Az év rögtön egy ZH-val indult, amit úgy érzek, jól sikerült (matematika versenyfelkészítő specializáció). Még ezen a délután ellátogattam Z. M. diákkörére, mert kíváncsi voltam, hogy csinálja, mennyire sikeres. Direkt nem szóltam előre, hogy megyek, hogy a valós állapotokat lássam. Amit viszont tapasztaltam, az nagy örömmel töltött el: a létszám olyan magas volt, hogy azt tavaly én is csak 2-szer szárnyaltam túl (a legelső diákkörön, majd Cs. I. első bojkottján). Tehát úgy tűnik, Z. M.-nek sikerült a diákkört átpozícionálnia az általam szervezett "versenyfelkészítő szakkör" arculatból az ismeretterjesztő, könnyed arculatba. (Az én időmben Z. M. és Cs. I. által előbbire is volt igény, és azt szívesebben csináltam, viszont ez Cs. I. távozásával és Z. M. szervezőségével megváltozott.) Z. M. érdekesen, viccesen, interaktívan adott elő, öröm volt nézni, még úgy is, hogy a nehézségi színvonal messze volt a tavalyi szinttől. A részt vevők is élvezték, bár annyi ijesztő dolog van az egészben, hogy mindegyikük tizedikes, így ha jövőre nem sikerül a gólyák közül valakit bevonni, akkor két év múlva kérdéses, hogy lesz-e valaki, aki átveszi a szervezést. Dehát ez már egy örömteli probléma ahhoz képest, hogy májustól szeptemberig a megszűnés volt a legvalószínűbb, azután pedig az első 1-2 alkalommal Z. M. is nehezen indult, de szerencsére miután megfogadta a tanácsaimat és a lelkesedése sem lankadt le, eljött a várva várt eredmény is, és januárban is tovább folytatta a diákkört. Az egész dolgot haza felé beszélgetve még valami megkoronázta: kiderült, hogy az évfolyamuk legrangosabb matekversenyén rögtön az 1. fordulóban Cs. I. vereséget szenvedett éppen Z. M.-től. Ez kettős öröm számomra: Z. M., a diákkör új szervezője lett az évfolyam legjobbja ezen a fordulón, ráadásul miután tavaly Cs. I. 7-ből 7-szer mindenkit megvert az évfolyamán az iskolából (ennyi alkalommal indult ellene legalább egy évfolyamtársa valamelyik verseny valamelyik fordulójában), ameddig annyit segítettem neki és foglalkoztam vele, most, miután ez megszűnt, rögtön az első adandó alkalommal kikap, ráadásul azok után, hogy két versenyen el sem indult, amik közül az egyikben az is közrejátszhatott, hogy tudja: részt veszek a javításban. A névnapom szebben nem is alakulhatott volna.
Két nappal később újabb vizsga következett: hibátlan írásbelivel és ötös szóbelivel ez is ötös lett (emelt matek). Ezt aztán itthoni tanulás követte, majd pár nap múlva a szervetlen kémia vizsgám is ötös lett. Másnap újra bementem egykori gimnáziumomba (de furcsa ezt írni...) meghallgatni két volt évfolyamtársam előadását a külföldi egyetemekről, meg persze beszélgettem néhány diáktársammal és volt tanárommal. Ez mindig nagyon felemelő érzés nekem, mindig vidámabban megyek haza, mint ahogy odamentem.
Ezek után itthon történt egy vita, aminek eredményeként úgy tűnt, tesóm nem mehet síelni, ezáltal én mehettem volna helyette (egy több évvel ezelőtti ominózus eset óta, amikor egy nyaraláson összeszarozta a törölközőmet és le akart köpni a Tesco-ban, nem vagyok hajlandó vele egy-egy családi ebédnél hosszabb közös családi programra menni). Azonban nagyszüleim sem vállalták, hogy egy hétig náluk legyen, így hiába sikerült levizsgáznom mindenből a síelés kezdetéig (az utolsó vizsgám volt a legnehezebb, de ott is megadták az ötöst), nem mentem.
