A versenyek folytatódtak: volt egy újabb tesztverseny, ami közepesen sikerült, azután pedig utaztunk Cs. I.-vel a már említett csapatversenyre, ahol országos negyedikek lettünk, szerencsére a tudásommal nem voltam a csapat átlagszintje alatt, viszont Cs. I. most elég visszafogottan adta elő magát. Másnap volt a megyei fizikaverseny, ahol K. D. sajnos hibátlan dolgozatot írt, én pedig 1 pontot vesztettem, így csak 2. lettem. Másnap utaztam is a matek OKTV döntőjére. Idén direkt egy másik szakkollégiumban kértem szállást, mint tavaly, hogy ezt is meg tudjam ismerni. Az egyetemisták ritka jófejek voltak, még jobbak, mint a másik helyen. A szobák is jobban tetszettek, annak ellenére, hogy itt nem volt hűtő (a másik helyen van), mivel tágasabbak a szobák ugyanannyi emberre, és tanulni is több hely, 2 szobánként van egy kis szoba pluszba íróasztallal és egy ággyal. Így ha a szobatársak hangosak, félre tudok vonulni akár tanulni, akár aludni, és vendég is fogadható abban a szobában. Persze nagy igazság, hogy a kollégiumi élet élvezhetősége leginkább a szobatársakon múlik. Ezt már versenyeken, felkészülési hétvégéken sokat tapasztaltam: jó szobatársakkal öröm együtt lakni, rosszakkal már egy éjszaka után azt várja az ember, mikor mehet haza. A bentlakók közül ráadásul egy este alatt találkoztam több korábbi ismerősömmel is, ami újabb előny (bár ismerősök a másik szakkollégiumban is vannak). Másnap az OKTV viszonylag jól sikerült, 3 példából 2-t megoldottam, ez reális teljesítmény (ahhoz, hogy mindhárom példa olyan legyen, amit meg tudok oldani nagy szerencse, 2-nél kevesebbhez szerencsétlenség kellett volna). Kérdés persze, az ellenfelek hogy boldogultak. Volt olyan év, hogy ezzel már nyerni lehetett, de olyan is, hogy még az első 10 helyre se volt elég.
Másnap nagyon készültem egy tesztverseny döntőjére. Sajnos Z. M. kérelmét elutasították, nem vehet részt a döntőn. Azért is igazságtalan ez, mert például a döntőbeli szobatársamnak, aki a szomszéd megyéből jött, kevesebb pontja volt, mint Z. M.-nak, akit nem engedtek versenyezni. Sajnos ezen a versenyen amit el lehetett baszni, azt el is basztam. A sok példa megoldása érdekében túlságosan fel voltam bátorodva a tavalyi sikerem után és könnyelműen is jelölgettem be válaszokat (például ahol egy kérdés legnagyobb megoldását keresték és válaszként 4 szám volt lehetőségként, illetve az, hogy "Ezek közül egyik sem", ott örültem, hogy a legnagyobb szám megfelelő volt, és nem kerestem még nagyobbat, pedig volt, így nem volt jó a válaszom. Ehhez persze hozzájárult, hogy a korábbi években belénknevelték - más versenyzők is szörnyülködtek, mert most más évfolyamon is volt ilyen turpisság -, hogy a "Nem lehet meghatározni", Ezek közül egyik sem" típusú válaszokkal nem kell foglalkozni, sose az a megfejtés. Hát, most eljött a kivétel.). A sietség miatt most még az átlagnál is több olyan példát is elrontottam, amit egyébként tudtam volna. Ezen túl tavallyal szemben idén szerencsém sem volt, azoknál a kérdéseknél, ahol 5-ből 3 választ kizártam és a maradék 2-ből tippeltem, egy se jött be, tavaly pedig mind. Ez így együtt minden idők legrosszabb döntős pontszámomat eredményezte, bár meglepő és kicsit megnyugtató módon az első 20-ban még így is benne voltam, ami persze (19. hely) nagy visszaesés a tavalyi (egyébként nem reális) 4. hely után és a megyei fordulón elért országos összehasonlításban mért 6. hely után (ez már közelebb áll az általam reálisnak tartott 7-10. helyhez), de jó érzés, hogy sokaknál még akkor is jobb vagyok, amikor semmi nem jössz. A program a szokásos volt néhány új múzeummal kiegészítve: a hangszermúzeum előadással együtt például igen érdekes volt. Este iszogattunk és kártyáztunk egy jót a szobatársakkal, úgyhogy magát a versenyt leszámítva minden jó volt. Ezután végre egy hét versenyszünet (tavaszi szünet) következett, amikor meglátogathattam nagyszüleimet, volt húsvét is. Meg persze készülhettem a következő döntőre.
