Az elmúlt 3 év összegző visszatekintése következik, mivel most, hogy elhagyom az ELTE-t, egy újabb korszak zárul le az életemben, hiszen igen sok változás előtt állok. A visszatekintésben főleg a kutatói pályáról és az ELTE-ről, a szakkollégiumokról alkotott és folyamatosan változó véleményemet követem nyomom és abba gondolok bele, mi az, ami biztosan másképp alakult volna, ha 3 éve nem ide jelentkezek. Néhány dolog meglepően távoli lesz egy egyetemválasztás dilemmájától.
Egy kis rövid, távolabbi visszatekintéssel kezdek.Az már az általános iskola legelején letisztult, hogy a matekos, számolós, logikus tárgyak érdekelnek jobban és azokban tehetséges is vagyok. Az általános iskola végére ez 3 tantárgyra szűkült: a mateka, a kémiára és a fizikára, de ezek közt nem nagyon tudtam dönteni, gimi alatt mindet magas szinten akartam tanulni. A városban olyan tagozat nem volt, ahol pont ez a 3 tárgy emelkedett volna ki, elmenni kollégiumba akkor még nem akartam, így a biológia-kémia és a matematika-fizika-informatika tagozat közt választhattam. Mivel az utóbbi a 3 kiszemelt tárgyból 2-t (és közte minden alapját, a matekot) tartalmazta, míg az előbbi csak a kémiát, így egyértelmű volt a döntés (ráadásul a magolós biológiát nem akartam emelt szinten tanulni, az informatika jobban is érdekelt és korunkban hasznosabbnak is tartottam). A gimiben viszont szerencsére nagyon magas szintű szakkörök voltak kémiából és fizikából is, így aztán végül is mindhárom tárgyat magas szinten tanulhattam, versenyeztem is mindhárom tárgyból, rendre bejutva az országos döntőkbe és ott többnyire viszonylag szépen szerelve. Érdekes kérdés viszont (és ezt nagyapám és a fizikatanárom már akkoriban is sokat feszegette), hogy vajon elértem volna-e még nagyobb sikereket, ha csak egy, esetleg 2 tárgyból versenyzek a 3 helyett, így több energiát tudtam volna erre/ezekre fordítani (itt a diákolimpiai kijutásra gondolok, mivel ez lett volna minőségi különbség, az, hogy a legjobb OKTV-helyezésem mondjuk 5. helyett 2. vagy 3. lett volna, kevésbé izgat)? Ez persze már sosem derül ki. Az egyetem alatt szakkollégiumban találkozva egykori diákolimpikonokkal, javítva matematikai (KöMaL) és kémiai (KÖKÉL) diákolimpikonok versenyfeladatait, baráti viszonyt ápolva két fizikai diákolimpikonnal (Cs. I. és E. P.) azt gondolom, hogy fizikából egyértelműen nem érte el a tehetségem a diákolimpiához szükséges szintet, és matekból is nagyon határeset, de inkább nem, mint igen. Ellenben kémiából azt gondolom, ha több időm van rá, és már hamarabb bekapcsolódok a KÖKÉL-feladatok megoldásába és ezzel bekerülök a diákolimpiai válogatóversenyekre akár már kilencedikesként, akkor meglett volna az esélyem a kijutáshoz (nem azt mondom, hogy kijutottam volna, csak azt, hogy én is a több esélyes egyike lehettem volna). Erre a szintre ugyanis az egyetemen elég hamar eljutottam, így ha járhattam volna azokhoz a tanárokhoz a válogatókra, akkor jobban átláttam volna már gimisként a dolgokat. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gimis tanárom ne lett volna elég jó, egyszerűen csak több tanár több nézőpontot, előadásmódot jelent, mindenkinek más a specialitása.) Gimisként viszont a diákolimpiai szint elérhetetlenül távolinak tűnt (és az is volt, mivel nem döntöttem egyedül a kémia mellett legkésőbb kilencedikben).
3-4 évvel ezelőtt nagyon sokat gondolkoztam, hogyan tovább? A gimi közepére, amikor 2 tárgyat kellett fakultációként választani a kémia és a fizika közül a kémiát választottam (a matek egyértelmű volt, hogy mindenképpen kell, az minden alapja). Utólag ez rossz döntésnek bizonyult, de a fizika sem lett volna jobb döntés. A korábbi szakkörök után a fakton gyakorlatilag semmi újat nem tanultam már, OKTV-példákat oldottam, amit otthon is tudtam volna csinálni. Több értelme lett volna akár egy angol faktnak a matek mellé, akár egy informatikának, ahol a programozás alapjait megtanulhattam volna (bár ezek mindegyike elvett volna egy kis időt a versenyzéstől, de nem gondolom, hogy jelentősen rosszabb eredményeim születtek volna). A gimi végén gondolkoztam a matek-kémia tanári szakon (ELTE), a vegyészmérnöki szakon (BME vagy Debreceni Egyetem), és az ELTE kémia alapszakán. Bár a tanítást már a gimis diákkörökön is nagyon élveztem (sőt máig azokon élveztem a legjobban, köszönhetően annak, hogy ingyen csináltam, így én döntöttem el, mit tanítok, nem pofátlankodhattak velem a tagok, mint később K. A., ráadásul Cs. I.-t akkoriban a legjobb barátomnak tartottam), a röhejes fizetés miatt ezt elvetettem, elvégre élni is kell valamiből (óriási szégyennek tartom, hogy most, 3 évvel később ételfutárként körülbelül dupláját kerestem nettóban a nyáron havonta, mint egy kezdő tanár...). Úgy gondoltam, Budapesten komolyabb a színvonal, ezért - bár a kémiatanárom és az igazgató is jónak találta a Debreceni Egyetemet, ők régebben oda jártak - a Debreceni Egyetem kiesett. Az ELTE kémiaszakja és a BME vegyészmérnöki szakja közt volt a legnehezebb a döntés. Nem igazán tudtam, hogy kutató vagy mérnök szeretnék inkább lenni, csak azt tudtam, hogy vegyészettel szeretnék foglalkozni és érdekel a kémia. Ekkoriban még a kutatói pálya a szememben igencsak idealizált formában élt. Azt hittem, körülbelül azt kutatja az ember, amit szeretne (ha nem is pontosan azt), érdekes minden napja (voltam egy MTA-s táborban, egy hét alatt lett prezentálható eredmény, csili-vili laborok, kedves kutatók, meg is volt az illúzió), az eredmények jönnek, ahogy kell. Ekkoriban a kutatói kezdőfizetésekről nem sokat tudtam, nem volt se híresen rossz, se híresen jó, tehát ez se riasztott el. Az ELTE szakkollégiumi rendszere ráadásul nagyon tetszett. Azt hittem, ez akkora pluszt fog adni nekem az egyetem mellé, mint a gimiben adtak a szakkörök az alapórák mellé, ráadásul gondoltam, hogy itt hozzám hasonló, lelkes, tanulós emberekkel lehetek együtt. Így aztán tanáraim rosszallása ellenére az ELTE mellett döntöttem. (Ők azt mondták az ELTE-n csak az ELTE gyakorlógimnáziumaiból jövő pesti, beképzelt diákoknak teremnek babérok. Ebben végül nem volt igazuk, más miatt fogom elhagyni az ELTE-t.)