Helyette itthon pihengettem, sőt a pihenésen túl szerveztünk néhány iszogatást is. Először az egyik volt osztálytársam sikeres vizsgáját ünnepeltük, rá két nappal néhány volt osztálytársam jött át kártyázni, iszogatni, ami szintén jól sikerült. K. D. itt is aludt utána, és elhívott minket hozzájuk egy héttel későbbre, ami szintén jól sikerült, bár kicsit sokat ittam, de nem volt olyan vészes. Még két nappal később kalamajka következett, ugyanis anyámék egy nappal korábban hazajöttek, mivel a férje vesegörcse sajnos kiújult, én viszont kártyázós iszogatást szerveztem hozzánk a tavaly nyári diákkörös pihenés részt vevőinek.. Ezt így le kellett fújni sajnos (eredetileg korábban lett volna, akkor meg az egyik haver betegsége miatt kellett elhalasztani), helyette különböző kocsmákba mentünk, tehát azért így is jól éreztük magunkat. Annyi kellemetlenség volt, hogy így nem tudott nálunk aludni az egyik barátom, így a buszváróban vártuk fél 4-től az 5 órási buszát. A kártyázás mellett jót dumáltunk is, és elhatároztuk, hogy szervezünk még ilyet.
Még az utolsó, legnehezebb vizsgám előtt 2 nappal megkeresett e-mailben egy anyuka, hogy tartsak versenyfelkészítőt a gyerekének, aki bejutott az egyik diákolimpia 4 nappal később kezdődő válogatójába. Elvállaltam a feladatot, mivel jó pénzkereseti lehetőségnek ígérkezett, bár nagyon tartottam tőle, hogy ha 2-3 nap alatt nem érünk el komoly eredményt, akkor az egész kudarcért engem okolnak majd, annak ellenére, hogy más nyilván nem csak az utolsó 2-3 napban készül ilyen intenzíven. A kért anyagból azért felkészültem, és elmentem hozzájuk. Még ezelőtt kiderült egyébként, hogy a szakkoliban rajtam kívül csomó más kollégistát is megkerestek ezzel a munkával, de a többiek vagy lassabban válaszoltak nálam, vagy nem vállalták a feladatot. Az anyuka már a telefonban nagyon beszédes volt, beszélt a tárgyhoz nem kapcsolódó dolgokról is, a fiáért pedig teljesen odavan, többször azt bizonygatta nekem, hogy milyen okos (tényleg okos persze). Az óra alatt is kedves volt, még kaját is hozott be nekünk. Azt pedig felismertem a belvárosi, nagy alapterületű, igényesen bútorozott lakásuk és a beszélgetés (szóba került egy nyaralójuk, meg az is, hogy gyakran járnak Egerbe pihenni hétvégékre, és az órákat tekintve is az volt a célja, hogy minél tovább maradjak, nem az, hogy minél hamarabb, minél kevesebb idő alatt, minél olcsóbban eldaráljam az anyagot) alapján, hogy elég gazdagok, így mertem az egri áramnál 500 forinttal többet kérni tanóránként (egyébként a munkám is több vele, mert míg a korrepetálásokra nem nagyon készülök, azért az elmagyarázandó versenypéldákat már meg kell néznem előtte, hogy ne ott kelljen gondolkoznom rajtuk). Munkához láttunk, a gyereken érdeklődést, de fáradtságot láttam, azért haladtunk. 4 óra után gondoltuk, hogy mára elég volt, de miután kimentem WC-re és anyuka visszajött, megbeszélték, hogy nem elég, így végül összesen 6 órát tartottam, de még ezek után is azt mondta az anyuka este 9-kor, hogy azt hitte, hogy tovább maradok (de még készülni akartam a másnapi vizsgámra). A gyerekben hasonló okosságot látok kémiából, mint amit tavaly láttam Cs. I.-ben matekból, emberileg viszont teljesen másnak tűnik, elég félénk, visszahúzódó, csendes természetű Cs. I.-vel szemben. (Zárójeles megjegyzés: az összehasonlítás folytatható, Cs. I. 1. helyen kijutott fizikából erre a diákolimpiára, amire én kémiából készítettem a gyereket, tehát ha ő is hasonló pályát fut be, akkor lehet jövőre, tizedikesként esélye, Cs. I.-hez hasonlóan). Persze a segítségem valamivel nehezebb így, hogy fizetnek érte, hiszen míg a diákkörön teljes autonómiám volt, és úgy haladhattunk, ahogy én jónak láttam, itt azért az anyuka kívánságait akkor is végre kell hajtanom, ha nem azt tartom a legjobb módnak, mivel ezért adja a pénzt. Na meg merőben új helyzet az is, hogy nem barátként beszélek a gyerekkel, hanem mint a szolgáltatást igénybevevő kuncsaftként, így lehet, hogy nem tud majd olyan kellemes személyes kapcsolatunk kialakulni (persze így rombadőlni se tud...). Másnap a vizsgám után ismét mentem órát tartani, akkor már este 11-ig maradtam és sikerült befejeznünk a tervezett anyagot. Szerencsére az is kiderült a beszélgetésekből, hogy miután a válogatóba 5. helyen került be a gyerek, és csak 2 ember jut ki, és a gyerek 6 ellenfele közül 5 magasabb évfolyamba is jár, és még a korábbi versenyekből vitt kevesebb versenypontja miatt alapból hátrányból is indul, nem számítanak a kijutásra idén, ezt csak a jövőre vonatkozó tapasztalatszerzésnek szánják. Így azért picit megnyugodtam, mivel így csak annyi kellett, hogy a középmezőnybe kerüljön.
