Az első egyetemi héten jött is az értesítés az eredményről, miszerint bekerültem az előző bejegyzés végén említett ösztöndíj programba. Ezek szerint tehát jól sikerült az előző heti interjú (akkor nem mertem róla bővebben írni, mert nem akartam elbízni magam). Meglepően hosszú volt maga az interjú: IQ-teszttel, személyiségteszttel, magyar és angol nyelvű elbeszélgetéssel. Ami viszont jó volt benne, hogy a beszélgetések végig jó hangulatban teltek, és a kigyulladt vonat miatti késésemet is megértették. A beszélgetésen a HR-eseken kívül ott dolgozó mérnökök is részt vettek. Tőlük én is számomra érdekes információkat megtudtam a cégről és a munkáról. Az ösztöndíjszerződés részeként az egyetem végéig havi ösztöndíjat fognak nekem utalni, a szakmai gyakorlatot és a diplomamunkát pedig náluk fogom végezni, majd az egyetem után biztos állásom van a cégnél (és a szerződés alapján annyi hónapot ott is kell dolgoznom, ameddig az ösztöndíjat fizették). A szerződés aláírása előtt viszont még üzemorvosi vizsgálaton is részt kell vennem. Ennek első állomásaként tüdőszűrő papír és laboratóriumi vizsgálat kellett, aztán sajnos a látásom miatt elküldtek szemészetre és hasi ultrahangra is, így csúszott a dolog. Mire minden leletet beszereztem (és még ez is nagy szerencse, hogy sikerült: hasi ultrahangon az utolsó nap voltam, a következő munkanaptól a koronavírus miatt csak sürgős eseteket fogadtak), a koronavírus-járvány miatt nem mehettem hozzájuk. Szerencsére viszont azt ígérték, hogy a szerződés aláírása után visszamenőleg kifizetik az ösztöndíjat a bekerülésemtől, februártól. Remélem, tényleg így lesz.
A félév jól indult. Az új szobatársammal jól kijöttünk, sörözgettünk együtt, kondibérletet is vettünk, oda is elkezdtünk lejárni. Sikerült találkozni olyanokkal is, akikkel legutoljára az előző félévben találkoztam (V. D., Cs. I., K. M.), velük is jó volt már újra találkozni. A félév sem tűnik vészesen durvának, és nagy örömömre a ZH-k elosztása, órarend összeállítása is egészen kedvemre való: az időszakos laborok pont nem esnek össze a nehezebb ZH-k időszakával, és a vegyésznapokon sem kell majd ZH-t írni. Normálisan lesz valószínűleg időm közösségi életet is élni. Rögtön az első hétvégén a túra körrel egy kirándulásra is elmentem, ami jól is sikerült.
Így teltek szépen a hetek, jól éreztem magam. Amióta nem vagyok úgy túlterhelve, mint az egyetem második évében, sokkal jobban érzem magam a mindennapokban, mióta pedig átkerültem a BME-re, ez fokozódott. Itt végre hozzám hasonló mentalitású emberek többsége vesz körbe. Komolyabb történések nincsenek, amikről hosszan lehetne írni, a napjaim egyetemmel, magánórák tartásával, és különböző baráti sörözésekkel, programokkal telnek. Mondhatnám, hogy unalmas, de nem az. Jó ez így, jól telnek a napok egymás után, és még azzal se sokat foglalkozom, hogy a csajozás terén továbbra sincsenek sikerek. Megszoktam már ezt a helyzetet, elvagyok.