Az ELTE-n aztán felvételiztem mindkét szakkollégiumba, ahova lehetett. Oda, ahol végül belsős lettem, könnyen felvettek, bár ebben a szerencsémnek és a fifikámnak is volt része. Történt ugyanis, hogy a szobám közelében (ahol a felvételi alatt elszállásoltak), találtam egy papírfecnit, amin egy KÖKÉL-példa pár sora szerepelt. Rájöttem, hogy ez egy oldal aljáról van, így valószínűleg az a feladat benne lesz a felvételiben, ami a lapban ugyanezen az oldalon szerepelt, így nyilván levágták az alsó pár sort, ami már nem ahhoz szólt (ezt találtam meg). Megkerestem hát a neten ezt a korábbi feladatot, és a megoldását, majd a felvételin be is adtam elsőként mindenki közül a hibátlan megoldást (a gyanú elkerülésére rajzoltam néhány rossz képletet a lapra, amiket áthúztam, hog úgy tűnjön, mintha próbálkoztam volna). A többi feladat elég könnyű volt, az mindenkinek ment, és szerintem a diákkörös múlttal az igazgatóra is jó benyomást keltettem, közösségi téren meg nem voltam rosszabb az átlagnál. A felvételnek nagyon örültem, mert tetszett a kollégium felszereltsége (korábban OKTV-döntők előtt párszor megszálltam itt), és a lakók közül is ismertem néhányat korábbi versenyekről. A másik szakkollégium felvételijére is elmentem azért bejárós tagságért, amit könnyedén meg is kaptam (ezt könnyebben osztogatják). Az egyetemi gólyatábor is jól sikerült, olyan volt, mint amit vártam. A szakkollégiumok is szerveztek gólyatábort, mindkettőre el is mentem. Ezek az ivás és a feladatok tekintetében visszafogottabbak voltak, de ezeket is élveztem. Úgy éreztem, jól döntöttem. Ettől függetlenül szokatlan volt ősszel a kollégium, Budapest és az egyetem, volt egy kis honvágyam is.
A gimi után az ELTE roppant személytelen, sőt rideg volt számomra. A gimibe nagyon jó érzés volt minden nap azzal az érzéssel bemenni, hogy tudtam, ott én "vagyok valaki", ott felnéztek rám, szinte mindenki tudta a nevem (mint legkomolyabb versenyzőét), jó volt a kapcsolatom a diáktársaimmal, a tanáraimmal, de még az igazgatóval is, akkor mentem be a kémia szertárba, amikor csak akartam (akár akkor is, ha se a laboráns, se a kémiatanár nem volt ott), az utolsó évben még a diákköröket is tartottam, ezzel segítve a kisebbeket. Ezek után az ELTE-n nem ismertem szinte senkit, és engem sem ismert szinte senki. Az évfolyamban 120-an kezdtünk, a tanárok szemében úgy éreztem, csak egy-egy Neptun-kód vagyunk. Leültünk, percre pontosan bejöttek, köszöntek, előadták az anyagot, kimentek. Semmi személyes történet, mint gimiben, semmi viccelődés, csak a személytelen, merev óra. Ráadásul az elején még érdekesek se voltak az órák, mert az anyag nagy részét már tudtam. Eközben az én sokat dédelgetett művem, az SZDK háza táján sem ment minden rendben. Bár a matek diákkör Z. M. közbe lépésének köszönhetően sikerült megmenteni, L. R., az SZDK új elnöke, nem hirdette a diákköröket, így csökkent azok száma, és a maradékon lévő létszám is (ezek a hírek eljutottak hozzám). Így aztán bennem volt a félelem, hogy amivel annyit dolgoztam és a gimimnek valami maradandót akartam alkotni, széthullik. Eközben ahogy elkezdődött a szorgalmi időszak a kollégium hangulata is eléggé leült. Azt hittem, ennyi ember közül, ha épp kártyázni támad kedvem vagy meginni valakivel egy sört, mert olyan hangulatom van, simán találok. Ehhez képest a kártyázásokat is alig lehetett összehozni, 2-3-4- ember találása egy 65 fős kollégiumban is nehézséget teremtett, ráadásul többnyire antialkohlisták voltak, nekem meg a korábbi kártyázásokhoz hozzátartozott, hogy sörözünk közben, de kellemetlenül éreztem magam, hogy csak én akarok inni, így általában inkább én se ittam. Azzal a meglepő ténnyel kellett szembesülnöm, hogy míg a gimiben egy mérsékelt, tanulós valakinek számítottam, itt én a lazább, ivósabb emberek közé tartoztam, ami nagyon furcsa volt. Sokaknak itt a heti szórakozása csütörtök este az egyik kollégium táncos pinceklubjában volt: ez nem volt rossz, de annyira jó se. Én inkább a sör mellé dumáltam és kártyáztam volna az emberekkel, ott viszont félhomály, hangos zene és tánc volt, tehát ezekre a tevékenységekre alig volt lehetőség. Ráadásul a két szakkollégiummal kicsit túl is vállaltam magam: hétfőn és szerdán 8-tól fél 10-ig német óra, kedden 6-tól fél 8-ig műhelyóra, csütörtökön negyed 7-től fél 8-ig szintén előadás, sőt az elején még kedden 8-tól egy angol felsőfokú órát is bevállaltam, de ezt már nem bírtam, és ez volt, ami nem volt kötelező. A németórákon ráadásul számomra szokatlan módon én voltam az egyik leggyengébb diák (gimiben én voltam az egyik legjobb), bár itt azért a humán szakok legjobbjaival voltam együtt, tehát ez végső soron érthető volt, de azért nyomasztott. Közben nyomasztott még az apámmal való kapcsolatom és a Cs. I.-ügy is még mindig. Hamar eléggé leromlott tehát a hangulatom, amit a sokszor késő este egyedül elköltött vacsorák sem segítettek. Az óta sem, és az előtt sem volt még olyan rossz a hangulatom, mint akkor körülbelül szeptember végétől decemberig. A két legnagyobb csúcsa ennek a hangulatomnak a következők voltak: októberben készült velem és az új elnökkel egy diákkörös interjú, amiben Cs. I.-val kapcsolatos kérdésekre is válaszoltam (felelevenítve a történteket), és a negatív folyamatokról is szót ejtettem, majd haza felé, alig, hogy elváltunk és vártam a helyi járatot, találkoztam Cs. I.-val, akivel köszönésre se méltattuk egymást, majd egy óra múlva a sötét esőben buszoztam Pestre szomorúan egy újabb nehéz hétre, illetve novemberben szerveztem egy előadást a gimimbe, ami jól is sikerült (végig izgultam az egész napot), de az előadó csak átlagosnak nevezte a létszámot (később megtudtam, hogy abban a gimiben, ahol ő igazgatja az önképző kört, jóval kisebb az átlagos létszám...), jót beszélgettem a gimiben többekkel (ezzel kontrasztot mutatva az egyetemi személytelenséghez), Cs. I.-vel most se köszöntünk, majd buszoztam vissza Pestre a sötétben a mókuskerékbe.
