Működőképes a kapcsolat K. E.-rel?
Vasárnap egy tavalyi táborozótársam Egerbe érkezett, ahol hétfőtől részt vett az idei táborban. Én egy évvel idősebb vagyok nála, így már nem vehettem részt. Vasárnap este nálunk aludt és előtte elmentünk szétnézni a városban, este pedig egy másik táborozóval - aki egyébként iskolatársam - és még két osztálytársammal inni mentünk. Közben persze kártyáztunk is egy jót. Másnap ő ment az egri táborba, én pedig indultam az én veszprémi táboromba.
Kicsit tartottam a tábortól, az előre látszott, hogy matekos-fizikás-informatikás lesz, és féltem tőle, hogy informatikából (programozás...) kevesebbet fogok tudni az átlagnál. Szerencsére ez nem így lett, az átlagból nem lógtam ki. Általában ráadásul párhuzamosan több program futott, így mindig tudtam nekem tetszőt választani. Csináltunk vasúti szemafor-modellt és forgómotor-modellt is. Ezen felül megtudtunk sok érdekes fénytani dolgot (árnyékolástechnika, színes fények, stb), hallgattunk érdekes előadásokat a mesterséges intelligenciáról, megnéztük a Kódjátszma című filmet, pizzáztunk, bográcsoztunk. Jobb lett a tábor, mint amire számítottam. Sok játékos program is volt, a társaság is jó volt, van olyan ember, akivel azóta Facebookon folytattuk a beszélgetést, bár elég messze lakik. Este jókat beszéltünk, kártyáztunk, legurult pár sör is. Meglepően sok csaj volt a táborban, akik közül a kollégiumban lakókkal nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki, velük is jókat is beszélgettünk, incselkedtünk - persze normál határokon belül -, a csiklandozás például elég szórakoztató volt. Rossz érzés volt elhagyni a tábort.
A tábor után Budapesten még megálltam megnézni a tavalyi akadémiai kutatótábor miniszimpóziumát, amit az idei táborozók adtak elő és meghívást kaptak a volt táborozók is. Sajnos nem mindegyik előadást értettem, persze nehéz átadni 10 percben mindazt, amire nekik 4 napjuk volt megérteni. Utána még beszéltem néhány emberrel, együtt megvacsoráztunk, majd jöttem haza felé. Jó volt újra találkozni két tavalyi táborozóval és a táborvezető kutatónővel is.
Ezután végre újra találkoztunk K. E.-rel, és szerencsére három héttel korábbi ijedtségem - amikor kételyeimet írtam le azzal kapcsolatban, hogy nem mert úgy átöltözni a strandon, hogy én tartom az ajtót, nehogy meglássam - alaptalannak bizonyult. Most ugyanis kettesben voltunk nálunk és eléggé sikerült felizgatnunk egymást egyes ruhák levetésével. Régen éreztük ilyen jól magunkat. És a következő talira a közös fürdést is megbeszéltük!
A következő héten aztán jött a következő tábor, ezúttal Debrecenben. Ez kémiai jellegű volt. Délelőtt a laborokban kutattunk, délután pedig a TTK intézetei mutatkoztak be - minden délután egy. Az én témám a mikrohullámok voltak a kémiai reakciók szolgálatában, amiről az utolsó nap a csoportommal előadást is kellett tartanom. A társaság itt is jó volt, bár az előző táborban jobb. Érdekes túrát tettünk Debrecen környékén - egy közeli településen 100 forintért vettünk fagyit, amire körülbelül 5 éve nem volt példa! Kedden megnéztük az AGORA tudományos élményközpontot, szerdán a biológia napja volt, csütörtökön egy szabadtéri matekversenyt rendeztek, pénteken pedig az egyetem környékén volt "kémiai" vetélkedő. Esténként jókat kártyáztunk és sakkoztunk is.
A tábor után a hétvégét itthon töltöttem, de K. E. inkább elment nagyszüleihez egy nappal a hazaérkezésem előtt egy hétvégi városi rendezvény miatt. Hiába, a fontossági sorrend megvan, de felesleges ezen rágódnom, úgy se tudok vele mit kezdeni. Viszont nem esett túl jól ez a dolog, én fordított esetben biztos, hogy pár nappal később mentem volna nagyszüleimhez, hogy tudjunk találkozni.