A félév harmadik hetén szerveztünk az egyetemen egy tanulmányi versenyt középiskolásoknak. Itt a szakkollégiumi tagságom megalapozásához segítenem kellett. Szerencsére sikerült is a szükséges mennyiségű órákat ledolgoznom a későbbi felvételihez, és sikerült is nem mosogatást vállalnom, amit utálok. A munkám nagy része pakolásból, különböző tárgyak őrzéséből és a versenyzők kísérgetéséből állt busszal a szállásra és vissza. Itt kicsit vicces volt, hogy alapból ennek én jelentkeztem a főfelelősi posztjára, de valakit fölém raktak. Ennek akkora sikere volt, hogy miután engem hátraküldött a sor végére, ő elöl vezetve a csapatot, el is indult rossz irányba, és alig lehetett meggyőzni, hogy nem arra van a buszmegálló... Hozzá kell tenni azért, hogy legalább a főszervező látta a munkám mennyiségét és minőségét, amiért elismerő oklevelet kaptam.
Eltelt újabb egy kellemes hét az egyetemen, aztán kezdődött a következő. Hétfőn részt vettem már másodjára egy ismerős meghívására egy kocsmakvízen. Az előző alkalommal volt osztálytársakkal is összefutottam itt, végre velük is váltottunk pár szót. Ezúttal K. M.-et is elhívtam a csapatba. A kvíz után pedig a szobatársammal, és más szakkollégiumba jelentkező ismerősökkel (és egyéb diákokkal) kocsmáztunk. Másnap anyám épp Budapesten volt továbbképzésen, színházba mentünk. Szerdán jött a derült égből villámcsapás: az egyetemeken a koronavírus-járvány miatt határozatlan ideig távoktatást rendeltek el, a hallgatók nem látogathatják az egyetemeket. Éppen egy laborgyakorlat beugrójának kijavítását vártuk, mikor a hírt elolvasta valamelyikünk interneten. Nagyon letargikus lett azonnal a hangulat, nagy a bizonytalanság, de a megkezdett gyakorlatot azért megtartották. (Ez utólag nagy szerencse, ezt már nem kell pótolni később...) Este 7-kor érkezett az egyetemi tájékoztatás: már másnaptól rektori szünetet rendeltek el, a következő hétre előrehozták a tavaszi szünetet, majd azt követően távoktatás kezdődik meg. A kollégiumot a tájékoztatás szerint a héten el kell hagyni, de kiköltözni nem kell. Erre persze számítottam a délutáni hírek fényében, ezért a szükséges cuccokat magammal vittem egy magánórára, melyet a buszpályaudvar környékén tartottam. Így az óra után haza is mentem, mivel féltem a későbbi nagy tömegtől és így fokozott fertőzésveszélytől a buszon. Nagyot fordult a valóság: hétfőn baráti kocsmázás, kedden színház, szerdán hír a bezárásról, csütörtökön egyetembezárás. Pedig egy héttel a távoktatás bejelentése előtt még egy regisztrált fertőzött sem volt (aznap este jelentették be az első 2-t). Borzasztó volt ez a bizonytalanság, és a bezártság gondolata hónapokon keresztül. Pont most, amikor végre ilyen jól éreztem magam a bőrömben. A szobatársamért még jobban aggódok: ő lelkileg eddig is maga alatt volt. Nehezen bírja az egyetemi nyomást és a csajtalanságot, az eziránti kudarcokat (amikbe én már beleszarok). Volt, hogy emiatt alkoholnál keményebb szerekhez is nyúlt az utóbbi időben, de legalább az egyetemi pszichológushoz is beregisztrált. Én próbálnám segíteni, de nem vagyok mindig ott, meg ez túl is van azon, amit tenni tudok.
Minden esetre csináltam tovább a dolgomat, nem hagytam el magam. N. G.-vel még a héten párszor találkoztunk, és a kórházba is elmentem a hasi ultrahangot megcsináltatni. Ekkor még a közoktatást nem függesztették fel, egymillió diák járt naponta iskolába, jelentős részük tömegközlekedéssel, többszáz ember közé. Ez alapján nem éreztem úgy, hogy gond lenne az, ha mi ketten kocsmázunk pár ember társaságában, vagy elvégeztetem a vizsgálatot, amire ekkorra kaptam időpontot. Aztán pénteken este, éppen a kocsmában láttuk Orbán bejelentését (azon a TV-n, amin mindig sport megy, M1-et most láttam először): bezárnak az iskolák is. Ekkor kezdtük felfogni, hogy nagy a baj. Másnap aztán dilettáns módon kitalálták (állítólag nem az egyetem, hanem az operatív törzs), hogy kötelező kiköltözni teljesen a kollégiumból. Mindezt egy nappal a határidő után, amikorra mindenkit hazaküldtek vidékre. Most a járványveszélyben utazhatott még egy oda-vissza kört Budapestre többezer egyetemista. Viccparádé...