A vizsgaidőszak tiszta felüdülés volt a szorgalmi időszak után: én oszthattam be az időmet és megszűntek a késő esti szakkollégiumi tevékenységek, a vizsgáimra pedig itthon készülhettem. Jött ráadásul a karácsony, a hangulatom is feljavult. L. R. összehívott egy diákkörös ülést, direkt úgy, hogy én is el tudjak menni (megtehette volna, hogy a szorgalmi időszak alatt tartja, amikor nem lehettem volna ott, vagy aznap, mikor vizsgám van). Itt úgy tűnt, hogy ha nem is jól, de tűrhetően működik a diákkör, ami kicsit megnyugtatott, Z. M.-et meg javasoltam dísztagnak és meg is szavaztuk. Az eredmények is javították a hangulatomat: minden tárgyam 5-ös lett az egyetemen, januárban pedig írt K. A. anyja és elkezdődtek az órák, kerestem a sok pénzt, és közben jöttek a versenyeredmények, az elején ráadásul még tekintélyem is volt, nem bunkózott még velem. Itthon N. G.-val egyre jobban lettünk, egyre gyakrabban találkozgattunk, volt kihez szólni, sokkal jobban éreztem magam. A korábbi rossz hangulatomért nagy részt nem az ELTE-t okoltam. Úgy gondoltam, a személytelenség a nagy létszámból adódik és minden egyetemen hasonló lehet, a szakkollégiumokat a velük járó fárasztó esti órákkal én vállaltam be, az az én döntésem volt. Az meg, hogy a tagság nagy része másféle ember volt, mint én, nyilván nem az egyetem hibája. Sok új dolgot tanultam, úgy éreztem, végül is jó helyen (ha nem is hibátlanon) vagyok, bele értve a kollégiumot is.
A második félév szorgalmi időszaka viszonylag nehéz volt, de már jobban bírtam a személytelenséget és a mókuskereket és a hangulatom is valamennyit javult, bár azért nem volt tökéletes. Ebben a félévben gyakorlatilag összeomlott az SZDK: L. R. a számonkérésem és a sikertelen, nulla résztvevős vetélkedője után lemondott, az utóda S. E. pedig a szó szoros értelmében nem csinált semmit, az eredmény pedig ennek megfelelő volt. Egy év alatt a 7-ből 5 diákkör megszűnt, az egyik megmaradó Z. M. matek diákköre volt.
A lelkesedésem ekkor még megvolt minden téren, a szakkollégiumok felé is, bár azt azért láttam egy év alatt, hogy egyedül a nyelvóráknak van jelentős haszna, a szakszeminárium és a műhelyóra gyakorlatilag arra jó, hogy évente 1 vagy 2 alkalommal előadok és fejlődik a prezentációs készségem, ami az egyetemi kurzusokhoz viszonyítva azért jelentősen elmarad a gimis szakkörök haszna és az alapórák hasznának arányától. Lelkesen vetettem bele tehát magam a gimiseknek szóló táborunk szervezésébe. Bíráltam a pályázók esszéit (K. A. is jelentkezett, nyilván be is került), és a tábor alatt végig ott voltam. A táborozók csak 2-3 évvel voltak nálam fiatalabbak, és több ismerüsöm is volt köztük, például D. S., akivel ekkor még (azt hittem legalábbis) jó barátok voltunk. Én nyilván ennek megfelelően is álltam hozzá, meg az ő ismerőseihez is. Nehéz volt lavírozni a barátaim és a főszervező között, aki ugye a szabályokat akarta betartani, én viszont nyilván nem akartam a barátaimnak takarodót fújni. A tábor elején, amíg másnap szakmai programok is voltak, így fontosabb volt, hogy kialudják a táborozók magukat, inkább nem maradtam késő este kártyázni (pedig itt végre volt kivel, és még sörözni is lehetett közbe). Aztán a tábor vége felé ez már változott. Volt, hogy együtt ittunk és kártyáztunk szervezők a baráti (zömében 18 éven felüli) táborozókkal a főszervező tiltása mellett és tudta nélkül. Kicsit komikus volt a helyzet, mert a szervezők is ittak, még a főszervező is, mikor nem látták a táborozók, meg a táborozók is, mikor nem látták a szervezők (2 évvel korábban én is táborozó voltam). Utolsó éjszaka viszont többet ittunk a kelleténél, én pedig bajba kerültem. Az egyik (nem baráti, inkább főszervező-párti) szervező benyitott a szobába, amikor elfelejtettük bezárni és látta (részegen) aludni az egyik (18 év feletti) táborozót és látott egy borosüveget. Szerencsére én ekkor épp kint hánytam a WC-ben, így nem buktam le, hogy velük ittam, ugyanis ez után visszamentem, vártam ott a többiekre és elaludtam én is több órára. Másnap aztán félrehívott a főszervező és elkezdett vallatni, mit tudok az abban a szobában történt alkoholfogyasztásról. Ekkor értettem meg, hogy ennek már fele sem tréfa: ez már nem az összetartó gimim, ahol pár év korkülönbséggel rendelkező - a főszervező 2-vel járt felettem - emberek falaznak egymásnak, összetartanak, sőt hasonló esetben egy tanulmányi versenyen vagy osztálykiránduláson történt italozás után legfeljebb egy kis szóbeli ejnye-bejnye van még a tanárok részéről is, ha egyébként nem csinált senki semmi durva dolgot. Nem, ekkor láttam, ez a főszervező érezve a hatalmát, engem itt keményen falhoz akar állítani, riválist lát bennem vagy én nem tudom, de hihetelenül meglepett a viselkedése, annyira nem ehhez voltam szokva. Nagy szerencsémre levettem, hogy nincs bizonyíték a birtokukban (még a borosüveget is ott hagyta az a hülye szervező - valószínűleg ő se volt józan -, és a főszervezőnek is csak reggel köpött). (A történet részletesen le van írva, nem látom értelmét ismételni.) Pár nappal később jött aztán a csúcs: a főszervező konkrétan ultimátumot adott nekem, hogy mondjak le a szakkollégiumi tagságomról önként vagy magasabb szintről vizsgáltatja ki az ügyet. Ez már tényleg hihetetlen volt számomra: összetartás helyett széthúzás. A tagságomról nem mondtam le, fegyelmi eljárást végül nem indított az igazgató (nem tudom, neki beköpött-e végül), a műhelyvezetővel kellett beszélgetni, aki látva a helyzet abszurditását, elintézte annyival, hogy többet ne forduljon elő (ez már idézte azt, ami gimimben volt a tanárok részéről, például, mikor odahánytam egy versenyen a szobába és felmostuk, de még ott volt a vödörben, mikor bejött a tanár, vagy mikor Cs. I. másnaposan odahányt a vasútállomásra). Minden esetre tanulságos volt: itt nem bízhatok senkiben, bárki betámadhat, résen kell lenni. Teljesen csak 5 hónappal később nyugodtam meg, mikor elévült a cselekményem, tehát innentől már semmiképp nem indulhatott fegyelmi.
