Békülés Cs. I.-val, majd hátbatámadás

Levonva a tanulságot az előző írás végén leírt gondolatmenetemből, rájöttem, hogy én is jelentősen hibás vagyok abban, hogy ez a helyzet így kialakult Cs. I.-val még akkor is, ha az ő hibája nagyobb a dologban. Attól, hogy ő bunkó volt velem, nekem még nem kellett volna szemét módon viselkednem: még ha le is basztam, azt nem az osztálytársa előtt kellett volna, hanem félre kellett volna hívnom, új képet pedig egyáltalán nem szabadott volna követelnem tőle, hiszen azzal a húzásommal már én is olyan messzire mentem, mint ő (ez nyilván igaz az évkönyvi szöveg megváltoztatásának szándékára is, de arról nem tud, és arra nem is került sor). Persze attól, hogy én is hibáztam, Cs. I. hibája még nem lesz kisebb.

Arra is rájöttem, hogy ahhoz képest, hogy honnan indult a vita (Cs. I. felrúgta a megbeszélteket, és még csak nem is szólt magától), irreális az, ami kikerekedett belőle. Még úgy is túlzás volt hazamennem, hogy megkaptam a bunkóságát (ami viszont az ő részéről volt túlzás még akkor is, ha úgy gondolta, nincs igazam). Túlzás volt az is, hogy másnap a buszmegállóban nem mentünk oda egymáshoz. Az egyenesen tragikus, hogy emiatt a korábbi barátságunkhoz képest jelentéktelen ügy miatt nem mentünk el egy közös versenyre, ahova már hónapokkal ezelőtt beneveztünk, pár hete készültünk is és vártunk. Ennek nem szabadott volna megtörténnie még akkor sem, ha Cs. I. nem keres meg engem, hiszen így, hogy én se kerestem (illetve csak a legvégső esetben, amikor már késő volt), ugyanazt tettem, mint ő: a sértődöttségem felülírta a józan észt, sőt a valós vágyamat is. Persze, próbáltam más mederbe terelni a dolgot, de tévesen ítéltem meg a helyzetet, túl későn láttam be, hogy a módszereim (A terv: várakozás, hogy megkeressen, és bocsánatot kérjen, B terv: direkt akkor megyek enni busszal, amikor várhatóan ő is arra jár, C terv: beszélek Z. M.-nal, hátha tud rá hatni, D terv: megkérem L. R.-t, hogy beszéljen vele, E terv: megkeresem én a verseny előtti este) nem vezetnek eredményre, erélyesebb próbálkozás kellett volna: ha megpróbáltam volna vele megbeszélni a dolgokat, arra biztosan ő is vevő lett volna.

Végül elhatároztam, hogy így, hogy a haragom is elszállt, és még mindig több jót tudok róla mondani, mint rosszat, nem szabad, hogy a korábban olyan jól működő barátságunk egy ilyen baromság miatt tönkremenjen. Így arra jutottam, hogy a pünkösdi hétvégét még meghagyom a dolgok ülepedésére (egyébként se lett volna értelme előtte pénteken megkeresnem, mert nyilván megy haza és érdemi beszélgetésre nem lett volna idő), aztán a következő hét elején szóban megkeresem, és javaslom, hogy üljünk le és beszéljük meg a dolgokat. A suliban sokan vannak, zavarnának, ezért azt találtam ki, hogy amikor beér a busza hétfőn (ezt a neten meg tudtam nézni, hánykor történik) és elindul a nagyszüleihez, én "véletlenül" út közben összetalálkozok vele (nem a buszpályaudvaron várom, mert az túl feltűnő), és elhívom a beszélgetésre, amire vagy akkor rögtön sor is kerül, vagy legfeljebb másnap. Ez után a döntésem után olyan nyugalom áradt szét bennem, amire az összeveszésünk óta nem volt példa: végre látszott a fény az alagút végén.