A következő hét halálunalmasan telt. Itthon csináltam a dolgomat, a magánóraimat is távoktatás formájában tartottam meg (korábban ilyen nem volt). Kocsmába se mentünk (keddtől egyébként azok is csak délután 3-ig lehetnek nyitva, ahogy minden bolt az élelmiszerboltokon, gyógyszertárakon, és drogériákon kívül), helyette interneten keresztül tartottunk távsörözéseket (ezt is felfedezte kreatív elménk), közben online snapszereztünk. Nagyanyámékhoz se mentem el a tervezett látogatásra, inkább várok itthon 2 hetet, hátha hordozom a vírust. Volt is egy kis orrfolyásom, kicsit meg is ijedtem, de pár nap alatt elmúlt. Ezek szerint nem korona volt. A gazdaság is romokban. Ezért pénteken el kellett mennem a bankba is, mivel el kellett sürgősen adnom az ingatlan befektetési jegyemet, még mielőtt leesik az árfolyama az ingatlanárak esése miatt. Ez volt az első és utolsó kimozdulásom a hét folyamán, pénteken. A máskor tömött pénteki helyközi buszjáratok közül láttam néhányat: egyiken 1, másikon 3 utas. Hihetetlen. A bankba csak azután engedtek be, miután nyilatkoztam, hogy nem voltam külföldön az elmúlt 3 héten. Én voltam az egyetlen ügyfél, végeztem is gyorsan. A bank alkalmazottja le akart beszélni az ingatlan befektetési jegy eladásáról, de nem hallgattam rá.
Itthon is durvul a helyzet, hiszen össze vagyunk zárva. Tesómat továbbra is nehéz elviselni. Ezúttal anyám férjénél telt be először a pohár. Ő egy hét itthonlét után elment az anyjával együtt az anyja házába. Én még viselem, más választásom nem is nagyon van: a kollégiumba nem mehetek, bár annyi pénzem van, hogy ha már a mentális egészségemet veszélyben érzem, akkor ki tudok venni valahol egy szobát. És nem tudjuk, hány hétig, vagy hónapig fog ez tartani...
Újabb egy hét eltelt. Egyre bolondabb a világ. A legközelebbi szupermarketben már az üvegeimet se voltak hajlandóak visszaváltani fertőzésveszélre hivatkozva, ami viszont ellentétes a hatályos jogszabályokkal (miszerint biztosítani kell a visszaváltást). Be is írtam a Vásárlók könyvébe. Tekintve, hogy anyám öreg anyósa elköltözött, így rá nem jelentünk tovább veszélyt (ha van olyan hülye, hogy vendégségbe idejön, akkor magára vessen, én se látogatok rokonokat, ő se látogasson...). Nagyanyámék közül az egyik oldal hónapokra előre bevásárolt, kenyeret is otthon süt. Értük nem kell aggódni. Az anyai nagyszüleim viszont bár varrtak maguknak maszkot, továbbra is eljárnak boltba, nem hajlandók elfogadni se az én, se egyéb rokonok segítségét, sőt nagyapám elég durván utasította el azt (azóta nem is beszélünk, nincs kedvem hívni, inkább nagymamámmal beszélek). Nem tudom, mit kéne velük kezdeni.