Az újabb támadásra sem kellett sokat várni. 3 hónappal később a másik szakkoliban, ahol laktam, többet ittam a kelleténél, és éjszaka részegen a szobában bele akartam vizelni egy üvegbe, de ez nem sikerült túl jól, egy része a padlóra ment. Ezután ezt ott hagytam, mert kimentem hányni a WC-re, ahol elaludtam. Másnap semmi nyoma nem volt az egésznek, 8-ra kellett mennem, a szobatársak aludtak, én meg bementem az órámra. Egész nap azon gondolkoztam, hogy ez most vajon megtörtént, csak minden nyomot feltakarítottak (se az ágyam, se a székem nem volt nedves), vagy csak álmodtam az egészet (ebben reménykedtem). Este kiderült, hogy megtörtént, és még mielőtt nekem bármit is mondott volna, az egyik szobatársam már fel is nyomott a választmányi elnöknél, mondván bevizeltem. (Nem bort iszok és vizet prédikálok: hasonló esetben, mikor engem konkrétan részegen lehányt az igazgatóhelyettes fia, tartottam a számat, nem rohantam másnap a suliban az anyjához, ahogy akkor is kussoltam, mikor egy sítáborban a részeg szobatársam 7 helyre hányt oda a szobában... Itt meg egy kis vizelet a padlóra cseppen, és rögtön rohan felnyomni...) Nem volt mit tenni, elnézést kértem, beígértem a száraz novembert, meg, hogy többet nem lesz ilyen, meg egyébként se volt eddig se, és szerencsére a választmányi elnök, aki már a gimi alatt is kolis volt, elsikálta az ügyet annyival, hogy rám tukmálta a KolHÖK-ös kommunikációs referensi feladatot (sok dolog nem volt vele), az igazgatónak pedig nem nyomott fel. (Vicces lenne, ha valaki megkérdezné, kiből hogy lett KolHÖK-ös...) Aztán pár hónappal később más lett a választmányi elnök, rá pár hónappal lehetőségünk nyílt szétköltözni a szobatársakkal (az októberi ügy után alig beszéltünk: én egy utolsó spiclinek tartom az óta is azt, aki felnyomott, ő nyilván engem egy hugyos alkoholistának, a harmadik szobatársunk meg az ő évfolyamtársa volt, és bár a felnyomást nem helyeselte, de az, hogy a másik sráccal dumált, éket vert közénk), aminek apropóján az új spicli választmányi elnök már felnyomott az igazgatónak. Szerencsére azt már tudtam, hogy 5 hónap az elévülési idő, tehát fegyelmi eljárás már nem indulhat, így kirúgni sem tudnak, de azért egy kellemetlen beszélgetésem volt az igazgatóval (aki nyilván a hasonlóan a háta közepére kívánta az egészet, mint én, mert hetekig halogatta, hogy "majd megbeszéljük"). Végül egy szóbeli ejnye-bejnyével ezt is megúsztam, de a tanulságot levontam: itt is vannak spiclik. Ez után a kollégiumban elég visszahúzódó lettem, kínosan ügyeltem rá, hogy nehogy kicsivel is többet igyak a kelleténél, ha valaki lát a kollégiumból, vagy bármi olyat tegyek, amiért felnyomhatnak. A hátralévő időben ilyen nem is történt, de ez az ügy teljesen megpecsételte a többiekhez való hozzáállásomat. Nagyon fura volt nekem, hogy másfél évvel korábban, ha ilyen történik, egy jót röhög rajta mindenki meg sztorizgat róla másoknak, akik szintén jót röhögnek, tanároktól nyilván eltitkoljuk, esetleg utána kicsit húzzák vele az agyam, akik meg feltakarították, azokat meghívom néhány sörre és el van intézve a dolog. Akkor még ilyen emberekkel voltam körülvéve, és én is ilyen voltam, ilyen is maradtam, és továbbra is ilyen akarok maradni. Emberek vagyunk, hibázunk, csinálunk hülyeségeket, minek nyírni meg felnyomni egymást, mit nyernek vele???