A válogató után hívtak az örömteli eredménnyel: még annak ellenére is megőrizte 5. helyét a gyerek, hogy a számológépe elromlott, és volt, amit félreütött a számára szokatlan kölcsönkapott gépen. Már ekkor elégedettek voltak a munkámmal, de pár nappal később megérkeztek az iskolába a részeredmények is, amikből kiderült, hogy az én 3 napos felkészítésem után olyan pontszámot ért el a válogatón a fiú, mint az egyik kijutó versenyző, tehát az alapján, ahogy én felkészítettem, a kijutás elérhető volt (a teljes pont a válogatón elért pontokból és a korábbi versenypontokból számolódik, mivel ez, nyilván nem az én hibámból nem volt magas a gyereknek, a kijutónak viszont maximális volt, így ő jutott ki). Ez tehát a lehető legjobb visszaigazolása a munkámnak.
Egy héttel később újra felhívott az anyuka, hogy lenne még munka, és hozzá is láttunk a további versenyekre való felkészüléshez.
Félévkor lemondott az SZDK engem követő elnöke. A lemondásának több előzménye is volt: a szeptemberi kezdése óta a lelkesedése jól láthatóan fokozatosan csökkent, de már az elején sem volt az igazi: ekkor még a Facebook-oldalt ha nem is kiválóan, de tűrhetően szerkesztette, bár a születésnapi nyereményjáték szervezése az én visszavonulásom után eléggé lejtmenetbe került, és az iskolai plakát is csak októberben készült el, ami azt eredményezte, hogy a gólyákhoz alig jutott el a diákkör híre, csökkent a létszám szinte minden diákkörön. Aztán volt a közös interjúnk, amit követően kicsit jobb lett ugyan a helyzet, de nem sokáig: ősszel további diákkörök szűntek meg, és a tervezett, és alattam nagy népszerűségnek interjúkat sem kezdte el, de legalább egy ülést normálisan megtartott, és ha nem is jól, de legalább szerkesztette a Facebook-oldalt. Aztán december közepétől már ez is elhalt, Z. M.-et pedig dísztaggá választottuk, de az elnök az oklevelét sem készítette el. Én eközben gyakran megfogalmaztam a kritikáimat, amikre a vége felé már nem is válaszolt. Az alattam jól működő dolgokat nem szervezte úgy, helyette mást talált ki (aminek örültem volna, ha sikeres lett volna az is), egy nagyon furcsa tátogós vetélkedőt, ami szerintem nem illett a diákkör arculatába, de nem akartam letörni a lelkesedését. Az eredmény engem igazolt: óriási bukta lett, konkrétan senki nem indult az általa szervezett vetélkedőn (az enyémen 15-20 versenyző, és körülbelül 10 állomásvezető és néhány néző is részt vett). A határidő másnapján a bukta hatására, és megelégelve azt, hogy elnökként nem méltat válaszra engem, mint tagot, ülést kezdeményeztem, amit kötelező kiírnia. Itt ugyanazokat, a neki nyilván kellemetlen kérdéseket tettem fel, mint privát levélben, jelesül, hogy mi a véleménye a folyamatos negatív eredményekről és miért nem dolgozik jobban (nyilván ezeket konkrétan, sok kérdésben megfogalmaztam), valamint helyénvalónak tartja-e, hogy elnökként nem hajlandó kommunikálni egyes tagokkal. Emellett a vetélkedő buktájáról is kérdeztem. Kérdéseim elolvasása után néhány órán belül lemondott. Azt, hogy ezt a válaszadás elkerülése érdekében, a vetélkedőjének bukása miatt tette, nem tudni, szerintem mindkettőnek része volt a dologban. Mivel a szabályzat alapján legalább 11. évfolyamosnak, és diákköri szervezőnek kell lennie az elnöknek, így ennek csak egy embernek felelt meg, ő vállalta is a feladatot (S. E.), és nagyon lelkesen el is jött hozzám, hogy átadhassam neki a tavalyi tapasztalataimat. Én ennek nagyon örültem, órákig meséltem neki, pedig már korábban is beszélgettünk ilyen dolgokról. Ekkor úgy tűnt, jó kezekbe került a diákkör (persze ez fél éve is úgy tűnt).