Azonban ez a tervem sem jött össze. Most azonban kivételesen örülök ennek, ugyanis az a "sikertelenség" oka, hogy nagy meglepetésemre Cs. I. is legyőzte a sértődékenységét, és ő a hosszú hétvégét sem akarta megvárni, hanem már péntek este felhívott Messengeren. Ez bizonyára nem elnyomás volt, mivel ilyen hívásgomb megnyomására csak az üzenetek megnyitása után van mód, ráadásul hosszan csörgetett, fel is vettem, de az internetkapcsolat megszakadt (nem nálam). Ez persze mindegy, lényeg, hogy a szándék megvolt, így rögtön írtam is neki (nem volt aktív, így hívni nem tudtam), és megkérdeztem, hogy miért hívott, meg odaírtam, hogy tényleg beszélnünk kéne már, hogy nehogy azt higgye, hogy azért kérdezem, hogy miért hívott, mert ne örülnék neki. Saját hibámat is beismerve, leírtam, hogy kár volt ezt a hülyeséget csinálni mindkettőnknek. Erre ő helyeselt, majd én megkérdeztem, hogy tudta-e egyáltalán, hogy én min haragudtam meg. Sejtésem beigazolódott: nem tudta. Mivel ekkor épp nálunk volt P. A., akit nem akartam megbántani, ezért későbbre halasztottam a további beszélgetést, P. A.-t még hazakísértem. Utána vacsoráztunk, amikor anyám nem nézi jó szemmel, ha telefonozok. Sajnos, mire visszatértem, Cs. I. pont lelépett, és másnap se jött fel. Én egyébként javasoltam neki elolvasásra a múlt pénteki levelemet, ahol leírom, min sértődtem meg. Gondolkoztam, hogy felhívjam-e, de arra jutottam, hogy biztos feljönne Facebookra az előző napi után, ha nem lenne dolga, elvégre akar beszélni (ha nem akarna, nem keresett volna meg). Meg egyébként sem telefonon vagy Facebookon kell ezt megbeszélni, ez annál fajsúlyosabb dolog, élőben le kell ülnünk, az sokkal közvetlenebb, ezeket a problémákat ki kell beszélni: fontos, hogy ő is megértse, nekem mi esett rosszul és hogy oldhatta volna meg nagyon könnyen a helyzetet, és én is szeretném megérteni az ő álláspontját, nem csak találgatni, mint eddig.

Kémiából is leérettségiztem, szerintem 95 % körüli teljesítményt nyújtottam. P. A. sajnos elrontotta több érettségijét is, így már nem lát reményt arra, hogy bekerül az orvosira, ráadásul anyagi gondjai is vannak.

Megvettem a laptopot is a ballagási pénzemből, elég jó vételt sikerült csinálni. A boltban találkoztunk P. M. anyjával is, aki elmondta, hogy a fia nem igazán tudja a matekot, én este felajánlottam neki, hogy baráti áron korrepetálnám (olcsóbban, mint a múltkori csajt). Kíváncsi leszek, mi lesz a dologból. Pár nappal később M. E. is rámírt, és segítséget kért matekból, így lehet, hogy még egy tanítványom lesz. Egyre jobban kezd beindulni az üzlet.

Cs. I. az egész hosszú hétvége alatt nem válaszolt a Facebookon intézett kérdésemre, bár utólag belegondolva, lehet, hogy úgy gondolta, hogy ez nem Facebook-téma, hiszen ő is hanghívást intézett felém előzőleg, amire még sose volt példa. Ettől azért válaszolhatott volna, vagy ha nem akar írásban, akkor felhívhatott volna. A Facebook közben többször aktívnak jelezte, de ezt elég anomálisan sikerült megtenni: volt, hogy egy időpontban 4 helyből 2-n aktívnak, 2-n inaktívnak jelezte (a 4 hely: webböngésző, Facebook-alkalmazás, Messenger-chatlista, Messenger-beszélgetés fejléce), ami azért elég furcsa, ráadásul ezt másokkal is csinálja mostanában a rendszer, de az is érdekes, amikor körülbelül 5 másodpercenként villog a zöld pötty, hogy most éppen aktív-e: ha frissítem a böngészőt, aktív lesz, aztán eltűnik, de frissítésre rendre újra megjelenik, ami azért biztosan nem fedheti a valóságot, de máskor el se tűnik, vagy akkor tűnik el, ha lenyitom a beszélgetésünket (és akkor mehetek visszább: volt, hogy nem jelezte ki a csoportbeli bejegyzésem elolvasását sem, pedig tudta, miről van benne szó, tehát látnia kellett, de most is ugyanide hozzáadtam új tagokat, akik a rendszer szerint az 1. bejegyzést látták, a másodikat nem, a harmadikat pedig megint igen, holott azt csak a másodikon áttekerve nézhették meg...). Az üzenetem elolvasását mindenesetre nem jelezte a rendszer, ami még úgy sem szép Cs. I.-től, ha igazából fel se nézett a Facebookra (tudja, hogy félbemaradt a beszélgetés - ennyire nem érdekli, miközben ő keresett?). Én közben írtam neki egy újabb üzenetet, amiben javasoltam, hogy élőben beszéljük meg a dolgot, de ezt se láttamozta. Hívtam is, de az is anomálisan sikerült: hiába jelezte aktívnak a rendszer, a hívás indítása után mindkétszer azt jelezte, mégsem aktív. Hétfőn telefonon is kerestem, de azt nem vette fel (2-szer hívtam, harmadszorra nem csengett ki, de olyankor buszon szokott lenni a hegyek közt, így lehet, hogy nem volt térerő), vissza sem hívott. Eddig még csak a lányokon nem tudtam elmenni, de most már eljutottam oda, hogy a fiúbarátaimat se értem: ha nem akarna beszélni, akkor pénteken miért keresett volna ő? De ha akar beszélni, akkor utána miért nem reagál 3 napon keresztül? Oké, hogy elég bénán kezeli alapból mind a Facebookot, mind a telefont, de lehetne érdeklődőbb, hiszen a pénteki kezdés után várható lenne a beszélgetés folytatása.