Eddigre már azért bőven megszoktam az egyetemet. A létszám csökkent valamelyest (néhányan kihullottak), a személytelenség maradt, bár talán valamennyire csökkent, meg persze nem is volt már annyira furcsa és zavaró, hiszen mindent megszokik az ember. Az első évben a szobatársaim nem voltak se jók, se rosszak, olyan semmilyenek voltak az én szempontomból: a tanuláson kívül focival és számítógépes játékokkal kapcsolódtak ki, ami tőlem távol állt. Nem voltunk rosszban, nem veszekedtünk gyakorlatilag egyszer sem az egész év alatt, de a barátaimnak se mondanám őket, közös programjaink se voltak (csak az összkollégiumi programok). Az új tanév előtt úgy voltam vele, hogy én nem foglalkozok azzal, ki lesz a szobatársam, mivel akivel lettem volna szívesen, annál nem volt hely, ha meg kapok valami ismeretlen gólyát, az szerencse kérdése, hogy jobb (barátok leszünk) vagy rosszabb lesz (ilyen lett az új spiclivel - lásd előző bekezdés). Így legalább azt kiköthettem, hogy én a szobából nem költözök, ha a többiek nem akarnak maradni, költözzenek ők (alapból a saját helyét alapértelmezetten mindenkinek joga van megtartani). Költöztek is, nyilván akartak maguk mellé egy hozzájuk hasonló focis, kockulós gólyát (többé-kevésbé meg is kapták), én meg kaptam két másik gólyát. Sajnos fiú kémiás gólya nem volt, a matekosokra lecsaptak a matekosok, én végül informatikusok és biológusok közt választhattam, ismerni nem ismertem egyiket se rendesen. Végül a két informatikus mellett döntöttem. Az eredmény látható az előző bekezdésben. A harmadik évemben így megint új szobatársaim lettek: ismét két gólyát akartam, mivel ezúttal volt 2-3 olyan, akit valamennyire ismertem korábbról és jónak tűntek. Erre a választmány beintett, mondván "én már 4 szobatársat elfogyasztottam", és ők akarták megmondani, kikkel legyek. Ezt újabb támadásként éltem meg ellenem (a választmányi elnök továbbra is az volt, aki felnyomott az igazgatónak), de nem tudtam mit csinálni, meg persze tudtam, hogy valamennyire én is hibás vagyok (még ha azt az egyszeri kellemetlen esetet nem is érzem olyan súlyúnak, amiért ezt érdemelném, az első évben meg semmi vitánk nem volt, egyszerűen különbözött a személyiségünk és az érdeklődési körünk, de békében váltunk el), így aztán maradtam továbbra is visszahúzódó, a kollégiumra már csak lakhelyként tekintettem. Végül azok, akiket a választmány velem össze akart költöztetni, szintén nem volt vevő a tervre, így belebuktak az ellenállásba, és bár kaptam beszólásokat a szobabeosztás kialakításakor, végül legalább az egyik kiszemelt gólyát megkaptam (a másik szobatársam a kollégium legmagánakvalóbb informatikusa lett - akivel senki nem akart összeköltözni -, ő nem sok vizet zavart, hasonló volt vele viszonyom, mint az első évem szobatársaival: laktunk egymás mellett, néha beszéltünk, de sehova nem mentünk együtt). Az utolsó évben kínosan ügyeltem arra, hogy ne legyen rajtam támadási felület, így aztán több támadást sem kaptam sehonnan.
Az év jól indult az új fizikás gólyával, H. D.-vel, akivel egy szobába kerültünk. Rögtön a felvétele után elmentünk együtt sörözni egyet itthon (egy városban laktunk, innen is ismertem korábból), ahol azt is el találtam mondani, hogy érveltem a felvétele mellett. Szeptemberben is heti szinten jártunk el ide-oda sörözni vagy különböző bulikba, kutatók éjszakájára. Egy haverja is ot volt a kollégiumban, ő is sokszor velünk tartott. Szeptember végén még egyszer részegen haza is kellett vinnünk, hányt össze-vissza (valahogy nekem nem jutott eszembe felnyomni a szobatársam). Aztán ritkultak ezek az alkalmak egyrészt azért, mert több volt az egyetemen a feladat, másrészt H. D. még csütörtök esténként is sokszor inkább a barátnőjével volt, amikor általában a bulik voltak, de ettől még továbbra is jóba voltunk. Aztán november végén H. D. eljött a tudományos diákköri konferenciás előadásomra, én meg annyi segítséget kértem tőle, hogy az előadás után, mikor a közönség kérdést tehet fel, tegyen fel egy előre megbeszélt kérdést (ez kellőképpen nehéz volt, hogy a frappáns válasz jó benyomást keltsen a bírálókban), de H. D. erre nem volt hajlandó lelki ismereti okokra hivatkozva (az valahogy nem bántotta, mikor szándékosan félreérthető érvelésemmel bekerült a kollégiumba, ahogy a lopás sem, mikor egy gyorsétteremben a nem újratölthető italt újratöltötte - de feltenni egy előre megbeszélt kérdést, az nyilván durvább dolog, mint lopni), amin én persze megsértődtem és ki is fejeztem neki a nemtetszésemet, mondván a korábbi segítségeim után nem ezt vártam volna. Ezt ő félreértette vagy szándékosan kiforgatta, és megkaptam tőle, hogy ha csak érdekből segítettem, akkor nem kellett volna... Persze, nyilván hónapokkal ezelőtt ez járt a fejemben, hogy majd én ezzel milyen jól járok... Tényleg szörnyű dolog, ha az ember egy barátjára, akinek korábban segített is, úgy gondolja, hogy számíthat. Nem cserébe, egyszerűen baráti alapon, méricskélés nélkül, ha van alkalmam segítek, és utána azért azt várnám, hogy ha annak van alkalma segíteni, akinek segítettem, akkor az fog is, aztán majd ha újra nekem lesz alkalmam, megy minden tovább. Na, az eset után jött a mosolyszünet. A szorgalmi időszak utolsó pár hetében nem mentünk sehova együtt, aztán jött a karácsony és a vizsgaidőszak, amikor egyikünk se volt sokat a kollégiumban, így nem sokat találkoztunk. Februárban kezdődött az új félév, és bár nem beszéltük meg a dolgot, bocsánatot se kért és semmi hasonló, ha már együtt lakunk, én baráti viszonyt akartam vele, ráadásul annyira durva dolgot azért nem tett attól függetlenül, hogy nem ezt vártam tőle és rosszul esett. Így aztán ha kisebb gyakorisággal is, de újra eljártunk együtt programokra. Aztán jött a születésnapom. Hétköznap volt, így Budapesten voltam, ott akartam szervezni pár baráttal egy esti sörözést ez alkalomból, H. D.-t is hívtam. Aztán ő a program előtt pár órával írt, hogy nem jön, mert fáradt. Nem akartam rögtön kenyértörésig vinni a dolgot, kicsit unszoltam, hogy jöjjön, de nem akart. Ezzel a születésnapomon sértett meg újra. A sörözés este 8-kor kezdődött volna, tehát nem késő éjszaka, ő pedig 11-nél hamarabb gyakorlatilag soha nem fekszik le (szobatársaként tudom), mikor meg a barátnőjénél alszik, kel reggel 6 előtt, ha az iskolába megy 8-ra, de olyan is volt, hogy 6-kor felkelve kiment elé Pesten a buszhoz. Nyilván nem vagyok a csaja, nem várok tőle ilyeneket, de azért azt vártam volna, hogy ha elhívom ünnepelni a születésnapomat, és igent mond, akkor ilyen mondvacsinált indokkal ne mondja le. Ha tényleg fáradt, és pár sör után 9-10 körül hazamegy lefeküdni, azt teljesen megértem, de ez? Végül a tervezett 4 haverból csak eggyel koccintottunk egy rövidet, így viszonylag hamar visszamentem a kollégiumba, ahol "meglepődve" láttam, hogy H. D. nem pihen. Nem szóltam hozzá, csak ültem a gépe előtt. Nem mondtam neki semmit, de rájött, hogy megsértett, és hozott nekem 2 sört születésnapomra, mondván, hogy megihatjuk, de ezek után már nem volt kedvem ilyen szájízzel vele inni. Ne azért akarjon felköszönteni, hogy ne sértődjek meg, hanem barátságból... Megmondtam neki, hogy inkább pihenjen nyugodtan, ha fáradt. Az együttlakásunk hátra lévő részében többet nem hívtam sehova és ő se hívott, néha beszéltünk pár szót, de ennyi. Ő se váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, de biztos bennem is van hiba. (Leginkább az az érdekes dilemma van ezzel kapcsolatban, amit Cs. I. kritikáival kapcsolatban már leírtam: jogos-e elvárni a másiktól azt, amit én megteszek/megtennék/mergtettem hasonló esetben, ha ő ezt nem várta/várná/várja el tőlem?)