Azonban a baljós jelek már 1-2 héten belül megérkeztek: S. E. a Facebook-oldalt egyáltalán nem szerkesztette, még a lejárt információkat tartalmazó borítóképet sem cserélte ki, pedig ugyanezért szidta L. R.-t jogosan. Ülést sem hívott össze, pedig egy elnökváltás mindenképp megkívánta volna ezt. Z. M. emléklapját ugyanúgy nem készítette el, ahogy elődje sem. A dolgát nehezítette persze, hogy L. R. után egy romhalmazt vett át, ráadásul L. R. diákkörének megszűnésével csak 2 diákkör működött már normálisan a tavalyi 7-ből, 1 pedig kínlódott (7-ből 2 rögtön év elején, 1 ősszel, 1 télen szűnt meg), így a lassan esedékes Diákkörök Találkozója is bukás lett volna, kár is lett volna megtartani. Azonban a romok újjáépítéséhez S. E. se látott hozzá, csak elnökként kukorékolt a szemétdombon... Cs. I. tehát egyfelől boldog lehet, a kezdeményezésem elhalni látszik, bár ez sovány vigaszként azt is jelenti, hogy tavaly olyan szintű munkát végeztem, amire más nem képes.
A regisztrációs héten egy svájci utazáson vettünk részt D. P.-rel és Z. M.-nal, melynek csúcspontja és fő célja a CERN meglátogatása volt, de ha már ott jártunk, szétnéztünk Bernben és Genfben is. Az útra még fél évvel korábban hívott el M. J. S., akik családi alapítványa, az ő szervezésükkel rendezte ezt a buszos kirándulást. Elvileg kaptak valamennyi támogatást, de nekünk is be kellett fizetni személyenként 60 ezer forintot (ha tettek is el belőle - nyugtát nem kaptunk -, igazából úgy is megérte). A kirándulás előtt voltak kisebb kalamajkák, ezek közül az egyik D. P. anyjával volt, aki a veronai buszos tömegtragédia miatt fontolgatta, hogy ne engedje el fiát a buszos kirándulásunkra, és az utolsó havi részletet is nehezen fizették ki. Ez végül megoldódott teljes mértékben. A nagyobb idegességre az állítólag tapasztalt főszervezők parázása adott okot: mint utólag kiderült, félreértelmeztek egy rendeletet, miszerint éjszaka meg kellett volna állnia a buszunknak, és emiatt rosszabbnál rosszabb lehetőségeket kínáltak fel (kirándulás jelentős lerövidítése változatlan áron, jelentős ráfizetés, kirándulás elmaradása úgy, hogy csak a pénz egy részét adják vissza), ami nagy felháborodást szült. Szerencsére végül itt is rájöttek, hogy az említett rendelet ránk nem is vonatkozott, feleslegesen keltették a kellemetlenséget és a feszültséget. Mindezek ellenére és ezek után viszont összességében megérte elmenni a kirándulásra, mivel nagyon érdekes dolgokat láttunk és nagyon jól éreztük magunkat együtt. Az éjszakai buszozás során sokat beszélgettünk, kártyáztunk, majd másnap Bern meglátogatásával kezdődött a program. A város nagyon hangulatos volt, sok régi épülettel és még több órabolttal, gyönyörű hidakkal, szuper kilátással a dombokról. A város jelképeinek számító medvék sajnos téli álmukat aludták, így azokat nem tudtuk megnézni, ahogy a felújítás alatt álló sörfőzdét sem. Vettünk viszont néhány emléket és láttunk sok érdekességet. Ezután folytattuk az utunkat és este érkeztünk a svájci-francia határ francia oldalán lévő szállásunkra. Este kártyáztunk közösen, persze egy kis pálinka is előkerült, de a nagy nap előtt senki nem akart lerészegedni. Másnap tehát következett a CERN meglátogatása. Először kint dolgozó magyar fizikusok tartottak nekünk egy érdekes és átfogó előadást a helyről, majd levezettek minket a föld alá, a Nagy