Közbe anyám azt hagyja, hogy tesóm az utcában más gazdákkal sétáltassa a kutyát... Úgyhogy eldöntöttem, hogy ha itt hetekig csak én tartom magam a karanténhoz, mindenki más járkál össze-vissza, akkor értelmetlen az egész. El is mentem kerékpározni egy barátommal (erre másfél m távolság tartása mellett törvényi lehetőségünk is volt). Végre kicsit bicikliztünk, beszélhettünk élőben is és megihattunk pár sört (eldugott földutak mellett, észre ne vegyenek a rendőrök, mivel ez már nem része a törvényileg engedélyezett szabadidős sporttevékenységnek). Az első itthoni ZH-k is lementek. Ahogy arra számítottam, rohanásra késztetnek minket, hogy minél kevésbé sikerüljön puskázni. Ettől függetlenül nem sikerültek rosszul a kezdeti ZH-k.
A következő hetek eseménytelenül teltek. A ZH-k jól sikerültek, mindennel jól haladtam. Néhány biciklizésen túl nem mentem sehova, a távsörözések is ritkultak valamelyest (részben azért, mert a biciklizések révén N. G.-val, akivel a legtöbb távsörözés volt, találkoztunk élőben). A születésnapom elég rosszul sikerült. Itthon jól összevesztünk, mivel hiába kértem anyámat, hogy több mint egy hónap után legalább a születésnapomon nyugalomban ebédeljünk (azaz ne tesómmal, aki folyamatosan vagy provokál minden étkezésnél, vagy ugyanazt a pár dolgot ismételgeti). Anyám erre nem volt hajlandó, úgyhogy én oda se ültem az asztalhoz, hanem később ettem egyedül. Ezt azért nem hittem volna, hogy a születésnapi ebédemen is inkább tesómmal ebédel, miközben napok óta kértem, hogy legalább ezen a napon normálisan együnk. Miután összevesztünk, azért N. G.-val találkozva megünnepeltük a szülinapomat. Ez legalább normálisan sikerült, bár a vírus miatt ezen is csak ketten voltunk.
Közben megérkezett a tanulmányi támogatási szerződés, aminek nagyon örültem, mivel a válság miatt féltem, hogy a szóban és e-mailben tett ígéreteik ellenére kifarolnak a dologból. Szerencsére nem ez történt. Így a pénz mellett a szakmai gyakorlatom is biztosított.
Május elején végre megszüntették a kijárási korlátozásokat, kinyitottak a kocsmák, éttermek (mozik még nem) itt vidéken. Jó már, hogy nem mellékutak mellett kell bújkálni, ha találkozni akarok valakivel, és végre a szomszéd faluba is ki tudtam menni újra kártyázni a kocsmába. Budapesten még érvényben maradt a korlátozás, így oda még nem mehettem találkozni ottani ismerősökkel. Anyám férjével a nagyszüleimet is meglátogattuk a kertjükben. Nagyapám elhívott minket egy kerti bográcsozásra, én pedig elhívtam őket egy hónap késéssel (a vírus miatt) megünnepelni a születésnapomat. Úgy tűnt, minden jó. Aztán nagyapám felhívott azzal, hogy nagyanyám nem akar születésnapot ünnepelni, mert úgyis elmaradt az övé is (mintha bárki megtiltotta volna, hogy pont ugyanúgy megünnepelje utólag, mint ahogy én akartam az enyémet), ketten pedig mi se menjünk. Ez nekem nagyon rosszul esett, úgyhogy ezek után közöltem, hogy ha ők így utólag ebben a formában visszautasítják a meghívásomat, akkor én se megyek nagyapám meghívására (amúgy sincs kedvem tesómmal közös családi eseményekre, ezek után meg nagyapám kedvéért se vállalom be). Így aztán sikerült nagyapáméknak egyszerre két programot sztornózni így karantén után.