A következő hét elején anyummal nyaralni mentünk Győrbe. A legérdekesebb az Audi-gyár látogatóközpontja volt, még a gyárba is beengedtek minket, ami nagyon profin szervezett, jelentős részben robotizált volt. A munkafolyamatok mindegyike másodpercre pontosan ki van dolgozva. Emellett Győr belvárosa és Pannonhalma is szép volt. Voltunk több múzeumban, az egyikben találkoztunk a Széchenyi-család egyik leszármazottjával, egy másikban pedig megtekinthettük a pincét, ahol Apor Vilmos élete árán is védte a népet a 2. vilgháborúban. Egyik nap Zircre is elvonatoztunk, és mind Zirc, mind a Porva-Csesznek és Vinye közötti turistaútvonal igazán szép volt. Jól éreztük magunkat.
Azonban ezt az érzést többször is beárnyékolta a K. E.-vel és az anyjával szemben történt veszekedések sorozata. A dolog azzal kezdődött, hogy K. E. kijelentette, hogy ő csak a következő nap estéjén jön haza. Jó lett volna hamarabb is találkozni, és az idegesített a legjobban, hogy előzőleg a duma megvolt a részéről: azt hangsúlyozta többször is, hogy bár én elmegyek több táborba is, ő direkt akkor megy a nagyszüleihez, amikor én se vagyok otthon. Ehhez képest a hazaérkezésem előtt egy nappal ment el, és arra sem volt képes, hogy este helyett délelőtt jöjjön haza ottartózkodása végeztével. Engem a tettek érdekelnek, a duma kicsit sem. Nem várom el, hogy hozzám igazítson mindent, de akkor viszont nem is kell ilyen nagyívű ígéreteket tennie, ha még fél nappal sem hajlandó korábban jünni. Azonban még ez volt a legkisebb veszekedésünk.
Egy nappal később mondta anyum, hogy szombaton elmennek otthonról. Én nagyon megörültem a lehetőségnek, hogy miután két hétig nem találkoztunk, végre kettesben lehetünk K. E.-rel. Írtam is neki, mire ő kijelentette, hogy előzőleg azt beszéltük meg, hogy hozzájuk megyünk. Ez igaz is, de azt nem beszéltük, hogy szombaton vagy vasárnap megyünk hozzájuk, vasárnap én szívesen mentem volna. Azt mondta, majd megpróbálja az anyjával megbeszélni. "Nagyon meglepő" módon ez nem sikerült neki, és kicsit felháborodtam, hogy miután két hétig nem találkoztunk, annyit nem képes megtenni, hogy ő jöjjön hozzánk, hogy kettesben lehessünk. Az ilyeneket meg kéne tudni beszélni az anyjával, ha már mindig hangsúlyozza, hogy milyen jó a kapcsolatuk. Ezzel azonban még nem tetőzött a veszekedés: a mindenbe beleavatkozó, határokat nem ismerő anyja már sokadjára ismét elkezdte nekem írogatni a hülyeségeit Facebookon. Milyen dolog ez? Az én anyám sem írogat barátnőmnek, hagyjon engem is békén az ő anyja, beszélje meg a saját lányával! K. E.-nek is az eddigi finomkodások után megmondtam, hogy elegem van ebből. Az anyjával ugyanis nem lehet normális ember módjára beszélni, egyezkedni, csak hajtja a magáét, az én indokaimat, ötleteimet minden esetben lesöpri az asztalról. Én viszont nem akarok vele összeveszni (bár ezt néha nehéz megállni), nehogy még szemetebb legyen. Azt viszont neki is megmondtam, hogy inkább a lányával beszélje meg a dolgokat. A legszebb az volt, hogy végül K. E. az anyját kezdte védeni, és azt mondta, hogy szerinte részben igaza van. Ekkor úgy döntöttem, hogy jobb, ha lefekszem aludni.
A veszekedések során még azt is felhozták mindketten (K. E. és az anyja), hogy mennyibe kerül hazautaznia a nagyszüleitől. Ez a fajta filléreskedés nagyon felháborított. Meg egyáltalán: én tehetek róla, hogy messze laknak a nagyszülei? Én se kellemetlenkedtem neki még soha, hogy hány forint a buszjegy a falujába és vissza (egyébként nem sok), és hogy miért nem ő jön inkább hozzánk? (Neki van bérlete.) Ha ekkora áldozat hazajönnie, akkor kifizetem, vagy ne jöjjön, ha csak kellemetlenkedni akar. Két napig veszekedtünk ezeken a dolgokon. Felajánlottam, hogy megyek pénteken, vasárnap, vagy hétfő délelőtt hozzájuk, de az anyjának csak a szombat kellett.
Hétfőn délután megyek el táborba, gondoltam, hogy hétfőn délelőtt tudunk találkozni, így egy nappal kevesebbet leszünk külön. Azonban K. E. kitalálta, hogy inkább elmegy a nagyszüleihez már reggel, pedig délután is lenne busza... Hiába, "ő akkor megy, amikor én se vagyok itthon", de ez a pár óra a körülbelül egy hónapos otttartózkodásából nyilván vállalhatatlan áldozat lett volna.