P. A.-val terveztünk túrát, de erre a rossz idő miatt nem került sor. Mostanában ő a szokásosnál is kedvesebb velem, már-már azt hiszem, hogy tetszek neki. Azonban szerencsére nála látom, amit K. E.-nél nem láttam: attól, hogy a barátság jól működik, még nem feltétlenül működne jól a kapcsolat is. P. A. hajlamos a saját értékrendjét és véleményét egyedülinek tekinteni, és minden mást rossznak tartani, akkor is, ha olyan kis ügy, hogy foglalkoznia se kellene vele, kicsit olyan, mint egy anyuka. Ebből voltak konfliktusai az előző barátjával is (azt előadta nekem nagy problémaként, hogy télen nem vette fel a kabátját a barátja, mikor kiment az udvarra), és ismerve magamat és őt, köztünk is lenne bőven, ha ilyen jelentéktelen dolgokon problémázna, mintha csecsemő lennék. Barátként viszont ez a gondoskodása még jó, így még nem esik túlzásokba, sőt jól is esik a törődése. Ráadásul könnyen lehet, hogy őt nem veszik fel Budapestre egyetemre, ami azt is jelentené, hogy találkozni is alig tudnánk.

Bementem az általános iskolámba is, mert az egyik korábbi osztályfőnököm kért tablóképet, és bevittem neki. Összefutottam még más tanárokkal is, jót beszélgettünk, nagyon kedvesen fogadtak, ami igen jól esett. Gratuláltak az eredményeimhez és további sok sikert kívántak. A már említett osztályfőnököm még az alsó tagozatos osztályába is bevitt és bemutatott a kicsiknek, ami szintén jó érzés volt. Több más tanárom is kért tablóképet, úgyhogy írtam nekik is. A volt kémiatanárom sajnos nem volt bent, vele nem tudtam beszélni, az a napközis tanár pedig, aki ellenségesen kiadta a magánügyeimet az exbarátnőmnek, próbált jópofizni, de szerencsére odáig nem ment, hogy beszélgetést is kezdeményezzen.

Ezután mentem a jelenlegi iskolámba visszavinni néhány kémiakönyvet. Ez igazából csak ürügy volt, visszavihettem volna később is ezeket a könyveket, amikor úgyis mennem kell más okból, azonban beszélni akartam személyesen Cs. I.-val, mivel a Facebook-üzenetemre nem válaszolt, a telefont pedig előző nap nem vette fel, viszont nem akartam, hogy rájöjjön, hogy csakis ő miatta mentem be, így is túl nagy az egoizmusa. Még délelőtt felhívott a matektanárom is, hogy meghívtak engem a matekos hétvégék évzáró díjkiosztójára, ahova rajtam kívül csak Cs. I.-t hívták. Mikor bementem, az igazgatóhelyettessel is találkoztam, aki mondta, hogy Cs. I. elég határozatlan volt, amikor szólt neki a díjkiosztóról, beszéljem már rá, hogy eljöjjön (az igazgatóhelyettes nem tud a vitánkról). Mivel úgy éreztem, hogy már folyamatban van a békülés, így megígértem a kérés teljesítését, és külön örültem, hogy lesz még egy ürügyem is odamenni Cs. I.-hoz. Az igazgatóhelyettes azt is kérte, hogy Cs. I.-val együtt menjünk hátra a gazdasági irodába. Miután kicsengettek, felmentem Cs. I. terméhez, ahol az e-napló szerint lettek volna akkor, de csak néhány osztálytársa volt ott, akiket inkább nem akartam megkérdezni, hogy hol van, mivel nem akartam, hogy még feljebb érezze magát, hogy ennyire keresem, azonban az egyik osztálytársa rákérdezett, hogy őt keresem-e. Így viszont legalább megtudtam, hogy hol van valójában, meg is lett. Ott volt a matektanárom is (aki tud a vitánkról), és előadta, hogy "pátyolgassam a kisebbet, menjünk el együtt a díjkiosztóra", valamint Cs. I.-nak is mondta, hogy majd én segítek neki. Ezt nyilván azért tette ravaszságból, hogy elősegítse a békülésünket, még annak ellenére is, hogy Cs. I.-ről rossz véleménye van ("borzalmas a természete"). Ezek után kettesben beszéltünk, először enyhén lecsesztem, amiért 3 napig nem válaszolt a megkereséseimre, de azért vigyáztam, hogy nehogy megsértődjön, csak azért nem akartam, hogy azt lássa, hogy szó nélkül tűrök. Ezek után rákérdezett, hogy miért keresett, én pedig elmondtam, hogy személyesen kéne ezt a problémát átbeszélnünk. Ez az ötlet neki nem tetszett, ő a Facebookot javasolta, ami persze elég magas labda volt, miután 3 napig nem írt vissza, ráadásul a téma minősége is a személyes beszélgetést indokolja. Ő többször előadta, hogy nem tudja, mit lehet erről beszélni, mire én mondtam, hogy én sok mindent akarok mondani, sőt az ő oldalára is kíváncsi vagyok. A beszélgetés közben többször utaltam arra, hogy mindkettőnket hibásnak tartom. Ő persze kérdezte, mit akarok mondani, én viszont ebbe nem akartam belekezdeni, mivel már be is csengettek közben. Ez az ellenállása úgy meglepett, hogy meg is kérdeztem: most ha nem akarja megbeszélni, akkor pénteken hogy-hogy ő maga hívott fel? Erre azt felelte, hogy az csak véletlen volt, elnyomott valamit a telefonján. Ez nem esett túl jól, mert már magamban egész jó véleménnyel kezdtem lenni újra róla, hogy képes volt felülkerekedni a sértődöttségén és egoizmusán a barátságunk érdekében. Innentől fennállt a veszélye, hogy a negatív hangulatom miatt újabb összeveszés lesz a beszélgetés vége, de szerencsére közben a gazdasági irodához értünk, bementünk és csillapodtak a kedélyek. Kijövetel után visszafogottan a tudtára adtam, hogy a korábbi sok segítség és barátság után nem várnám tőle, hogy ne akarjon megbeszélni egy ekkora vitát, mert már túl messzire mentünk. Azt is mondtam, hogy én nem fogok könyörögni senkinek, ha nem akarja, nem beszéljük meg, de majd akkor én is úgy állok a dolgokhoz. Ezzel sikerült eredményt elérni és megbeszéltünk másnapra egy személyes találkozót.