Hadronütköztető egyik állomására a 4 közül (CMS), ahol lélegzetelállító látvány tárult elénk. Szerencsére éppen az eszköz éves karbantartását végezték, így az szét volt szerelve (ha nem így lett volna, akkor csak a külsejét látjuk, ami kevésbé érdekes), beláthattunk a belsejébe és láthattuk az éppen dolgozó munkásokat. Csináltunk természetesen sok fényképet ott is, és a létesítmény többi pontjában is. Már az is lélegzetelállító volt, hogy mennyire voltunk a földfelszín alatt (visszanézhettünk a lift aljáról egy szerelőaknán keresztül, meg persze felülről is lenézhettünk. A többi létesítmény is érdekes volt, persze az ütköztető állomásához nem fogható: végeláthatatlan kábelek, óriási gépek, számítógépek tárháza tárult elénk, nyilván a legtöbbnek nem is tudtuk a funkcióját. A biztonságra is óriási hangsúlyt fektetnek a létesítményben: több, zsilipes bejáraton kellett keresztülhaladnunk kifelé és befelé is. Ezután a CERN éttermében megebédeltünk, majd délután egy kiállítást tekintettünk meg a Nemzetközi Űrállomás és a CERN egy közös munkájáról, maketteket néztünk meg és egy üvegfalon keresztül bepillantást nyerhettünk az ott dolgozó rengeteg fizikus munkájába. Este egy francia bevásárlóközpontban megvacsoráztunk és bevásároltunk. Itt a boltban talált 14 %-os, 2 eurós belga sör okozta számomra a legnagyobb meglepetést, amiből vettem is itthonra 2 dobozzal a többi sör és rágcsálnivaló mellett. Este ismét kártyáztunk, ezúttal F. B. is (szép, és viszonylag okos, ivós csaj, nagy önbizalommal) velünk tartott, és a pálinka, meg a sörök is előkerültek, de persze most sem volt cél a berúgás. Másnap délelőtt még ellátogattunk a CERN látogatóközpontjába, ami már az előző napi izgalmakhoz hasonlókat ugyan nem tartogatott, de még egy kicsivel jobban segített megértetni velünk a hely lényegét, és fotózkodhattunk egy látványos szobor mellett is, meg persze vehettünk emlékeket. Délután Genfet néztük meg. A tó rendkívül szép volt, és a túlpartján lévő magas szökőkút is nagyon tetszett. Itt kevésbé voltak régies, hangulatos utcák, inkább a tó volt a fő látványosság, de azért sétáltunk másfelé is, meg persze hülyéskedtünk együtt (például Z. M. seggére ragadt barna valamin). Végül, indulás előtt gyorsan akartunk keresni egy boltot, hogy a maradék frankunkat elköltsük különböző emlékekre, helyi sörökre, egyebekre. Ekkor volt egy rossz tapasztalatunk: a svájci emberek többsége rendkívül bunkó és kicsit sem segítőkész. Az angol nyelvű érdeklődésünkre (merre találunk boltot?) a legtöbben meg se álltak, sőt volt olyan, aki konkrétan arrébb lökött minket és úgy folytatta útját, persze úgy a 6. próbálkozásnál sikerült valaki segítőkész embert is találni. Magyarországon ez leghamarabb a 2.-nál szokott sikerülni. Végül az utolsó pillanatban találtunk boltot, elköltöttük a maradék pénzt és boldogan mentünk vissza a buszhoz, ami elvitt minket utolsó állumásunkra, a genfi természettudományos múzeumba. Itt kitömött állatokat tekinthettünk meg a Föld minden tájáról, a múzeum nagyon látványos volt, bár egy állatkerthez, ahol élő állatok vannak, nem fogható. Ezután jött a 15 órás buszozás Székesfehérvárig, majd onnan további 3 óra buszozás távolsági járatokon, mígnem sikeresen, sok élménnyel gazdagodva hazaértünk. Az élményeken túl D. P.-rel még jobb lett a barátságunk, kölcsönösen elhívtuk a másikat egymáshoz.