Én naivan azt gondoltam, hogy két hét után az első estét végig együtt töltjük, és K. E. az utolsó busszal megy haza, de persze ő ezt is máshogy akarja, és körülbelül két óra után haza akar menni. Elérkeztünk oda, hogy már hiábavalónak éreztem ezt szóvátenni és veszekedni, hiszen K. E.-t úgy se érdekli, hogy én mit akarok, az bőven látható ezekből az esetekből... 4 nap, 4 eset, két hét különlét után... És akkor nem érti, miért írok neki egyre közömbösebben Facebookon. Talán azért mert ezek után már nincs olyan nagy kedvem beszélgetni, és attól, hogy már inkább nem is szólok semmit, még nem esnek jól ezek a dolgok. Ezzel elértünk a kapcsolati lejtő első állomására: amikor már érdektelennek, hiába valónak tartok szólni azokért a dolgokért, amik nem tetszenek, rosszul esnek, mivel már nem hiszek abban, hogy ezek megváltoznak a panaszom hatására.
Most, hogy már bő egy hónapja van jogosítványom, egyre többet vezetek. Viszont még mindig úgy érzem, hogy nem megy kellően jól a vezetés, főleg a parkolással vannak gondok, gyakran kell sokat korrigálnom. Nagyon remélem, hogy ez alakulni fog majd az idővel. K. E. elé is ki akartam menni a buszpályaudvarra, amikor érkezett a nagyszüleitől, de azt mondta, fél mellém beülni, ne menjek. Persze ez nyilván nem lehet a vezetési stílusom miatt, hiszen még soha nem látott vezetni, nem tudja, hogy vezetek. Ettől viszont még elég rosszul esett, hogy ennyire nem bízik bennem.
Sz. K., akivel lassan egy hónapja történt az összeveszésünk, azóta sem írt Facebookon. Miután sokadszorra mondott le találkozókat, ezért én nem írok neki, senkire nem akarom ráerőltetni magam. Nem értem őt, mert eddig (az összeveszésig) többször is, viszonylag gyakran és közvetlen módon előfordult, hogy ő maga írt rám, és amikor én írtam, akkor se a közömbösség, kedvetlenség látszott rajta. Persze lehet, hogy csak a tanácsaim kellettek neki a pasiügyeivel kapcsolatban, mivel a többi csaj tanácsában nem bízott. Nem mintha az én tanácsaimat olyan magas színvonalúra értékelném, bár ettől még ő értékelhette arra, mivel általában nem tartotta be őket, és rosszul járt. Olyan durván szerintem nem írtam neki, hogy azon meg kellene sértődnie (amit ő csinált, azon én inkább sértődhetnék meg), tehát ha nem ír, az csak amiatt lehet, hogy nem nagyon kedvel igazából és nem akar beszélni. Bár hozzá kell tennem, hogy tavaly volt egy hasonló eset, amikor másfél hónapig nem írtam neki, mire eszébejutott magától írni, amin meg is lepődtem. Hát, most is meglepődnék...
A két hét utáni első találkozónk volt a járásunk addigi legrosszabb randija. Miután nem volt hajlandó beülni az autóba mellém, nem is mentem ki a buszpályaudvarra, csak a helyi járati megállóba (amúgy se fogok 700 Ft-ot fizetni csak azért, hogy 5 percig kísérjem hozzánk a helyi járaton). A köszönés után csendben haladtunk egymás mellett egészen a házunkig. A szobában folytatódott a kínos csend, majd elkezdődött a veszekedés az elmúlt napok témáin. Szerinte szinte teljesen normális az, amit az anyja csinál, és még részben abban is egyetért vele, hogy én őt lázítom az anyja ellen. Nagyban különbözik sajnos az értékrendünk, és ez a veszekedés közben sem került közelebb egymáshoz. Egyszerűen nem tudunk ebben a kérdésben még csak hasonló véleményen sem lenni, nemhogy megegyezőn. Aztán a találkozó vége felé kicsit abbamaradt a veszekedés, és végre élvezhettük is egymás társaságát. Haza felé lekéste e helyi járatot, így bekísértem a buszpályaudvarig.
