Sajnos az egyetem mellett egyre kevesebb időm van sok mindenre, köztük a blogírásra is. Ez szomorú, de hét közben szinte sose jutok oda, hogy ilyesmit írjak a koliban, hétvégén pedig sokszor elmegy az idő arra, hogy utolérjem magam a tanulmányok és egyebek terén. Sajnos az SZDK-t sem tudom annyira segíteni, amennyire szeretném, aminek a fő oka nem is az időhiány, hanem az az egyszerű fizikai paraméter, hogy hét közben nem vagyok otthon, így személyesen gyakorlatilag semmilyen segítséget nem tudok adni, semmit nem tudok elintézni az ügy érdekében. Az pedig, amit csinálok, hogy Facebookon és e-mailben szervezkedek, kevés. Sajnos az új elnök, L. R., akit az én támogatásommal választottak meg elnökké, egyáltalán nem vevő a segítségemre, ami persze javarészt tanácsokat jelentene. Ő rendre más véleménnyel van azokról, és nem fogadja meg azokat. Előfordult, hogy még el is küldött melegebb éghajlatra, mondván, hogy fogadjam el, hogy ő az elnök, és töke ki van, hogy állandóan írogatok. Én ezen a hangnemen persze kiakadtam, hiszen a kritikáimmal és a tanácsimmal csak segíteni akartam őt, és azt akartam, hogy még sikeresebb legyen az SZDK. Ráadásul játszhatja nekem az önérzetes, független elnököt, de ahhoz sikerek kellenének. Ha sikeres lenne, amit csinál, annak örülnék a legjobban, nem érdekelne, hogy az én módszereimmel, vagy más, új módszerekkel csinálja. De amíg az eredmények azt mutatják, hogy nem talált ki jobbat, addig azért elvárható lenne, hogy jobb híján kövesse az én tavalyi módszereimet. Ezt persze ő nem így látja, aminek az eredménye: másfél hónap alatt 2 diákkör megszűnése, amivel gyakorlatilag lenullázta az ezen a téren elért tavalyi második féléves munkámat (akkor nőtt 2-vel a diákkörök száma), a diákkörökről szóló plakát kirakása több mint másfél hónapba telt (az én időmben két hét után kint volt, úgy, hogy akkor indult az SZDK), így a kilencedikesek jelentős része sokáig nem is tudott a diákkörökről, és a nyílt napon sem láthatták a nyolcadikosok, hogy nálunk ilyen is van. Lehet, hogy a hiányos hírverés is okozta a két diákkör megszűnését. A Facebook-oldal sincsen megfelelően szerkesztve: alig hetente jelennek meg új tartalmak (az én időmben ezt a számot még nyáron is (!) túlszárnyaltuk a heti két visszaemlékező bejegyzéssel, a tanévben pedig szinte minden nap jelent meg valami), az eredmény: másfél hónap mindössze 8 új ember lájkolta az oldalt, miközben jött körülbelül 170 gólya az iskolába. Az én időmben már az indulás hetében elértük a 100 lájkot, és nem sokkal később a 200-at is. A tervezett sportnapi vetélkedőből ténylegesen semmi sem lett: az „elnök úr” a sportnap utáni héten jött rá, hogy lement a sportnap úgy, hogy ott sem volt. De azért még közölte, hogy ennyi idő (több mint 3 hét) alatt ezt amúgy se lehetett volna megszervezni. Én ennél kevesebb idő alatt is sikeresen megszerveztem programokat. Év elején indult egy nyereményjátékunk, aminek a folytatását L. R. vállalta, de ez is tragikusan alakult: a tervezett feleletmentesítőkből semmi se lett, a Facebook-oldalon és egyéb helyeken sem volt kellően hirdetve a játék, ennek eredményeként kevesebben kapcsolódtak be abba aktívan, mint az általam tavaly szervezett programok bármelyikébe, holott azok tanítási idő után, az iskolában zajlottak, míg a nyereményjátékba való akítv bekapcsolódás a Facebookon, pár lájk elkattintásával is lehetséges volt. Ezután ezt a gyenge szervezést L. R. azzal próbálta javítani, hogy engem kért fel sorsolni, mint alapító elnököt. Én ebbe az SZDK érdekében bele is mentem. Az egyetlen dolog, ami a tavalyi színvonalon sikerült, az az első interjúnk volt, ami közte, mint új, és köztem, mint volt elnök közt készült. Itt csak a megjelenés lassúságát lehet gondként említeni. Viszont a gimi népszerűsítése a diákkör által általános iskolákban szintén nem megy olyan jól, mint tavaly, bár az is lehetséges, hogy ez is csak a gyenge hírverés jele, és igazából működik ez a tavalyi számban. Szerencsére erre még van másfél hónap.