Összességében többet sikerült beszélni, mint amire számítottam, és végső soron a célomat is elértem: sikerült a napokra megbeszélni a személyes találkozót, de mindezek ellenére csalódott is vagyok amiatt, hogy Cs. I. mennyire próbálta bagatellizálni az ügyet, mennyire nem mutatta jelét annak, hogy fontosnak tartaná. Persze ez az eddigi vitáink során is így volt, ő rendre jelentéktelennek állította be a sérelmeimet, holott ő kisebb ügy miatt is problémázott (táska kipakolása miatti duzzogás). Ez persze lehet csak az egoizmusa miatti színjáték, hiszen az eddigi ügyek is ezt tanúsítják: békülés, megbeszélés előtt rendre bagatellizálta az ügyeket, míg a beszélgetések után minden alkalommal még a szokásosnál is rendesebb volt és olyan dolgokat is megtett, amiket máskor nem és nem is várok el (például az 1. vita után másnap még haza is kísért, hogy addig is dumáljunk). Az, hogy azt állítja, véletlenül hívott fel, szerintem szintén ennek a jele, hiszen elég sok véletlen egybeesésnek kéne teljesülnie, hogy felhívjon: visszakeresi a 4 nappal korábbi beszélgetésünket, arra véletlenül rákattint, majd a képernyő egy kis szegletében ráklikkel a hívásra, és ezután még hosszú ideig lerakni sem sikerül a telefont, én tök lassan veszem fel, még fél percig hallózok, és azután is az internetkapcsolat szakad meg, nem ő szakítja meg a hívást (ha ő szakította volna meg szó nélkül, kisebb eséllyel várhatja, hogy írok neki utána, hiszen azt gondolhatom, véletlenül tárcsázott). Az sem lehet, hogy a táskájában/zsebében nyomódott így meg, hiszen láttam már, hogy billentyűzáras a telefonja, részegen szórakoztunk is azzal, hogy próbáltuk feloldani. Kicsit sántít tehát ez a verzió, de persze ez csak az én véleményem. Elképzelhetőnek tartom, hogy Cs. I. látva, hogy állandósult a helyzet (4 napig nem kerestem, amikor az aulában volt, akkor sem mentem oda hozzá, pedig csak 3-an voltunk ott, a diákkört is megtarottam nélküle, ráadásul létszámcsúccsal), zavarba került: nem akarta, hogy így maradjon a helyzet (erre utal a viselkedése a korábbi viták után is: egoizmusa nem engedte, hogy ő kezdeményezze a megbeszélést, de azután különösen kedves volt mindig már a következő perctől, tehát nyilván ő is a békülésre vágyott), ugyanakkor nem akart ő nyitni felém, mert az derogált neki (nyilván az én tervemről, hogy 3 nap múlva megkeresem, nem tudott, abba senkit se avattam be). Viszont, ha felhív, majd megszakítja a netkapcsolatot (például kihúzza a routert, vagy csak lekapcsolja a telefonját), azzal megtéveszthet engem, azt hihetem, hogy ő meg akarja beszélni a dolgot, így esélyes, hogy a sikertelen hívás után én megkeressem, amikor már nyugodtan rámondhatja, hogy véletlen volt a hívás, én úgy se tudok visszakozni, és még úgy is mutathatja kifelé, hogy ismét én kerestem meg. Erre utal az is, hogy a netkapcsolat valahogy pár perc alatt helyreállt, és egy hét után először rögtön válaszolt a levelemre. Ezután is én léptem le egy órára, bár utána válaszoltam, amire viszont ő nem reagált már. Az is érdekes, hogy bár pénteken külön megkérdeztem, miért hívott, de erre nem válaszolt, inkább az írományom más részére reagált, thát csak akkor mondta el, hogy véletlen volt a hívás, amikor már én személyesen az iskolában megkerestem, és javasoltam az ügy megbeszélését. Persze ez csak feltételezés, az igazság sose fog kiderülni.