Két hét múlva jött a budapesti nyitás is: meg is beszéltük pár emberrel, hogy találkozunk. Ez jól is sikerült, nagyon furcsa volt újra találkozni. A szobatársammal, Zs. B.-ral és egy másik barátunkkal, E. B.-vel közösen eldöntöttük, hogy pályázunk egy kémia tanulmányi verseny főszervezői pozíciójára. Minden jól is alakult kezdetben, úgy tűnt, mi leszünk az egyedüli pályázók, aztán pár órával a határidő előtt beérkezett még egy pályázat. Ez volt az egyetlen pozíció, feladat (még az elnöki tisztséget is beleértve), amire több pályázat érkezett, csak ránk indult ránk valaki. A pályázatuk és a csapat összetétele hasonló volt a miénkhez. Ott is két leendőbeli friss tag pályázott egy idősebb taggal, és a motivációs levélben leírtak is hasonlók voltak (a szokásos rizsa mellett volt átfedés a konkrét tervekben is, és korábbi hasonló szervezésben szerzett tapasztalata is mindkét csapatban 1-1 embernek volt a 3-ból). Másnap volt a szavazás, ahol nekem szavazati jogom se volt. Előtte fel lehetett szólalni, én még a motivációs levelünkben leírtakhoz képest kiemeltem, hogy másokkal összevetve is a mi csapatunk tagjai eddig is mennyi munkaórát végeztek a szervezetben (top 4-ben 2-en is benne voltunk), és kértem, hogy bízzanak bennünk, hogy meg tudjuk és meg is akarjuk magas színvonalon szervezni a rendezvényt. A szavazás eredménye az lett, hogy 82 % ellenünk szavazott... Tekintve a pályázataink hasonlóságára, ennek inkább személyes szimpátiabeli okai lehettek, valószínűleg az se rám nézve, hanem a csapatban lévő 1-1 korábbi tagra, mivel őket ismerik jobban a szavazzójoggal rendelkező tagok. Tudtam, hogy népszerűbb a versenytárs csapat rangidős tagja, mint a mi tagsággal rendelkező tagunk, de a 82 % így is nagyon mellbevágó. A szobatársam úgy kiakadt ezen, hogy azonnal vissza is vonta jelentkezését is a szervezetbe, így belőle már biztosan nem lesz tag. Én ezt nem tettem meg, mivel csak magamnak ártanék vele (nem tudnék részt venni olyan programokon, amikhez van kedvem, meg önéletrajzban is jól néz ki egy ilyen tagság). Azt viszont eldöntöttem, hogy a későbbiekben semmilyen pozícióra nem pályázok a szervezetben, mert mint ahogy látszik, gyakorlatilag le vannak osztva a dolgok a régi tagok között. Legfeljebb akkor lenne esélyem, ha nem indul ellenem senki, viszont "ha ló nincs, jó a szamár is" alapon nem akarok pozíciót. A szervezetből az előnyöket viszont ki akarom venni (a kötelezettségeket nem kell teljesítenem, hiszen jövőre befejezem az egyetemet, tehát így is úgy is megszűnik a tagságom, akár teljesítettem a követelményeket, akár nem, így aztán csak nyerek a tagsággal).
A vizsgaidőszakot sikerült elég hamar és könnyedén letudnom, még úgy is, hogy egy 4-es osztályzatot elmentem 5-ösre javítani (rontani nem lehetett). Az említett tárgyon kívül az összes vizsga könnyű volt, amihez a távoktatás (ezek írásbeli vizsgák voltak) és a korábbi tevékenységem is hozzájárult (szerves kémiából a jegyzetben való hibakeresésért cserébe +2 jegyet kaptam, tehát 3-as is elég lett volna az 5-öshöz, ennek ellenére hibátlan lett az írásbeli vizsga).Egy másik vizsga teljesen kabaré volt: 2 napunk volt itthon megírni és e-mailben visszaküldeni egy olyan vizsgát, hogy még kártyázni is volt időm elmenni közbe. Végül aztán minden tárgyam 5-ös lett, így folytattam ezt a sorozatot.
