben. Persze a látvány szép volt, biztosan színvonalasan, jól is énekeltek a színészek, ehhez nem fér kétség, egyszerűen a mi ízlésünknek nem volt megfelelő a dolog. Azért persze jókat röhögtünk egymás beszólásain a darabbal kapcsolatban, a szünetben pedig leléptünk. Így még éppen zárás előtt odaértünk a boltba és tudtunk piát venni másnapra. Ezúttal Cs. I. rögtön hozta a táskáját.
Másnap megírtuk a versenyt, amit úgy éreztem, viszonylag jól sikerülhetett. Ezután volt egy érdekes szakmai előadás, aztán kártyáztunk, míg nem vittek minket sétahajózásra. Ez is érdekes volt, utána pedig Cs. I.-vel lehagyva a többieket körülbelül 10 perccel korábban értünk a szállásra, így nem a tömeggel kellett zuhanyoznunk. Mikor a többiek is megérkeztek, kezdődhetett az ivás és a kártya. K. D. önmagához képest egész visszafogott volt, nem is kommunistázott le, és a lebuzizások gyakorisága is csökkent. Cs. I. duzzogása után inkább ellene ágált, persze nekem hiába mondta, összességében az ilyen kisebb hülyeségei ellenére Cs. I. rendes, K. D.-nál meg inkább fordítottak a dolgok (inkább bunkó, nagyon ritkán rendes). Az este vége az lett, hogy Cs. I.-vel történt az, mint velem tavaly: annyit ivott, hogy legalább 5-6 alkalommal hányt. Ráadásul ő még a wc-re se tudott kimenni egyedül, már a szobán belül elesett, úgyhogy oda is nekem kellett segíteni, meg persze a szobában vigyázni, hogy csak a szemetesbe hányjon. Ez így ment elég hosszú ideig, közben egészen kijózanodtam (Cs. I. nem). Mikor már egy ideje nem hányt, és ott lehetett hagyni aludni, lefeküdtünk. Persze a másnap reggel is viccesen indult: Cs. I. semmire sem emlékezett és nem találta a telefonját se, amit hiába hívtam, le volt merülve. Utána megtalálta az összehányt pizsamáját is, arra sem emlékezett, hogy levettem róla (szerencsére volt alatta boxer, azt nem hányta össze). A legszebb az volt a dologban, hogy ezen a napon reggel utazott haza. Nagy nehezen megtalálta a telefonját, összepakolt (több holmit mi vittünk utána másnap) és elment. Meglepő módon alig volt másnapos, még reggelizni is tudott, én tavaly ilyenkor szarabbul voltam (bár fura módon nekem nem volt emlékezetkiesésem).
Ezen a napon elvittek a Csodák palotájába és megnéztünk egy színdarabot is. Utolsó este már csak ketten voltunk K. D.-val, így viszonylag keveset ittunk, és hamar le is feküdtem (szerencsére át tudtam menni a hazament diákok üres szobájába).Utolsó nap következett a díjkiosztó: kiderült, hogy az egyik feladatunkat a mi évfolyamunkon hibásan tűzték ki és számológép nélkül (amit nem lehetett használni a versenyen) meg sem lehetett oldani. Erre kitalálták, hogy járjon arra a maximális pontszám, ha valaki odaírta, hogy milyen intervallumban lehet az egyenlet gyöke. A gond csak annyi, hogy nem ezt kérdezte a feladat, hanem konkrétan azt, hogy mennyi ez a gyök pontosan. Így aztán ezt oda se írtam (nyilván nem én voltam az egyetlen), így alig kaptam pontot. Ez azért szemétség, mert az intervallum megadása elég könnyű, ezt én is meg tudtam volna csinálni, ha ezt kérdezik, és szerintem majdnem mindenki megcsinálta volna. Így viszont az a néhány ember kapott előnyt, aki éppen ezt odaírta. Ráadásul közzé tették a valódi feladatot is, és azt sikerült is megoldanom utólag... Mindezek ellenére azért a díjazásról nem maradtam le, de csak dicséretet kaptam, ami a tavalyi 2. díj után visszaesés, ami persze ezek után nem is csoda. Egyébként még egy másik feladat megoldása is hibás volt az évfolyamunkon... Szégyen, hogy ezt hozták össze az ország legjobb matektanárai... Az iskolánk 5 részt vevőjéből csak a három matek diákköröst díjazták (velem együtt): Z. M. dicséretet, Cs. I. 3. díjat kapott, náluk nem volt hibás feladat. Ez azért a matek diákkörnek nagy siker.