Miután L. R. nehezen viselte a sorozatos kritikáimat (mivel semmi sem változott, újra és újra kritizáltam), és kiosztott, én hosszan leírtam neki a szándékaimat, és azt is, hogy az én támogatásom nélkül nem lenne elnök (megtehettem volna, hogy az ellenfele diákköre előttre írom ki a nyitóülést, ahol az ő támogatói nyilvánvalóan többségbe kerültek volna. Ráadásul ez a záróülésen be is következett, ahol ezt kihasználva lemondhattam volna, és mivel L. R. jelen sem volt, nyilvánvalóan esélytelen lett volna – a lemondást nem kellett volna előre közölnöm). Közöltem vele azt is, hogy én ezt az ámokfutását nem fogom tétlenül nézni, és ha nem hajlandó privát párbeszédre velem, akkor ezekről az ügyekről ülést kezdeményezek (amit a szabályzat alapján megtehetek és ő köteles elnökként ezt 30 napon belül kiírni), ahol majd ugyanerre a párbeszédre nyilvános formában lesz kénytelen (vagy lemond). Ez a levelem aztán meghozta a hatását, azonnali hangnemváltás következett be, és újraindult a párbeszéd, sőt egy héttel később megszervezésre került a halogatott elnöki interjú is, bár a plakátok kirakása még ekkor sem, még október közepére sem következett be. Így történhetett meg az is, hogy a volt matektanárom telefonon szidta nekem ekkor már az új elnököt, hogy nem csinál semmit, "semmi diákköri élet nincs". Ebben a hangulatban került tehát sor az elnöki interjúra, aminek keretében L. R. még a nyereményjáték kisorsolására is felkért, mint alapító elnököt, én pedig ezt nem is utasítottam el, hiszen már reklámozva volt a Facebookon is, így negatív képet festett volna az SZDK-ról, ha én ezt visszautasítom.
Az interjúra még korábban beküldésre került néhány névtelen kérdés, amik körülbelül fele a Cs. I.-féle kizárási ügyet firtatta. Ezeknek különös fűszerezést adott, hogy az interjút Cs. I. egyik osztálytársa készítette velünk, aki így viszonylag jól ismerte őt. Ezekre a kérdésekre válaszul fel kellett elevenítenem a kizárás előzményeit, beszélnem arról, hogy elnökként hogy érintett, hogy az én diákkörömhöz tartozott az egyetlen kizárás, ami ráadásul egy korábbi barátomat érintette, válaszolnom kellett arra, hogy korábban miért kedveltem olyan nagyon őt, hol dicsértem agyon, mit szólt ő a kizáráshoz és az bosszú volt-e a részemről, miért beszéltem a balhé után vele közös élő rádióadásban, mit szóltam, hogy L. R. lekéste a szavazást, ki tetszik Cs. I.-nak (erre természetesen tisztességből nem válaszoltam), hajlandó lennék-e valaha kibékülni vele és mi kellene ahhoz (bocsánatkérés kéne, de a békülés nem lenne egyenlő a bizalommal), ha haldokolna, megmenteném-e (nyilvánvalóan nem lennék gyilkos), szerintem ő miért csinálta a szemétségét a sok segítség után, a tavaly novemberi szavazás előtt miben segített, hogy szavaznnánk, ha eljönne egy ülésre és vissza akarna lépni az SZDK-ba (L. R. és én is esélytelennek értékeltük ezt, de ha mégis megtörténne, ő Cs. I. ellen szavazna, míg én bocsánatkérés esetén mindenképp támogatnám, idióta magyarázkodás esetén elküldeném melegebb éghajlatra). Egyéb kérdésekben például L. R.