Érdekes dolog történt: D. D. fél évvel a "randi" (amiről kiderült, hogy ő csak baráti találkozónak gondolta) után rámírt, hogy adjak neki tablóképet. Nem tudom, hogy most ezzel mit akar, mindenesetre ezen nem múlik, adok.
Apám írt nekem egy levelet ajánlottan. Nem tudom, mit akar megint. Húsvétkor az ő szüleihez is kimentem, szerencsére sikerült olyan időpontban, hogy ne találkozzunk. A szülei teljesen ugyanúgy viselkedtek velem, mint korábban, az összeveszésünk témáját pedig kínosan kerülték.
A legutolsó döntőn 18. lettem, ami hasonló eredmény, mint tavaly, de egy hajszállal gyengébb (akkor 15. voltam). Összességében nagyjából reális eredmény, maximum néhány hellyel lehetett volna jobb. A verseny után elkezdhettem készülni az érettségire, pihenni most sincs időm. Ezen túl tartottam egy hét alatt 3 matek diákkört is, mert az egyik taggal ezt beszéltük meg, készülni akart a saját döntőjére, én meg persze segítettem, nehogy rajtam múljon a sikere, főleg, hogy 1. helyen jutott be, a tanára pedig nem tart neki egyáltalán versenyfelkészítő szakkört (na nem mintha az én diákköröm olyan színvonalú lehetne, mint egy rendes szakkör, de a semminél biztos, hogy jobb). Ez is elég fárasztó, mert Cs. I. olyan gyorsan fejlődik, hogy már egyre nehezebb dolgom van, nekem is egyre nehezebb példákat kell előadnom, már nem az van, mint az első hónapokban. Nem is tudom, mit csinálnék, ha még nem ballagnék és jövőre is tarthatnám a diákkört... (Valószínűleg bevenném Cs. I.-t társszervezőnek, mert a tudása a közös témákban - azokban, amikhez szükséges tételeket, fogalmakat már mindketten ismerünk - hasonló szinten van, mint az enyém, sőt a múltkor egy olyan példát oldott meg, ami nekem nem sikerült. Persze a matekban sok példához nem is nagy előismeret, hanem egy-egy jó ötlet kell, ami kortól független, hogy éppen eszébe jut az embernek - ilyen volt ez a példa is -, de mindenképp mutatja a nagy tudását, még úgy is, hogy fordított eset szerencsére többször fordul elő.)
Volt egy csaj a suliban, akivel nem rég meglepően jól elbeszélgettünk és még jól is néz ki. Egyik nap megláttam, hogy egyedül van az aulában, így odamentem beszélgetni. Ez ismét jól indult, de nem túl jól végződött: kiderült, hogy van pasija (odajött). Hozom tehát a szokásos "szerencsés" formámat.