A vizsgák után kezdődött a pihenés: kerékpározás, kártyapartik, baráti sörözések. Újra felmentem Budapestre is E. B.-vel találkozni, meg órákat is tartottam. A következő héten a szobatársam is meglátogatott, akivel a járvány kezdete óta, több mint 3 hónapja nem találkoztunk. Ez is jól sikerült, szétnéztünk a városban, boroztunk a Szépasszonyvölgyben. Részt vettem egy snapszerbajnokságon is: hajszálon múlott így első alkalommal a dobogó (a csoportból 1. helyen továbbjutottam - elég könnyű csoportba kerültem, majd egy szintén először résztvevő emberrel játszottam a továbbjutásért, ami sikerült. Ez után már a dobogóra kerültem volna, de újra összekerülve a csoportom 2. helyezettjével, szoros küzdelemben - 5-7, majd 6-7 - legyőzött). Arra viszont jó volt ez, hogy jobban összebarátkoztunk a szomszéd falu kocsmárosával (akivel együtt mentünk a bajnokságra), már tegeződünk is.
Úgy tűnik, hogy anyám végre tényleg be akarja rakatni tesómat intézetbe, ahová való. Elvitte az egyik ilyen intézményt megnézni. Persze, annyi ideje mondja már, hogy hiszem, ha látom...
Egyik egyetemi haverommal, E. B.-val kissé összekaptunk. Azon akadtam, hogy miután segítettem neki a vizsgájában, és 2-szer felutaztam Budapestre, hogy találkozzunk (egyik alkalommal más miatt is mentem, a másik alkalommal gyakorlatilag csak miatta), éjszaka buszoztam több mint 2 órát haza, ő folyamatosan csak ígérgeti és halogatja, hogy lejön hozzám találkozni. Ezzel kapcsolatban eddig megértő is voltam, mivel nehezebb volt a vizsgaidőszaka, mint nekem. Aztán, miután legutóbb (amikor ő következett volna a jövésben, mivel előtte is én mentem fel), tekintettel rá, hogy ő még vizsgázik, így én jobban ráérek, én mentem fel hozzá, hogy több ideje maradjon a tanulásra. Ehhez képest elmondása szerint csak a halogatás ment, random emberekkel találkozott, a vizsgát el is halasztotta. Akkor miért is nem jött le hozzám? Na mindegy, ezt még nem tettem szóvá, vannak logikátlanul viselkedő emberek, akik nem tudják beosztani az idejüket. Aztán az elhalasztott vizsgája előtt 2 nappal írtam neki, hogy akkor a vizsga utáni pénteken vagy hétvégén jön-e. Az erre jövő kifogáshalmaz már kiverte annyira a biztosítékot, hogy ne hagyjam szó nélkül a dolgot. Főleg, hogy a kifogása az volt, hogy már leszervezett péntekre mással találkozót. Wtf? Nekem halogatja 2-3 hete, ha rákérdezek, a megbeszélést is halogatja, majd arra hivatkozik kifogásként, hogy mással már lebeszélt programot? Aztán meg arra hivatkozik, hogy hétvégén beadandót kell írnia, de valahogy azzal, akivel pénteken találkozik, nem hivatkozott erre? Meg is mondtam neki, hogy felesleges jönnie. (Ő erre elkezdett mentegetőzni, hogy hétfőtől gyakorlatilag mindig ráér,, meg amúgy se azt mondta, hogy közvetlenül a vizsgája után jön - szerintem viszont ha már ennyi ideje halogatja, akkor illene nem mással lebeszélni programot, akkor, mikor már a vizsgái engednék, hogy jöjjön - de ez engem akkor nem nagyon izgatott, az meg majd elválik, beszélünk-e a közeljövőben. Nyilván őszerinte túlreagálom, mint mindenki, akit felbaszott már a szétszórtságával, és következetlenségével, én meg úgy vagyok vele, hogy nem akarok ezen véglegesen összeveszni, de azért szó nélkül ezt már nem lehetett hagyni.)
Sikeresen felvettek a BME egy szakkollégiumába. Így aztán az engem érdeklő programokon részt tudok venni, és az eddigi tevékenységeimet különböző ösztöndíjpályázatokba is beírhatom.