Az előzőeket egybevetve tehát meg lehet állapítani, hogy a szakkollégiumoktól nem kaptam meg azt, amit vártam. Szakmailag nem sokat ért, se az, ahol laktam, se a másik, ahol külsős voltam. Ott, ahol laktam, 3 év alatt szakmailag annyit sikerült elérni, hogy fejlődött a prezentációs készségem, de a többiek előadásának meghallgatásából nem sokat profitáltam. Ennek az az oka, hogy mindenki a nagyon szűk kutatási/érdeklődési területét adta elő, amivel konkrétan szinte biztos, hogy soha sem fogok foglalkozni, és mivel számonkérés nem volt, nyilván nem is jegyeztem meg konkrétan a bonyolult reakciókat vagy számításokat. A másik helyen mentek hasonló előadások, emelett cikkolvasás és azok közös feldolgozása, ami nem volt rossz, de a kutatásom során amúgy is dolgoztam fel cikkeket. Emellett olyan himi-humi témákkal vették el az ember idejét, ráadásul sokszor vasárnap délután/este, mint például a feladatok rangsorolása és a jó időbeosztás kialakulása, amire pont úgy képes voltam addig is, mint most is, ennek hallgatása helyett csinálhattam volna valami értelmeset vagy kereshettem volna pénzt. A nyelvóráknak viszont volt értelme, még ha a hátam közepére is kívántam este 9-kor, hiszen sikerült németből is középfokú nyelvvizsgát tennem. Ez volt az egyetlen dolog, aminek jelentős haszna volt. A közösség se olyan volt, mint amit vártam volna, kicsit különcnek éreztem magam, mással szerettem tölteni a szabadidőm általában, mint ők (azért volt metszete a két halmaznak), ráadásul munkamániásabbak voltak még nálam is sokan, ami kimondottan zavart. Utáltam, ha késő este/hétvégén bombáztak határidős e-mailekkel, amikkel dolgom volt. Nagyon hiányzott nekem az összetartás. Minden tanév végén voltak mindkét szakkollégiumban kirúgott emberek, akikért általában a választmány sem állt ki, hiába írtak méltányossági kérelmet, sőt ők is inkább ellene voltak, hiszen "nem teljesítette ezt meg azt a bentmaradási feltételt, menjen, egyébként is kell a hely a gólyáknak..." Durva volt azt a felsőbbrendűségi érzést megnyilvánulni látni a kötelezettségeket teljesítők egy részénél, amivel lenézték a kirúgottakat, és szinte kárörvendően álltak a várva várt távozásukhoz. A féléves szigorú elszámoltatások is nagyon zavartak. Mindig teljesítettem minden elvárást, de rossz volt az ember szájíze ezek miatt az elszámoltatások miatt. Sokkal jobb szájízzel csináltam gimiben a többletmunkát, amikor teljesen önkéntesen, elszámoltatás nélkül tehettem. (Ennek jelentőségét már a diákkör önkéntes szervezésekor is kiemeltem.) Az mondjuk jó volt, hogy ha segítséget akartam kérni egy felsőbbévestől, akkor nem 2-3-as, hanem 4-es-5-ös hallgatók álltak rendelkezésre. De ezen kívül egyedül egy olcsó lakhelyet jelentett nekem a kollégium. Szomorú ez azok után, hogy amikor az ELTE mellett döntöttem, akkor ezt láttam az ELTE legnagyobb erősségének és előnyének.
Az ELTE-s tanárokkal viszont összességében pozitív értelemben csalódtam, ami az értékelést és a diákokkal való bánásmódot illeti. Személytelenség ide vagy oda, az értékelés szinte mindig nagyon tisztességes és hallgatóbarát volt, alaptalanoknak bizonyultak azok a történetek, amiket gimisként hallottam egyetemistáktól ezzel kapcsolatban (és amit egyetem alatt is hallottam a SOTE-ről vagy a Debreceni Egyetemről). Ezért is történhetett az, hogy az egész alapszak alatt minden tárgyam jeles lett, és javítani is csak 3-szor kellett mennem a 3 év alatt, mindig 4-est 5-ösre.
Sajnos viszont az a szervezetlenség és a tájékoztatás hiánya, ami az ELTE-n volt, már nem tetszett ennyire. Heti szinten jöttek a propagandalevelek e-mailben "ELTE sikerek" és hasonló címekkel, de különböző határidőkről, időpontokról nem tájékoztattak, sőt sokszor félretájékoztattak (például a záróvizsga időpontja más volt a honlapon és e-mailben, és hiába kérdeztem a szervező tanárt, ő se tudta). Ez nagyon zavaró és idegesítő volt, hogy nem tudta az ember az ilyen határidős kötelezettségeit is, amik sokszor szájról szájra terjedtek, mint a népmesék...
A kutatásról való gimis illúzióimról már beszéltem korábban. Az ELTE-n az első 2 évben annyi órám volt a szakkollégiumi kurzusokkal együtt, hogy gyakorlatilag csak alibi-szinten kutattam heti szinten néhány órát, ami arra nem volt jó, hogy normális eredmény legyen, csak arra, hogy ha bárki megkérdezi, melyik csoportban vagyok, tudjak valami értékelhető választ adni. A második év után nyáron viszont jött a kötelező szakmai gyakorlat, amit az MTA-n csináltam, kaptam egy új témát és végre volt rá normálisan időm. Haladtam is szépen. Az utolsó évben már alapból is kevesebb órám volt, ráadásul az előtte való nyáron letettem a német nyelvvizsgát, így a nyelvórákra se kellett tovább járnom. Így aztán volt időm kutatni is, magánórákat tartani is, és szabadidőm is több volt, és ekkor még azt hittem, H. D.-ben egy jó szobatársat is találtam. Ebben az évben éreztem magam a legjobban az egyetemen.