-t is értékelnem kellett, én pedig a másfél hónap semmittevéshez nem akartam a nevemet adni, így röviden, de egyértelműen kifejtettem a véleményem ("ma a másik jelöltet támogatnám"), vagy reagálnom kellett arra a Facebook-bejegyzésre, ami az elnökválasztás előtt L. R. ellen irányult, és 160-an belájkolták, beszélnem kellett az elnöki pozitív (matek diákkör, interjúk, sikerek), és negatív (diákkörmegszűnés, Cs. I.-ügy) élményeimről. Emellett már az interjút készítő saját kérdésére agyondicsértem Z. M. diákkörét, beszéltem az egyetemről, és az elnöki munka nehézségeiről, meg persze még néhány kérdésről. Az interjú hangulata végül a megfogalmazott kritikák ellenére jó lett, a végén kettesben maradtunk a készítővel, akivel még ezen kívül is egész jót beszélgettünk az egyetemről és a Cs. I.-ügyről. Egy érdekes dolgot mondott: ő lehetségesnek tartja, hogy a látszat ellenére Cs. I.-t nagyon is megérintette az összeveszésünk, csak nem tudja, hogyan hozhatná helyre. Ezt arra alapozta, hogy ő az összeveszésünkkor nagyon megváltozott, azóta sokkal zárkózottabb, szótlanabb, flegmább, bunkóbb lett. Na most persze ez is egy lehetőség, ami nem valószínű, hogy ki fog derülni, hiszen ez a megváltozása lehetett tőlem független is, és magának a megváltozásának lehetett az eredménye az összeveszésünk és nem fordítva. A valóság persze valószínűleg a kettő közt van valahol: alapból is negatív irányba változott, de ezt az összeveszésünk még jobban felgyorsíthatta (aminek az oka nem feltétlenül az, hogy ő a barátságunk tönkremenetelét sajnálta, lehetséges az egyéb veszteségek - rohamos hírnévromlás, látogatás az igazgatóiban, verseny elbaszása, rádiós fricska, tábor elbaszása, rekordlétszámos fricska, záróvetélkedős fricska, kizárás, stb - okozta rosszkedv, vagy akár egy hasonló sértettség is, mint amit én érzek). Mindenesetre annak az esélye kicsi, hogy békülne, csak nem tudja a módját, hiszen ez az interjúban leírásra került, de nem tette meg a bocsánatkérést (persze nem valószínű, de lehetséges, hogy nem olvasta az interjút és senki más sem hívta fel a figyelmét az őt érintő kérdésekre). Az interjú hangulata még ennek a szomorú témának a hatására se romlott el, de ami késett nem múlott: bekövetkezett az interjú után, amikor a kihalt, sötét buszmegállóban egyedül vártam az azon a viszonylaton közlekedő utolsó vasárnapi járatot, amikor feltűnt Cs. I., aki még felém is nézett, én pedig rögtön, első reakcióként hangos köhögéssel reagáltam, hogy tényleg mindenképp észrevegyen. Ennek ellenére ő nem köszönt nekem (én előre eldöntöttem hónapokkal ezelőtt, hogy ilyen esetben előre nem köszönök neki, de ha ő köszön, azt fogadom), hanem csendben továbbment, én meg vártam tovább a buszt. Ebben a hideg, sötét, kihalt környezetben, ezután az interjú után ennek valami rendkívül szomorú hangulata volt, amit utána az esti, sötét buszutam csak tetézett, ahogy az esőben figyeltem a tovatűnő fákat...
Az interjú aztán szépen megjelent, és szerencsére semmilyen negatív visszhang nem érkezett. Ezek után végre L. R. is elkezdett valamit csinálni, megvalósult két újabb népszerűsítése a giminek és kikerült a plakát is, és végre jobban elkezdte a Facebook-oldalt is népszerűsíteni. Azért persze még van hová fejlődni, de már kezdek örülni.