A levelezés:
Én: Szia! Ma h-h nem jöttél diákkörre? Hétvégén azt mondtad, hogy mindenképp jössz, ráadásul szombaton azt is ígérted, hogy ha nem tudsz legközelebb jönni, akkor szólsz. Most mégse lebaszni akarlak, mert úgy látom, hogy történt veled valami baj. Az elmúlt időben teljesen más vagy és ez már nem csak nekem tűnt fel. 1-2 hete mintha teljesen kicseréltek volna, és ezt a mait már nem akarom elhinni, h alapesetben ilyen lettél. Valahogy régebben lelkesebb, kedvesebb, nyitottabb voltál, mi történt mostanában? Történt valami nagy baj? Nekem nyugodtan elmondhatod, tudod h bennem megbízhatsz, úgy se adom tovább… És attól, hogy nem beszéltem eddig róla, nekem is vannak olyan gondjaim, amikre biztos, hogy nem gondolnál, szóval tudom, milyen lehet ez, elmondhatod.
Cs. I.: Nincs tényleg semmi bajom csak mostanában eléggé szétszórt vagyok, az elmúlt 1-2 héten főleg Az az igazság hogy teljesen elfelejtettem a diákkört, nem tudom hogy de sikerült. De akkor is volt egy csomó minden, mert ugye másnap töriTZ meg fizikaszakkör volt és ezekre koncentráltam teljesen. Bocsi, már legközelebb (nem szombaton) tényleg elmegyek.
Én: Aha, erre is ezt mondtad
Ilyen hozzáállás mellett nem kell járni
Ennyi
Elegem van h semmibe veszel
És ez a legjobb példa, szombaton megbeszéljük h ha nem tudsz jönni, szólsz. Plusz külön mondod h kedden jössz. Ezzel a keddivel "csak" két ígéretedet szegted meg, és kurvára olyan mintha direkt akarnál engem szívatni és borsot törni az orrom alá. Ekkora bunkóságot azért nem feltételeztem rólad
Én hülye meg még azt hiszem h vmi családi gond lehet és barátilag kérdezlek ezek után
És még szerdán is mikor odamegyek jó köcsög módon úgy teszel mintha semmi se történt vna
De én hülye akk is visszafogtam magam mert azt hittem h történt veled vmi
Azért hittem azt, mert amit 1-2 hete csinálsz, az annyira nem illik bele abba a képbe amilyennek az elmúlt félévben megismertelek h egyszerűen nem tudtam elhinni h ok nélkül vagy ilyen... Először ezért kerestem magamban a hibát, aztán meg gondoltam erre h vmi baj ért. De nem... te magadtól lettél ilyen...
Most már el kell hinnem
Jó nagyot csalódtam benned
Cs. I.: Hát sajnálom, de én komolyan mondtam, nem direkt nem mentem el, nem akarlak szivatni nem értem hogy 1 szarul kijött hét alapján miért vonsz le ilyen következtetéseket
Én: Egy szarul kijött hét után nem vontam. Ez volt a múlt heti vitánk, amikor ennél sokkal visszafogottabban elmondtam h mi a gondom (egyébként azért mondtam el h javítsunk rajta, alapból ezért szoktam panaszkodni mert ha el se mondom h vmi zavar akk nem is várhatom h bárki is változtasson rajta). Elmondtam h mi bajom, erre te szó nélkül leléptél, meg se akartad beszélni. Pedig nekem nem az összeveszés volt a célom hanem h megbeszéljük. Utána Szolnokon is hiába vártam h meg akard beszélni, végül én hoztam fel a dolgot, meg is beszéltük. Megígérted h legközelebb másképp lesz. Aztán ez az ígéret kemény 3 napig tartott, ez teljesen olyan mintha szándékosan csinálnád, rögtön az ígéret után, miközben fèl évig mindig eljártál. És nekem ez h így viselkedsz velem, nagyon rosszul esett. Te mégis milyen következtetést vonnál le a helyemben?
Am látszik h tnap is mikor megbeszéltük h fb-n megbeszéljük a dolgokat, direkt fel se néztél, annyira nem érdekeltelek. De persze tudom, ez is csak véletlen. Csak egy kicsit sok most már két hete a véletlen egybeesés
Cs. I.: Hát mondtam hogy szakköröm volt Sz. M-val, mire hazaértem 6 volt meg még tanultam is
Én: Magyarul 10-20 perced se volt arra h megbeszéljük. Milyen szerencse h nekem se szakköreim, se tanulnivalóm nincs, nyilván ez az oka annak h ha neked kellett pl fb-n példákat küldeni h tudj készülni, nem mondtam h "nincs időm"
H a diákkör idejéről ne is beszéljünk
Cs. I.: Hát most van időm, most beszélünk is. Tegnap nem volt
Én: Ja, örülök... még szerencse h nekem mindig mindenre volt mikor írtál
Cs. I.: Hát én elég ritkán akartam veled azért beszélni hogy lebasszalak ....