Megvolt az utolsó szolnoki matekos hétvége is. A feladatmegoldó versenyen még úgy is 1. lettem, hogy az utolsó fordulóra nem készültem, mivel tavaly ilyenkor már nem volt és előzőleg a honlapon úgy írták, hogy idén se lesz. Most rajtam kívül csak Cs. I. jött az iskolából, de azért így is jól elvoltunk. A harmadik szobatársunkkal este kártyáztunk, meg iszogattunk egy jót. Másnap még megittuk a maradék bort, ezzel kicsit elcsapva a hasunkat. Nekem sikerült kultúráltan hányni (sikerült a matekóra végéig visszatartanom, még ki se kellett kéredzkednem, így a szünetben nyugodtan el tudtam intézni), de Cs. I. sajnos haza felé odahányt a vasútállomásra, amikor a tanár is ott volt, így kénytelenek voltunk beismerni az ivást. Ezért kaptunk egy kis lebaszást, de nem volt vészes.
Egyre rosszabbul érzem magam így barátnő nélkül. Vannak csajok, akik bejönnek, de olyan nagyon most egyik sem tetszik. Ez jó lehetőség arra, hogy elkezdjek többnél is próbálkozni, miután az őszi sikertelenségek eléggé elvették a kedvem. Valamit most már tenni kell. (Közben kiderült, hogy V. E. nem mondott igazat, mikor az eltérő vallásával indokolta, hogy nem akar velem randizni - azóta összejött egy fiúval, aki szintén nem Jehova tanúja.)
Születésnapomon sokan felköszöntöttek: anyum, nagyszüleim, Facebookon közel 60 ismerősöm. Ez nagyon jól esett. Volt több csaj is, akitől nem számítottam köszöntésre, ennek külön örültem. Annak viszont nem, hogy két csaj is, akikkel viszonylag sokat szoktam beszélni, és én fel is köszöntöttem őket, nem tették ezt meg, ahogy Cs. I. és Z. M. sem, akiknek különösen sokat segítettem az utóbbi időben (nekik mentségükre szóljon, hogy én se köszöntöttem őket, bár akkor még Z. M.-t nem is ismertem, Cs. I.-vel pedig egyszer beszéltünk csak előtte egy verseny döntőjén). Apám is felköszöntött és találkozni is akart, de én közöltem, hogy így, hogy még bocsánatot sem kért azért, hogy hamis tanuzással vádolt, nem akarok vele találkozni. Ezzel céloztam arra, hogy ha kérne, találkozhatnánk, de ezt nem tette meg, csak közölte, hogy a születésnapomon nem akar velem veszekedni, tudomásul veszi a döntésemet.
Cs. I. a köszöntés elfelejtése után egy kérdésemre vissza se írt, így már szóvátettem a dolgokat. Ezt hamar sikerült megbeszélni, nem lett belőle komolyabb vita szerencsére.
Tesóm többször megfenyegetett, hogy tönkreteszi a ballagásomat. Ezzel elérte, hogy inkább fizetem a megspórolt pénzemből az éttermet, ahova így lehetőségem van őt nem meghívni (egyébként itthon ettünk volna). Ezt érte el a szemétségével. Ezek után nagyszüleimhez mentem hétvégére, akiket meghívtam a ballagásra. A hangulat viszont rosszabb volt a szokásosnál: nagyanyám egyszer kifőzdének, másnap pedig hurkasütőnek degradálta azt az éttermet, ahová hívtam őket (a valóságban ez egy frissen felújított előkelő étterem a belvárosban). Erre én megmondtam neki, hogy ha nem akar jönni az ebédre, akkor nem kell, kereshet helyette egy hurkasütőt. Erre már nem szólt semmit. Nagyapám búcsúzáskor még megzsarolt: ha tesómat nem hívom el az étterembe, ők sem jönnek. Erre én közöltem, hogy ezzel engem nagyon megsértenek, és eszemben sincs tesómat meghívni, ha így meg szeretnének sérteni, nyugodtan otthon maradhatnak. A zsarolás híre anyumhoz is eljutott, aki közölte, hogy ha a szülei nem jönnek, akkor ő sem jön, hanem itthonra rendel hidegtálakat. Ezzel hosszú veszekedés, alkudozás vette kezdetét: én közöltem, hogy otthonra hiába szervez ellenünnepet, én nem leszek ott, és ünnepelhetik nélkülem a ballagásomat. Neki is elmondtam, hogy mennyire megsért, ha visszautasítja az éttermi meghívásomat, és azt is leszögeztem, hogy az biztos, hogy nem járja, hogy más szabja meg, hogy én a megspórolt pénzemből kit hívjak étterembe, legfőképpen nem fogok fizetni egy olyan emberért, aki megfenyegetett, hogy tönkreteszi a ballagásomat. Az alkudozás vége az lett, hogy anyum fizet, tesóm pedig jön, de amint olyanná válik a helyzet, anyum férje hazaviszi. Ahhoz is ragaszkodtam, hogy én határozhassam meg, hogy mikor válik a helyzet tarthatatlanná (anyum sokkal engedékenyebb, ha ő szabná meg, csak menne a szokásos ejnye-bejnye, de végig ott maradna tesóm, bármit is csinál). Tesóm pedig a hazazavarás mellett a megspórolt pénzével és a nyaralással is fizet akkor, ha rendbontást csinál. Így vágtunk tehát neki a ballagásnak.