Az ősszel beadtam a TDK-dolgozatomat és előadtam a már említett kari konferencián. Utólag kiderült, hogy az írásbeli értékelést úgy lehúzták (témavezetőm szerint nem jogosan, valami ellenfele lehetett), hogy a szóbelire maximális értékelést kapva sem lett volna esélyem díjra, akár segít H. D., akár nem (ez még nem változtat semmit a tettén). Rossz volt megtapasztalni, hogy itt is a kapcsolatokon múlik az ember sikere, ezzel össze is omlott az egyik illúzióm a kutatással kapcsolatban. Az OTDK-ra továbbjutottam ettől függetlenül, a témát folytattam. Innentől már nem érdekelt különösebben az eredmény, egyedül az volt a célom, hogy minél több konferencián előadhassam, ami jól mutat majd az önéletrajzomban. Az OTDK-n egyébként kevésbé ugyan, de szintén lehúzták az értékelést, a témavezetőm szerint szintén ok nélkül, de ebben már kételkedek: mi van, ha tényleg ez a reális értékelés? Minden esetre itt se kaptam semmilyen díjat, amit kimondottan megalázónak éreztem úgy, hogy az egyik szekciót (nem az enyémet) egy gimis nyerte... (Mondjuk volt olyan doktoris is, aki szintén semmit nem kapott.) A kutatásommal jelentkeztem 4 konferenciára, 2-re rögtön elfogadták, 2-n csak posztert akartak biztosítani. Ennek kisebb a presztízse, és pluszmunka van vele, így ezt nem kértem egyik helyen sem. Ezek után mindkét helyről visszaírtak, hogy mégis van lehetőségem előadni. Még egy adalék a szakkollégiumokhoz: annak ellenére, hogy csak 5-en akartunk a belsősök közül előadni, a főszervező, aki az egyik elsőéves volt szobatársam, ráadásul kémiás szaktárs elutasította az előadásomat, mondván, túl bonyolult a hallgatóságnak. Tehát a saját kollégiumomban, a saját volt szobatársamtól, a saját szaktársamtól ezt kapom. Hát, tényleg nem ez a kép élt bennem, mikor ide jelentkeztem... Bár végül előadhattam, ennek is volt egy üzenetértéke. Később úgy gondoltam, jó lehet, ha egy BME-s szakkollégium konferenciáján is részt veszek, ezért oda is jelentkeztem. Ez volt a másik, ahol először poszterszekcióba akartak rakni. A másik szakkollégium, ahol külsős voltam, elsőre elfogadta az előadásomat, ahogy nyilván a műhely is, bár ott kötelező is volt előadni. Ezen túl az MTA egyik munkabizottsági ülésén is előadtam a témámat, és az égéstudományi bizottságtól az írásbeli műre egy ezüst TDK-díjat (és vele 40 ezer Ft-ot) is kaptam. Összességében tehát bőven átlag fölötti eredményem volt azért, a legtöbben TDK-ra se jutnak el. De azért pár illúzióval szegényebb lettem.
A másik illúzióm volt, hogy a kutatók normális bérért azt kutathatják, ami érdekli őket. Aztán találkoztam a publikációs kényszer nyomasztó dilemmájával, és azzal, hogy a kezdő kutatói, tanársegédi fizetések hasonlóan a béka segge alatt vannak, mint a tanári fizetések, alacsonyabbak, mint amit árufeltöltőként vagy ételfutárként meg lehet keresni... Ezen felül a kormány éppen a mesterszakos felvételiről szóló döntés során verte szét az MTA-t, így igencsak kérdéses, kutatóként az országban milyen jövő előtt állhatnék, külföldre pedig hosszú távon nem szeretnék menni. Ezzel szemben vegyészmérnökként biztos, jól fizető állások várnak Magyarországon is.
Az ELTE-n nem nagyon éreztem, hogy megbecsülnek, mint az évfolyam egyik legjobb hallgatója. Már gólyaként elmentem a matematikai versenyfelkészítő órára, felvettem és jelesre teljesítettem a tárgyat, mivel az Informatikai Karról származó matekot tartó tanárunk azt mondta, fizetik a vegyészekből álló csapat indulását is egy csapatversenyen. Készültem a versenyre hónapokon keresztül, aztán a nevezési határidő előtt pár nappal közölte a tanár, hogy az IK mégsem fizeti a nevezési díjunkat, kérjünk a TTK-tól (a csapat nevezési díja 60 ezer Ft-ra rúgott, így a saját zsebből fizetés nem merült fel). A TTK forráshiányra hivatkozva azonnal elutasított minket. Utolsó reményként még a szakkollégium igazgatójához fordultam, aki elirányított egy kollégiumi alapítványhoz. Ők végül határidő után kifizették a nevezési díjunkat, a szervezők pedig hajlandóak voltak elfogadni a jelentkezésünket, így végül mégis mehettünk. Közben más egyetemeken lévő ismerősöktől tudtam, hogy sehol nem volt ilyen probléma. A csapat 4 fős is lehetett volna, de mi csak 3-an mentünk, mert ennyien akartunk a kollégiumból, az alapítvány meg csak szakkollégistákat támogat. Ez nagyon szokatlan volt a versenyen és a csapat esélyeit bár csökkentette, az egyéni esélyeimet nyilván nem. Az IK a saját csapatának kifizette a díjat. Az ELTE-n én értem el a legjobb egyéni eredményt, akinek a nevezési díját se volt hajlandó kifizetni az egyetem, 5. lettem, megelőzve az összes informatika szakos hallgatót is... Egy évvel később ugyanígy az alapítvány fizetett, ugyanígy én lettem az ELTE legeredményesebb versenyzője (6. hely) megelőzve az összes IK-st. Az utolsó évemben ismét közröhej tárgya volt az egyedüli 3 fős csapatunk, ekkor 4. lettem, bár ekkor volt olyan IK-s, aki előttem végzett. Még a buszjegyünket sem fizette az egyetem, azt is saját pénzből fizettem ki...