Tesómmal egyre több gond van: pár napja, amikor anyámék veszekedtek parkolási ügyeken a szomszéddal, tesóm kiment és belerúgott a furgonjába. Ezek után pár órával még rendőrt is hívott, mondván a szomszéd beszólt neki. A hatóság ki is jött, de anyum mondta nekik, hogy tesóm enyhe fokban értelmi fogyatékos. Ma pedig, miután hazaértem, azt hallottam, hogy a kertben ordibál a szomszéddal, majd a kapával is felé rohant. Ezek után behoztam és bezártam a szobámba, de innen megpróbált kitörni, testi erővel voltam kénytelen megfékezni, hiszen nem akartam, hogy folytassa a balhét a szomszéddal. Egyre inkább úgy tűnik, tényleg intézetbe fog kerülni, egyre kevésbé lehet vele bírni. Másnap ismét balhé volt, még rám is támadt (egy rajzszöget próbált belém szúrni).

Cs. I.-val találkoztunk és többnyire sikeresen megbeszéltük a dolgokat, bár ő a legtöbb dologban nem értett velem egyet a történéseket illetően. Abban viszont egyetértettünk, hogy nagy hülyeség volt ezt csinálnunk és valóban jobb lett volna korábban megbeszélni. Abban viszont nem ismerte el, hogy hibázott, hogy ezt a megbeszélést nem kezdeményezte a verseny előtt, miközben én ugyanezt elismertem. Elmondta, hogy nem tudta, miért haragszok, de azt hitte, nagyon haragszok (ez nyilván jogos, miután rácsaptam az ajtót és otthagytam). Azt, hogy másnap nem köszönt a megállóban beismerte, de ezek után is azt az esetet hozta fel, amikor egy februári vitánk után én sem köszöntem neki a vasútállomáson (ez volt a 2. vitánk, előző nap a megbeszélés abbamaradt, mivel ő nem válaszolt Facebookon. Én úgy emlékszem, hogy köszöntem az egész induló csapatnak egy "Sziasztok!"-kal, viszont egyedül Cs. I.-hez valóban nem mentem oda kezet fogni, így ez is részben jogos, és még párhuzam is van a két eset között). A sértődésem fő okáról (amit a diákkörön csinált) azt mondta, ő azon meg sem sértődött volna (ez lehet, hogy így is van, kinézem belőle, hogy azt is csak viccnek fogta volna fel, ha én csinálom ezt vele), ezzel bagatellizálta az ügyet. Ezek után én nyilván felhoztam neki azt az esetet, amikor azért haragudott meg K. D.-ra, mert az kivette a könyveit a táskájából, tehát nem túl súlyos dolog történt. Ezek után komolytalanul próbálta elviccelni az esetet. Annyi haszna azért volt a komolytalan viccelődésének, hogy viszonylag jó hangulatban telt a beszélgetés mindvégig. Én elmondtam a tervezett mondandómat, a haragom okát, a megbeszélés jelentőségét (példázva a korábbi esetekkel és a mostanival, hogy mennyivel jobban alakulhatott volna, ha korábban beszélünk), hangsúlyoztam, hogy én mennyire nem akartam ezt (megmutattam még a vita napján Z. M.-nak írt üzenetemet, amelyben már akkor leírom, hogy nem ezt akarom, hanem együtt indulni a versenyen), és azt is, hogy még mindig kedvezőbben ítéltem meg Cs. I.-t, mint azok, akiknek elmondtam az esetet (L. R. és a matektanárunk például). L. R. leveléről Cs. I. azt mondta, hogy nem kapta meg. Bocsánatkérésre egyikünk részéről sem került sor (én kértem volna, ha előbb ő is kér), csak néhány hiba elismerésére, de nem mindre, amit a másik úgy gondolt, Cs. I. pedig úgy éreztem, nem is vette kellően komolyan az ügyet. Ennek ellenére nagyjából sikeres volt a megbeszélés, mert a legfontosabb célját elérte: kibékültünk, és talán valamit fel is fogott abból, amit mondtam, legfőképp, hogy a sértődés helyett meg kéne beszélni minél hamarabb hasonló esetben a dolgokat.