Az egyetem egyre fárasztóbb, főleg így, hogy a kötelező 30 krediten túl a szakkolis órák, és egyéb emelt órák további 15 órával növelik a heti elfoglaltságot, a szakkolis nyelvórákkal több nap is 9-10 körül végzek. Mivel tartok már most a vizsgaidőszaktól, és attól, hogy nem sikerül megszereznem a 4,5-ös átlagot, ami a szakkollégiumi bentmaradás feltétele, így valószínűleg még a kelleténél is többet tanulok, és még csak nem is a legjobb hatásfokkal. Ez persze a gimiben is így volt az elején: több tanulással is volt két tárgy kilencedikben, amikből féljegyre álltam félévkor vagy évvégén, míg végzősként, a követelményeket, a tanárok szokásait maximálisan kiismerve minden tárgyból csak annyit tanultam, ami feltétlen szükséges volt a biztos (tehát nem a rizikós, féljegyre megadós) ötöshöz. Mindeközben az emberi kapcsolataimat egyre felületesebbnek érzem, valahol elveszve a gimi és az egyetem között: a gimis ismeretségek, barátságok már meggyengültek (erre ráerősít a Cs. I.-ügy is, de azon kívül is megtörtént, már nyár óta másokkal sem szerveztünk közös kocsmázásokat és az általam imádott kártyapartik is elmaradoznak), az ismert, megszokott környezet is hiányzik a kedves, ismerős, baráti tanárokkal, szinte honvágyam van a gimim iránt. Mindeközben pedig még az egyetemen sem alakultak ki olyan szorosabb barátságok, mint amilyenekre vágyom: a kollégiumban a 3 új kémiaszakos hallgató közül a másik kettő összejött egymással, így az ő körükben rendre kívülállónak érzem magam, egy vegyészhallgató jár fölöttem is, aki kedves, bár néha kicsit tudálékosnak érzem. Emellett a koliban sajnos a többség a kikapcsolódás olyan formáit preferálja, amiket én kevésbé: míg a kártya nem túl népszerű, az esti focik, de méginkább a számítógépes játékok annál inkább, ezek viszont engem kicsit sem izgatnak, így legfeljebb a filmklubok maradnak. A szobatársaim egyike is teljesen ebbe a körbe tartozik, ráadásul vele gyakorlatilag beszélgetni se lehet: hozzászólok gépezés közben (az idő 90 %-ában ezt csinálja), a válasz jobb esetben is csak egy hümmögés, személytelen az egész... A másik szobatársam már jobb ebből szempontból, vele azért lehet beszélni valamennyit és a kártyát sem utasítja el teljesen, bár csak másodlagos, harmadlagos kikapcsolódási formának számít nála is. Iszogatni szintén legfeljebb vele lehet, a másik szobatárssal nem. Ami persze jó bennük, az a tolerancia: aludni mindig hagynak, ha lefekszem. A többi kollégistával is ez a felszínes kapcsolat valósult meg eddig, néha beszélünk a konyhában vagy a filmklubon és ennyi... Persze ezért én is hibás vagyok, én ismerem is magamat, tudom magamról, hogy egy már összeszokott közösségbe nehezen illeszkedek be, és egyébként jobban szeretem a kisebb társaságot, valahogy személyesebb úgy a hangulat, ráadásul azt is tudom magamról, hogy átlagban a pár évvel fiatalabbakkal jobban kijövök, mint a pár évvel idősebbekkel (ez tavaly, végzősként nagyon látható is volt), ami viszont most gólyaként egyelőre hátrány. Így aztán néha nagyon egyedül érzem magam, valahogy nem találtam még olyan embert, akivel kellően egy hullámhosszon lennénk, egy rugóra járna az agyunk, vagy hogy a tavalyi SZDK-intejúban Cs. I.-nak mondott szövegemet idézzem: "akiben magamat látom" (persze aztán ez se bizonyult nagy sikertörténetnek). De ami késik, nem múlik.
Az egyetem mellett bevállaltam még KöMaL-dolgozatok javítását is, első hónapban egy könnyebb példával kezdve. Mint utólag kiderült, ez nagy hiba volt, ugyanis 360 dolgozatot kellett kijavítanom, és míg az első 50-ért 60 Ft-osával fizettek, az utolsó 60-ért már csak 6 Ft-ot, aminél még árufeltöltőként is jobban kerestem. Mindenesetre azért tanulságos volt a feladatjavítás, és meg kellett állapítanom, hogy én egy nagyon precíz versenyző voltam. Egyébként meglepően kevesen küldtek az ismerőseim közül feladatot, de például egy csaj igen, aki be is jön. Amin meglepődtem, hogy sem K. E. (vele nem vagyunk rosszban, így kétlem, hogy a rosszindulatú javítástól tartott volna), sem Z. M., sem Cs. I. (az ő tavalyi lelkessége alapján lehetséges, hogy nem akart nekem lehetőséget adni a lepontozására, a tőlem való félelmére utalhat az is, hogy nem ment el az első Erdős iskolába, ahol szó volt arról, hogy idéntől esetleg szervező legyek - ebben az esetben őt is én ellenőriztem volna éjszakánként, ami nyilván ellentétes hangulatban telt volna, mint a tavalyi kártyázásaink, iszogatásaink). Következő hónapra egy nehezebb példát választottam, amit remélhetően kevesebben küldenek be, ráadásul különös szépséget ad neki, hogy a gimim egyik tanára küldte be a feladatot.