Z. M. viszont még a CERN-i út előtt igencsak pofátlanul viselkedett velem szemben. Még amikor a hónap elején meglátogattam a diákkörét, mondtam, hogy szívesen elmegyek vendégelőadónak (korábban azt ígértem neki, hogy csak a diákkörök felét kell neki tartania, így ment bele a szervezésbe, azonban ez többek közt az ő egyik kérése miatt sem teljesült, így javítani akartam az arányokon, meg amúgy is szívesen megyek oda mindig) a vizsgaidőszak maradék 2 diákkörének valamelyikén, mivel a vizsgáimra itthon készültem (szorgalmi időszakban bonyolultabb hétköznap eljönnöm Budapestről). Ő ezt örömmel is vette (úgy tűnt), és megegyeztünk egy hónap végi időpontban, és ezt ki is írtuk a diákköri Facebook-csoportba. Az összdiákköri oldalon nem jelent meg a hír, ennek oka egyrészt az új elnök, másrészt az, hogy én se kértem ezt túl erélyesen, ami utólag nézve nem is volt hiba. Én szépen ki is néztem a feladatokat, amiket Z. M.-nal is leegyeztettem, mivel ő ismerte a tagok tudásszintjét, és nem lett volna jó, ha túl erős példákat viszek (túl gagyiktól nem kell tartani). Így vártuk az alkalmat, mikor is ő egy bő órával a diákkör kezdete előtt felhívott, hogy mégse kell menni, mivel az osztálya (?) kitalálta, hogy délután készüljenek a két héttel későbbi valentin napi témanapjukra. Én persze ezen kellően felháborodtam, mivel egyrészt enyhén szólva sem szeretem, ha mások semmibe nézik a munkámat, a felkészülésemet a diákkörre, másrészt pedig az utolsó pillanatos lemondást különösen pofátlannak érzem, hiszen lehetett volna más programom is arra a napra. Z. M. mondjuk eljött volna, ahogy még egy tag, de 2 tagot keveseltem, így nem láttam értelmét megtartani, főleg, hogy a Cs. I.-ügy óta presztízskérdés a létszám. Mindenesetre a mondott indokot én csak ürügynek érzem, hiszen ha korábban is ismert volt, hogy azon a délutánon más programjuk lesz, akkor más időpontot kellett volna megbeszélnünk, ha viszont tényleg akkor derült ki, amikor a hívás született, akkor borítékolható, hogy az osztály jelentős része úgy se maradt ott néhány ember villámötletének hatására, így aztán különösebb jelentősége már a 4-6 diákkörösnek se lett volna. Ezek után én azért felajánlottam egy másik időpontot, bár ezek borítékolhatóan rosszak voltak, de jobbat a szorgalmi időszak kezdete miatt nem tudtam mondani (ha a 2-3 héttel korábbi megegyezéskor mondják, hogy nem jó ez az időpont, akkor a megelőző 2 hétből lett volna mindenkinek jó), ők meg május végét, az újabb vizsgaidőszakot javasolták, amibe én természetesen nem mentem bele, hiszen az már újabb készülést jelentett volna, és semmi garancia arra, hogy az nem lesz ugyanilyen felesleges. Ezután megmondtam nekik a magamét a Facebook-csoportban, és közöltem, hogy én nekik többet nem szervezek semmit. Ezt megírtam Z. M.-nak is, hogy ha gondolja, vigye tovább nélkülem, minden alkalommal ő tartva a diákkört, de én ilyen embereknek nem vagyok hajlandó ingyen dolgozni. Ugyanezt megírtam a diákkört patronáló tanárnak is, aki beszélt Z. M.-nal, engem pedig maradásra biztatott, így aztán meg is volt a kalamajka. Én haragudtam az eset miatt, Z. M. pedig valamilyen szinten védte az osztálytársait, és túlzásnak érezte azt a hangnemet, ahogy beszéltem velük, és ahogy írtam róluk a tanárnak. Ez a vita eléggé elmérgesedett köztünk a Facebook-on, így szerencsés volt a svájci út, mivel össze voltunk zárva, így aztán mást nem tehettünk, minthogy megbeszéljük az ügyet, ami többnyire sikeres is volt, én pedig a tanár kérésére egyéb programokat hajlandó voltam szervezni, de annak a bandának előadást tartani nem. A vita során érintettük a Cs. I.-ügyet is, aminek kapcsán Z. M. kicsit mintha védte volna őt: szememre hányta, hogy szervezőként mi lett tavaly év végén, és azt is mondta, hogy igazából amit gondolok, az nem teljesen biztos (ezzel szemben felém Cs. I. a bosszú tényét soha sem cáfolta - bár meg se erősítette -, csak egyszer az igazgató felé, a rádióinterjút megelőzően, pedig az ügy nyilvánosságot is kapott az iskolában a kizárás által). Szerencsére viszont a kirándulás során elég jól elvoltunk, így nem vesztünk össze.