Másnap az iskolában is beszéltem Cs. I.-val: megbeszéltük, hogy a következő diákkörön újra ő ad elő, hogy előkészítse a terepet a jövő évre, amikor átveszi majd a szervezést. Nagyon lelkes volt, azt mondta, ő bármikor szívesen előad a diákkörön. Délután Facebookon egy matektáborról is beszéltünk, amit mindketten meg akarunk pályázni: egyeztettük, hogy a pályamunkánk ne ugyanarról a témáról szóljon, nehogy gyaús legyen a dolog. V. D.-val még egy kártyázás is szóba került a jövő hétre, de Cs. I. nem volt olyan lelkes, mint korábban (nem mondta biztosra, hogy jön, azt mondta, még jelez). Emiatt rá is kérdeztem h ugye nincsen megsértődve, amire azt felelte, hogy nincsen. Összességében jót beszélgettünk, hasonlóan, mint a vita előtt szokásunk volt. Örültem, hogy sikerült megoldanunk ezt az ügyet, mert mégis csak egy jó barátra leltem benne.

Tévedtem.

Pár nappal később következett az említett diákkör. Én fél órával korábban bementem az iskolába, mivel más intéznivalóm is volt. Ahogy a buszmegállótól jöttem felfelé, Cs. I. szembejött, ahogy ment ebédelni. Ilyenkor utolsó óra után tömött sorokban jönnek ki a gyerekek, ő pedig osztálytársaival beszélt, így nem csináltam gondot abból, hogy nem köszönt nekem, nem is felém nézett. Aztán vártam, hogy kezdődjön a diákkör. Mikor már több mint 5 perce el kellett volna kezdődnie és Cs. I. nem volt még sehol, felhívtam (korábban nagyon pontos volt, ezt nagyon szerettem benne). Ekkor nagy meglepetés ért: ki volt kapcsolva a telefonja. Ez a következő percekben sem változott, amikor még kétszer hívtam. Z. M. sem jött el, akit le is csesztem érte, amiért nem szólt, mire ő elismerte a hibáját, bocsánatot kért és meg is beszéltük a dolgot. Mivel 15 perccel a kezdés után sem volt senki, hazajöttem. Itthon megírtam Cs. I.-nak a magamét, amiért így hátbatámadott a békülés után, hiszen még egyszer mondom: fél órával korábban szembejött velem és semmit sem szólt, sőt előtte előadta nagy lelkesen, hogy szívesen tartja a diákkört. Rég csalódtam ekkorát valamelyik barátomban. Azok után, amennyit segítettem neki, és amennyire bíztam benne a korábbiak után, meg sem fordult a fejemben, hogy a békülés csak álca és valóban a bosszúállás a célja, miután rekordlétszámot döntöttünk a matek diákkörön az ő bojkottja során, ami nyilván csípte a szemét. Egyszerűen a legkevésbé sem feltételeztem róla azt, hogy képes így hátbatámadni engem, bár utólag belegondolva, voltak jelek arra, hogy nem akarta ő igazán a békülést, csak minél kevesebb munkával végre akarta a hajtani a bosszút (például a pünkösdi hétvégén 3 napig válaszra sem méltatott, a személyes megbeszélést sem akarta, de például ennek fényében a messengeres hívása is nyilván szándékos volt, ki akarta ugrasztani a nyulat bokorból, hogy kibéküljünk, majd bosszúból hátbatámadhasson). Szörnyű felismerni, hogy a korábbiakban is csak érdekbarát volt: nyilván nem volt velem baja, alapszinten kedvelhetett is, de csak egy haver voltam a 100 közül, akik nem számítanak, ha vannak, vannak, ha nincsenek, nincsenek. Persze ameddig segítettem neki, addig számítottam, amit jól mutat az, hogy semelyik összeveszésünknél sem fordult elő az, ami most többször is, hogy válaszra sem méltat. Ő nyilván engem okol, amiért nem mentünk el a csapatversenyre, és emiatt a sok segítség után képes volt úgy bosszút állni, hogy azt az általa is korábban szeretett (ha nem szerette volna, nem járt volna) matek diákkör egésze ellen tegye. Tudta, hogy mennyire fontos nekem ez, ezért támadt ezen keresztül: számítása be is jött, az SZDK főoldalán is meghirdettem a fordított diákkörét, ami több, mint 100 emberhez eljutott, többen meg is jelentek (nagyobb késéssel, amikor már nem voltam ott). Ezzel a teljes SZDK ellen is támadt, azok után, hogy az előző ülésen az én szavazatommal is őt dísztagnak választottuk a "matek diákkör iránti kiemelkedő lelkesedéséért és a színvonalas fordított diákköri előadásokért". Azonban a szabályzatunk azt is kimondja, hogy arról, aki az SZDK szellemiségéhez nem megfelelően viselkedett, titkos szavazással kell döntenünk, hogy kizárjuk-e az SZDK-ból. Én ezt a szavazást ellene a következő ülésen kezdeményezni fogom valamelyik barátommal.