Megszerveztük az első tudományos pikniket is a TudÁShow csapatával közösen, ahol én kaptam az első előadást, ami nem kis megtiszteltetés volt: a tanulmányi versenyekről beszélhettem. Egyébként a helyszínt is én szerveztem be nekik a szakkollégiumba, az igazgatóval megbeszélve. Az alkalom jól sikerült, és találkoztam egy olyan lánnyal is, akivel utoljára két éve, egy kémiatáborban láttuk egymást, valamint jót beszélgettünk azzal a csajjal is, aki bár bejön nekem, elmondta, hogy neki más tetszik (ezt barátként tette, így legalább egy pofáraesést megtakarítok). Sajnos nekem idejekorán el kellett mennem szakkolis találkozóra, bár végül is, ez is érdekes volt, egy idősebb hallgató beszélt a külföldi tapasztalatairól. A piknik szervezőivel ekkor jól kijöttünk, ráadásul egy héttel korábban, a Kutatók éjszakája után boroztunk is együtt, viszont a hónap végén volt egy kis nézeteltérés: miközben én szervezem be nekik a helyszínt a szakkoliba, én intéztem el az igazgatónál, én tartom miattuk a hátam, mikor eltüntetik a vízforralót (volt erre példa), még arra se méltattak, hogy a következő alkalom plakátján szerepeljen a nevem (csak apró betűvel, valamelyik sarokba vagy alulra vártam volna el), én pedig ezt szóvá is tettem, de megértést egyikőjüktől se kaptam, arroganciát annál inkább. Ezek után azt fontolgatom, hogy a 2. alkalom után kilépek a szervezőcsoportból (a 2. alkalomra már korábban ígéretet tettem), bár nem ezt akarom, szeretem ezt csinálni, meg van is azért néhány rendes ember köztük is, ráadásul egyikőjük szervezi a februári utat a CERN-be, ahova én is megyek.
A szakkollégiumok egyébként tetszenek, hasznosak, bár fárasztóak a nyelvórák is. A szakmai előadások néha még kicsit magasröptűek (talán jobb lenne, ha nem ugyanazt hallgatnák a gólyák, mint az ötödéves mesterszakosok), de teher alatt nő a pálma... Csütörtök esténként pedig mindig külön vendégelőadók jönnek, akik eddig többnyire érdekes tudományos vagy gazdasági témákról adtak elő, és sor került egy oktatásügyi vitára is néhány magas rangú egyetemi emberrel.
Az őszi szünetben megrendezésre került a KöMaL-ankét is, ahol a legmagasabb elérhető díjban, a Metropolis-díjban részesültem, mivel több pontversenyben is az első 10-ben voltam. Sajnos a korosztályomból már kevesebben voltak, és most nem is a többiekkel aludtam, hanem a szakkoliban, így az esti dolgokból sajnos kimaradtam. Mindenesetre azért így is nagyon jót beszélgettünk többekkel, köztük egy kedves lánnyal kimondottan sokat, aki jövőre szintén Pestre akar jönni az ELTE-re. Remélem, fogunk még beszélni. Sajnos a tanáraim nem jöttek el, pedig már velük is szívesen váltottam volna élőben is néhány szót. (Szerencsére Cs. I. sem jött.)
Voltam nagyszüleimnél is, és elcsendesedett a vihar, ami a biliben szeptemberben kialakult, amikor nálunk járva nagyapám megfenyegetett, hogy ha veszekszünk tesómmal, ő hazamegy, én meg beidegesedve (eszembejutott a ballagásom előtti zsarolása is) mondtam, hogy ha ezt szeretné (és nem szeretne köztünk lenni), akkor hazamehet, ő pedig ezen megsértődött, és a hátam mögött (a szemembe nem) elmondta, hogy nem akarja, hogy menjek hozzájuk, így én nem is firtattam a látogatásokat, míg nagymamám meg nem hívott több mint egy hónap után ebédre, amikor sikerült megbeszélni a dolgokat. Ezután az őszi szünetre már 3 éjszakára is meghívtak.