Én: Na és vajon miért? Talán mert én nem adtam rá okot... (vagy ha mégis akk mondjad, kíváncsi vagyok). Egyébként tnap én se lebaszni akartalak, olvasd csak el újra a legelső levelem, tényleg azt hittem h vmi baj ért és én még ezek után segíteni akartam
Cs. I.: Jólvan hagyjuk.... Nemértem miért kell ennyire a rosszat keresni..... Erdős iskolába miután megbeszéltük (meg azelőtt se) nem volt semmi bajom veled, akkor miért gondolod hogy most van?! Neked még sose volt szar heted?! Tudom hogy nem mentem diákkörre de nem direkt, ezért nem szóltam de most ezzel hiheted azt hogy azért csináltam mert valami bajom van veled, de nemértem miért... Mondtam már neked egy sértő szót valaha?! Minek kell ennyire keresni a konfliktust amikor én normálisan beszéltem veled. Én sose akartam veled összeveszni, de ezt tudhatnád te is.....
Én: Azt azért kérdeztem mert felrótad h te sose basztál le engem, én is úgy gondolom h nem lett vna okod, csak azért kérdeztem meg zárójelben h ha esetleg nem jól gondolom akk leírd. Sértő szót úgy nem mondtál, de a sértő tettek megvannak. Én nem keresem a konfliktust. Talán én adtam most okot erre? Kicsit gondolj bele az én helyzetembe is, te mit szóltál vna ha pl én szó nélkül nem mek be diákkört tartani? Vagy mikor te készültél témával, én az ígéretem ellenére nem mentem volna? Neked nem esett vna rosszul? Te szó nélkül hagytad vna? Te az én helyemben szó nélkül hagytad vna amit most te csinálsz? Nekem hétfőn este eszembejutott egy Feuerbachos példa és még este 11-kor azt kerestem mert szombaton mondtad h nem hallottál róla. Utána kedden 6 órám volt, 3-ig vártam feleslegesen. Te ezt szó nélkül hagynád? Most tényleg én vagyok a hibás aki szóváteszi, nem az a hibás aki megteszi?
És én se akarok veled összeveszni, pedig nagyon felidegesítettél
Kedden úgy vtam vele h a diákkört is gyakorlatilag megszüntetem a picsába
Cs. I.: Hát ebben a diákkörös dologban igazad van, de ha egyszer elfelejtettem.... Tudom hogy ez az én hibám de akkoris... Egyszer nem fér bele?! Fél évig minden diákkörön ott voltam (a múltkorin beteg voltam, az mindegy most), ha egyre nem megyek el ne legyen már akkora baj Én megértem a te álláspontodat is de nem gondolom hogy ez megbocsájthatatlan lenne.... Amivel meg felkészültél úgyis jó lesz jövő diákkörre (Z. M. mondta h ő se ment el)
Én: Ja, Z. M.-t is lebasztam. Múlt héten meg azért nem jöttél mert nem volt kedved pár órával korábbi busszal jönni, te magad mondtad h kedden már jól érezted magad. Az nem nagy baj h nem jöttél, az a baj h nem szóltál. Eddig is volt h nem volt jó az időpont és szóltál h rakjuk máskorra, nem is problémáztam soha.
Nyilván nem megbocsáthatatlan főleg h én se vagyok egy haragtartó ember de rosszul esett
Cs. I.: Hát ezt elismerem hogy ebben igazad van, de nem direkt csináltam ezt igazán elhiheted
Én: Hát nem tudom h elhiggyem-e
Szombaton még elhittem
Aztán jött az ígéreted ami 3 napig tartott
Most kicsit nehezen hiszem el megint ugyanazt
Cs. I.: De most ha elfelejtettem..... Most veled még sose volt ilyen? Jó persze szarul jött ki, megértem hogy kételkedsz de már nem tudok vele mit csinálni
Én: Persze, múlt szombaton nem is kételkedtem, meg még azt se mondhatod h rögtön rosszat feltételezek, azt hittem h vmi baj ért
De ez így akkor is kicsit sok véletlen egybeesés
Cs. I.: Konkrétan 1..... Azok után hogy múltkor megbeszéltük meg elvoltunk Szolnokon
Én: 2 (a másik h meg se akartad tnap beszélni). Meg azért az azelőtti esetek se vtak régen
Cs. I.: Jó akkor 2
Kicsivel később:
Én: Egyébként azért bocs h olyan erősen fogalmaztam
Cs. I.: Hát a diákkörrel kapcsolatban igazad volt bocsi hogy nem mentem
Én: Azt tudom h igazam volt de még úgy is túl keményen fogalmaztam