A levelemet nem méltatta válaszra, ahogy a matek diákköri kiírásomat se (ez is lent olvasható), a többiektől se kért elnézést, akik meghallgatták volna őt, de hiába vártak rá.

A hátbatámadással ő is rosszul járt: azóta több közös ismerősünknek is elmeséltem a történetet, akik mind elítélték őt, köztük az ő egyik volt osztálytársa, aki korábban hozzám hasonlóan az egyik legjobb barátjának tartotta Cs. I.-t, valamint több jelenlegi osztálytársa is. A városi rádió jövő héten több diákot is élő adásban akar kérdezni a tanulmányi versenyekről: én is és Cs. I. is a kiválasztottak közt volt, de én Cs. I.-t csak később tudtam meg. Viszont azok után, hogy hátbatámadott nincs kedvem vele közösen szerepelni élő rádióadásban, ráadásul a hátbatámadásakor akkorát csalódtam benne, hogy ezek után már attól félek, hogy az élő adást is támadásnak használná és beszólna valamit. Én azonban nem akarom élő adásban kiosztani sem (pedig úgy ki tudnám, hogy köpni-nyelni nem tudna), viszont ha szó nélkül tűrök, akkor megalázó helyzetbe kerülök. Ezért bementem az igazgatóhoz és elmondtam neki Cs. I. hátbatámadását, és közöltem, hogy én így nem akarok vele közösen élő adásban szerepelni. Az igazgató természetesen nem örült a hírnek, megkérdezte, hogy ki Cs. I. osztályfőnöke, de közölte azt is, hogy jó lenne hallani a másik oldalt (Cs. I.-t) is. Én erre helyeseltem, de nem mulasztottam el közölni, hogy 6 napja nem reagál a levelemre. Az igazgató másnapra engem is visszahívott, hogy ismét beszéljünk az ügyről. Ezzel Cs. I.-t újabb veszteség érte az ügy miatt, nyilván nem számított rá, hogy még az igazgatóhoz is eljut a szemétsége (én se számítottam erre, csak hát jött ez a rádióadás). Az igazgató egyébként azt mondta, hogy ha tényleg szándékosan csinálta, amit csinált (amit nehezen magyaráz ki, hogy nem volt szándékos), akkor nagyon elbeszélget vele. A beszélgetésünket egyébként más iskolai dolgozók is hallották.

Beindultak a korrepetálások is: P. M.-nal már korábban megbeszéltük, hogy őszig pótoljuk a lemaradását a matekból, Facebookon pedig többen is írtak. Volt, aki valószínűleg sokallva az összeget azt mondta, hogy majd megkeres, ha megbukik évvégén (elég fura logika, nyilván olcsóbb lenne most néhány óra az utolsó dolgozatokra, hogy feljöjjön kettesre, mint egész nyáron újratanulna a teljes évi anyagot, de ő tudja), viszont egy csaj nagyon belelkesült, és már másnap órát akart, kettőt is (egyébként Cs. I. osztálytársa, akivel szintén szóbakerült a hátbatámadás). Az óra elég jól sikerült, a csaj nagyon kedves, még jót is beszélgettünk (amit a végén nyilván hozzáadtam az időhöz), bár egy kicsit lassú a felfogása ahhoz képest, hogy reáltagozatos. Ez persze nem baj, lényeg, hogy nagyon lelkes, szorgalmas, nagyon akarja a jobb jegyet, és tudja magáról, hogy több idő kell neki, hogy megértse a dolgot, mint az átlagnak, amihez otthon is gyakorol (amihez az ő elmondása szerint nagy segítség volt, hogy Facebookon elküldtem neki a lépéseit annak, ahogy számolnia kell, így jobban tudott gyakorolni). Így elég sokat fejlődött, főleg ahhoz képest, hogy milyen mélyről indult (az általános iskolai anyagot se tudja kémiából, és a megye legjobb gimnáziumában van). Nem csak a pénz miatt örülök, hogy megismertem, eddig ő az első azok közül, akiket nem csak egyszer korrepetáltam, tehát kicsit jobban megismertem, aki nem bunkó velem, és nem érzi úgy, hogy az, hogy fizet azért, amit csinálok, feljogosítja arra, hogy semmibe nézzen. Persze nyilván ennek megfelelő az én hozzáállásom is, érdekes összehasonlítani V. I.-val, aki gyakorlatilag 0 munkával kizárólag tőlem várta az eredményt, magától semmit nem csinált, bunkó is volt velem, ezzel pedig elérte, hogy én már úgy voltam vele, hogy elmondom az anyagot, amiért fizetnek, akkor nagyjából megérti, az meg, hogy nem gyakorolja be (annyi órát meg nem vesz, hogy a bemutatáson kívül még hosszasan be is gyakoroljuk), már nem az én gondom, úgyis hiába beszéltem neki. Ehhez képest a mostani csaj magától is gyakorolja, amit csináltunk, így nyilván én is lelkesebb vagyok, szombaton például eszembejutott, hogy biztos örülne, ha leírnám neki elméletben a lépéseket, ahogy számolni kell (ezt nem kérte, magamtól jutott eszembe, és külön ezért pénzt se kaptam). Örült is, azóta többször elmondta, hogy ezzel mennyit segítettem neki a hétvégi gyakorlásban, és valóban hétfőn sokkal gördülékenyebben ment neki az, amit még pénteken az óra végén csak nagyon lassan tudott kiszámolni.