Másnap bár nálunk kettesben lehettünk volna, nekem kellett hozzájuk menni az anyja akaratára. Én ezt meg is tettem, hogy találkozhassunk. Ekkor már nem veszekedtünk, bár azért nem a legjobb volt a hangulat. K. E. folyamatosan azon gondolkozott, mit kéne csinálnia a veszekedéseink ellen. Az ő véleménye szerint neki semmit nem kéne tennie, nekem kellene minden esetben szó nélkül elfogadnom, ha az anyja megtilt valamit vagy belénk köt. Már azt hittem, hogy elmarad a hegyi beszéd, amikor előjött az anyja, hogy "megbeszéljük" a dolgokat (ő így hívja azt, hogy kihirdeti az elvárásait, megfenyeget, hogy ha nem fogadom el, akkor még jobban bekeményít, majd pedig elfogadom). Egy félhülyéhez méltó módon nem fogta fel, hogy azt akarom, hogy a lányával beszélje meg a dolgokat, nem pedig velem, és azzal kezdett fenyegetni, hogy ha velem nem beszélheti meg, akkor majd a szüleimmel fogja. Anyum valószínűleg kiröhögné, de apummal együtt dolgozik, ő talán komolyabban venné. Erre mondtam, hogy nyugodtan írjon nekem, ha valami komoly dolog van, és csak arra gondoltam, hogy a lányával jobban el tud beszélgetni, mint velem. Ezután megfenyegetett, hogy ha többet akarunk, akkor még jobban bekeményít, és "majd ő megmutatja nekem, milyen az". Kicsivel később eljátszotta, hogy K. E. csak miattam jött haza a nagyszüleitől, ami rendkívül nagy áldozat volt szerinte, és még neki is be kellett menni K. E. bőröndjéért. Ha csak miattam jött haza, aztán 3 nap múlva vissza is megy, akkor minek hozta a bőröndjét? Miattam? Vagy nincs itthon 3 napra ruhája? Mint kiderült cukkinit hozott benne, nyilván nem nekem, de persze ezért is én vagyok az anyja szerint a hibás. Arról nem is beszélve, hogy én felajánlottam, hogy kimegyek érte autóval. Az, hogy ők nem éltek a lehetőséggel, nem az én saram. Mellesleg jöttem már én is haza a nagyszüleimtől csak azért, hogy találkozzunk. Neki persze mellettem még barátnőjével is volt ideje találkozni, nyilván ez is az én kedvemért volt. Ezek után még nem mulasztott el megvádolni az anyja azzal, hogy K. E. miattam hazudott neki. Szerinte azért is én vagyok a hibás, ha a lánya hazudik neki. Én inkább magába néznék a helyében. Az eset után kettesben maradtunk K. E.-rel és természetesen méltatlankodtam egy sort az anyja állításain, mire ő azt mondta, hogy ezt így kell elfogadni és ő egyébként is nagy részben egyetért vele. Ekkor felálltam a kanapéról és indulni akartam haza, feleslegesnek tartottam a további maradásomat, de K. E. megfogta a karomat és kérte, hogy beszéljük meg. Én ebbe bele is mentem, mire K. E. a "megbeszélés" során kijelentette, hogy ő "a helyemben befogná a száját". Ezek után megfogadtam a tanácsát, befogtam a számat, felültem a biciklimre és hazatekertem. Sikerült még mélyebbre juttatni a kapcsolatunkat.
Este K. E. még lebaszott amiért nem hívtam vissza (le volt merülve a telefonom, de a gépen Facebookon végig fent voltam, írhatott volna ott), bár nem tudom az okát a hívásának. Veszekedtünk még néhány sort, eldöntöttük, hogy másnap nem megyünk együtt strandolni. Utána viszont akart találkozni, hogy megbeszéljük a dolgokat, és én ebbe bele is mentem. A megbeszélés viszont most sem hozott eredményt, a véleménykülönbség megmaradt.
Kétségbeejtő helyzetben van tehát a kapcsolatunk K. E.-rel. Nem tudom, mi lesz ennek a végkimenetele. Az viszont látszik, hogy a kapcsolatunk nem működik (ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy soha nem is fog), és ha így haladunk tovább, akkor csak idő kérdése a szakítás. Fura érzés, de igazából örülök, hogy holnap elmegyek táborozni, így közel két hétig nem találkozunk... Legalább nem fogunk veszekedni. Ugyanis ez a három találkozó volt a kapcsolatunk három legrosszabb "randija". A szakítás viszont jelenleg még megoldási ötletként sincs jelen nálam, elvégre mással úgy se vagyok olyan viszonyban, amiből egyhamar kapcsolat lehet, így viszont miért ne adjunk még esélyt ennek a kapcsolatnak. Én még remélem, hogy helyreáll ez és jól fogjuk egymást érezni együtt. Bár erre e három nap után egyre kisebb esélyt látok...