Az ösztöndíjak is érdekesen alakultak. Az ÚNKP-n már a pályázásból is ki voltam zárva, mert nem ELTE-s, hanem MTA-s volt a témavezetőm (pedig az ELTE-n is tartott kurzust...), ezzel elestem (ha nyertem volna) 700 ezer Ft-tól... Egy másik ösztöndíjat megpályáztam, amiről a titkárnő le akart beszélni, ezt végül meg is kaptam. Aztán az utolsó félévemben 0 Ft tanulmányi ösztöndíjat kaptam annak ellenére, hogy nem csúsztam, minden tárgyat az ELTE által összeállított mintatanterv szerinti félévben teljesítettem, és minden tárgyat a felvételem óta jelessel végeztem el... Így becsüli az ELTE a legjobb diákjait... (Lehet mondani, hogy azért nem kaptam, mert kevés tárgyam volt az 5. félévben, de hadd ne én tehessek már róla, hogy a fizikai kémia választható tárgyai szinte kivétel nélkül tavaszi félévekben indultak, így abban az őszi félévben nem vettem fel csak a kötelező tárgyakat. Nem az én választásom volt, ők állították össze így, duplán megszívatva: előbb az aránytalanul nehéz 4. félévvel, aztán a 6. félévben 0 Ft tanulmányi ösztöndíjjal... A kisebb összeget a kevesebb tárgy miatt megértettem volna, de a 0 kiütöte a biztosítékot, úgy, hogy párszáz Ft-tal maradtam le a határról, mert nem voltak képesek azt úgy meghúzni, hogy nem csúszó, mindent 5-ösre végző diákok megkaphassák...)
Mindemellett az ELTE színvonala is csökkent az utóbbi években, az óta is, mióta bekerültem. Az alapszakos felvételi ponthatár az utolsó évben már alig volt több az országos minimumnál (280 a minimum, itt 288 volt, 500 a maximum, engem 494-gyel vettek fel). A diákok száma csökken, mesterszakon is alig több a felvételi ponthatár az országos minimumnál, ezzel csökken a diploma értéke. Úgy próbál az ELTE idevonzani embereket, hogy könnyítették a feltételeket, a tantervet, ezzel tovább értéktelenedik a diploma, a kémiából legkiválóbb hallgatók szinte már mind a BME-re mennek (ha nem külföldre). Közben folyamatosak a pénzügyi gondok, a biológia szakon már nem tartottak tavaly laborokat pár hónapig. Ez itt simán megtörténhet a vegyész mesterszakon is, milyen vegyész leszek így? Egyre inkább egy süllyedő hajónak éreztem az ELTE TTK-t.
Az előzőek (gyakorlatilag az összes eddigi bekezdés) miatt egyértelmű volt: menni akarok az ELTE-ről, a szakkollégiumaiból, nem kutató, inkább mérnök akarok lenni, valami változás kell, mert nem érzem itt jól magam, nem érzem magam megbecsülve, és bizonytalannak érzem a jövőmet. Így aztán jelentkeztem a BME vegyészmérnöki mesterszakára, ahova könnyedén fel is vettek. Ennyit a váltásom, és a döntésem alapjáról.
Most következzen egy kevésbé negatív összesítés. Mi az, ami másképp lett volna, ha nem ide jelentkezek? (Leginkább mi nem történt volna meg, azt ugyanis nem tudom, mi más történt volna helyette.)
A BME-n biztos, hogy félévvel később végeztem volna az alapszakon (hosszabb az alapszak), így végül is hamarabb váltam diplomás emberré. Kicsit mást tanultam volna, más emberekkel ismerkedtem volna meg. Mivel olyan óriási haverom nem lett az ELTE-ről, így ezzel rosszabbul alig jártam volna, jobban járhattam volna.
Azt gondolom, ennyi támadás nem ért volna valószínűleg. Itt azért mind a táborszervezés, mind a részegen üvegbe vizelési kísérletem után jöttek a támadások.
Ami egy érdekes dolog, hogy Cs. I.-val szinte biztosan nem békültünk volna ki, ha nem az ELTE-re jövök. Ha ugyanis nem ide jövök, akkor nem lettem volna itt szakkollégista, ahol OKTV-döntősöket szállásolnak el, és nem váltam volna ott ennek a felelősévé, intézve többek közt Cs. I. szállását is. Így nem teremtődött volna olyan helyzet, amikor leállunk egymással beszélni, ami a békülésünket eredményezte. Előtte közel 2 évig, se én nem kerestem őt, se ő engem, köszönés nélkül mentünk el többször egymás mellett, aligha változott volna ez később (ha csak nem történik más okból egy hasonló véletlen helyzet). Örülök, hogy ez a békülés megtörtént, a megbocsátás képessége szerintem egy nagyon fontos dolog, hiszen mindenki hibázhat. Meg, persze így legalább az irigység és "savanyú szőlő" helyett egy évvel később őszintén örülhettem a sikereinek, mikor ő vált a volt gimim legnagyobb eredményt elért versenyzőjévé.
A kutatásban valószínűleg ugyanitt tartanék, a témavezetőm nem ELTE-s, nem is onnan ismertem (a felesége ismert a korábbi táborából), valószínűleg ugyanúgy odakerültem volna akkor is, ha BME-s vagyok. Az OTDK eredménye nyilván szintén ugyanez lett volna, a kari TDK kérdéses.
Ha viszont nem ELTE-s lettem volna, nagy eséllyel M. R.-t sem ismertem volna meg (maradt volna továbbra is egy helyi versenyzői név számomra a neve és kész), mivel nem intéztem volna azt a szállást sem, ahol vele összeismerkedtem. Összességében jobban jártam volna, ha nem ismerem őt meg, amilyen sokszínű (nem ám kétszínű), hazug, tisztességtelen érdekembert ő most a szememben. Persze akkor körülbelül fél évig nem ezt gondoltam róla, hanem elvoltam vele. H. D.-vel rajta keresztül ismerkedtem össze, nyilván ebben az esetben őt se ismerném, de ez se lenne nagy érvágás.
Ami már nagyobb (anyagi) érvágás lenne, hogy valószínűleg K. A.-t se ismertem volna meg, az ő anyja ugyanis a szakkollégium honlapján vadászott kémia szakosok e-mail címére, így ha nem lettem volna ELTE-s, valószínűleg nem engem talál meg, és más tanította volna a gyerekét, és keresett volna két és fél év alatt 3-4 millió Ft-ot (persze, sok munkával, még péntek és vasárnap este, vagy húsvét vasárnap és nyáron is).Nem értem volna el vele ilyen sikereket, nem kerestem volna pénzt, de több időm lett volna másra, és lehet, hogy adódtak volna más lehetőségek.
A szállásfelelősi posztom során M. R.-hez hasonlóan nem ismertem volna meg még sok más kiváló, tőlem pár évvel fiatalabb versenyzőt sem. Ezek közül néhánnyal egész jóba lettünk, és most a BME-re egy egyetemre is fogunk járni. Kíváncsi leszek, fogunk-e találkozni, vagy szépen elhalnak ezek a kapcsolatok.
Lehet (nem biztos), hogy a BME-n sikerült volna becsajoznom. Az viszont biztos, hogy itt nem sikerült, csak két gyenge randiig jutó próbálkozásom volt. Egyre tragikusabb a helyzet, már 22 éves vagyok...