A hátbatámadás után írt levél Cs. I.-nak (válaszra nem méltatott):

Hát ezt a szemétséget azért nem gondoltam volna rólad... Megbeszéljük, hogy egyrészt jössz ma diákkörre, másrészt te is adsz elő példákat, erre te ezek után baszol eljönni. És még sunyin, mikor mész enni 7. óra után, én meg jövök szembe a buszmegállótól, akkor se állítasz meg, hadd higgyem h jössz, hadd várjalak. Ez már nem feledékenység, ez már a szándékos szemétség vagy a bosszú a múltkori összeveszésért (amiért sztem mindketten hibásak voltunk). Mindezt a múlt heti békülés után rögtön. Mindezt az egész év után, amennyit én segítettem neked, dehát látszik, most már nincs több verseny, jövőre úgy se leszek már itt, most már nem fűződik érdeked hozzá, h barátok legyünk. Én nem hittem volna rólad, hogy csak érdekből barátkoztál velem, hogy csak addig kellettem, ameddig folyamatosan hétről hétre, sőt még a diákkörökön túl is segítséget vártál és kaptál tőlem. Én azt hittem, hogy te igaz barát vagy, de úgy tűnik, az is csak színjáték volt és érdekből tetted, amikor segítettél nekem tavaly vagy amikor együtt csináltunk valamit (mozi, kártyázás, kömal, stb). Na mindegy, eddig is mondtam, hogy jobb megbeszélni a dolgokat, meg belátni, ha az ember hibázik vagy téved, hát most belátom, sajnos tévedtem, mert igazából egy hazug (azzal, hogy most nem jöttél, egy ígéretedet, miszerint mindig szólsz, ha nem tudsz jönni és a múlt heti megbeszélésünket is megszegted) érdekember vagy. Pedig láthattad, hogy én hogy fordultam feléd egész évben... És akkor még direkt lekapcsolod a telefonodat is, h nehogy elérjelek, mikor hívlak a diákkör elején. Direkt kellemetlen helyzetbe akarsz hozni, h várjak rád feleslegesen, vagy legyen jó kellemetlen a többiek előtt, h nem jöttél el, miután meg lett hirdetve az egész... Pedig megnézheted az SZDK-s interjút, én mennyire bíztam benned, konkrétan azt írtam, hogy "benned magamat látom". Ezek után, meg az egész éves segítségem, a barátság után te meg ezt csinálod...

És nyugodtan legyinthetsz lesajnálóan most is, ahogy szoktál, pedig több értelme lenne talán magadba nézni h milyen ember lettél... Hogy azzal vagy szemét, akinél többet sztem nem sokan segítettek neked az elmúlt évben, azt a barátodat marod el magad mellől (persze valszeg csak én tartottalak téged barátomnak, te meg csak kihasználtál...)

A diákkör zárt csoportjában történt kiírásom (Cs. I. helyett a teljes név jelent meg):

Elnézést kérek attól a két embertől, akikről tudok és esetleg azoktól is, akikről nem, akik tegnap esetleg nagyobb késéssel jöttek volna meg és már nem volt diákkör.
Sajnos Cs. I. hazug ígéretei és személyes bosszúja miatt nem jelent meg a diákkörön, miután pár nappal korábban nagyon lelkesen közölte, hogy ő "bármikor szívesen előad" és a keddet külön meg is beszéltük (ez írásban történt, így igazamat igazolni is tudom). Nekem nem szólt arról, hogy nem jön, pedig fél órával korábban szembejött velem, a telefonját a diákkör idejére lekapcsolta, elérni nem tudtam, mást nem tudtam tenni, de persze lesz még diákkör jövő héten is, ahol ÉN FOGOK ELŐADNI, én pedig nyilván meg is fogok jelenni. Még egyszer bocsánat, ha valakit kellemetlenség ért, bár nem én tehettem róla, de szervezőként az én saram is, hogy olyan ember ígéretében bíztam, akiben nem kellett volna, és ennek a tegnapi diákkör áldozatul esett.
(Cs. I.-t nem töröltem a csoportból, mert nem lenne tisztességes, ha a háta mögött mondanék róla bármi rosszat, így neki is van lehetősége választ adni a tegnap történtekre, kíváncsian várom, ugyanis üzenetben azóta se méltatott válaszra - eddig azért nem tettem itt közzé semmit, mert vártam az ő válaszát is -, így ezt nektek leírni sem tudom.)