Apámat a ballagásra sem hívtam meg a hamis tanúzással való vádja miatt. A szüleit természetesen meghívtam, ő pedig látta náluk a meghívót, ami után számon is kért. Én ismét közöltem, hogy így, hogy nem kért bocsánatot sem ezért, nem akarom meghívni. Erre nem írt vissza és nem is jött el.
Még a ballagás előtt lezajlott az utolsó rangosabb verseny is (bár annyira ez sem rangos): a megyei matekverseny. Minden feladatot megoldottam, reményeim szerint jól is, úgyhogy bízok a legjobbakban (eddig mindig megnyertem ezt a versenyt). Az érettségi mellett készültünk Cs. I.-vel egy közös csapatversenyre is, sőt ő még kérte, hogy az érettségi és az ő fizikaversenyének döntője előtti héten is legyen diákkör, de ez később az ő betegsége miatt meghiúsult. Z. M. ugyanakkor a korábbi diákkörre sem jött el, hanem cserbenhagyta a csapatot és inkább fodrászhoz ment, és még közölte azt is, hogy neki ez így "jó"... Tette mindezt azok után, amennyit az évben segítettem neki a diákkörökön és azokon túl is (például mikor az egyik versennyel kapcsolatban közölte a matektanár, hogy nincs ideje megírnia a kérvényét, azt is én írtam meg).
Próbálkoztam egy másik csajnál is, de mikor Facebookon beszéltem volna vele, elég hamar közölte, hogy "pihenne, bocsi". Erre aztán nem írtam, utána visszakérdezett, hogy mi újság, de már láttam ebből a reakcióból, hogy aligha jöhetek be neki.
Idő közben megjött a matek OKTV eredménye is, ami a vártnál is jobb volt: 5. lettem, ezzel én értem el az iskolában az összes OKTV-n a legjobb helyezést, tehát megnyertem az ezzel járó díjat is (tavaly csak a 2. legjobb volt az enyém). Így tehát K. D.-t is megelőztem (őt még egy másik diák is megelőzte).
Az a megtiszteltetés érte a diákköröket és így engem is, mint az egész ötletgazdáját, hogy benne lehetünk az évkönyvben, méghozzá nem is akárhogy: én írok egy általános bemutatkozást és minden szervező ír egy bemutatkozást a saját témájáról is (én a matekról). Ezt meg is tettem, és a bemutatkozás, visszaemlékezés mellett arra is figyeltem, hogy név szerint kiemeljem azokat, akik a legtöbbet tették a diákkörök összességéért (alapító tagok és szervezők), például L. R., aki jövőre reményeim szerint az utódom lesz az elnöki poszton. A matek diákkör leírásában Z. M. egyszeri szerepeltetése mellett többször is méltattam Cs. I.-t: beleírtam, hogy 1. helyen jutott az egyik legrangosabb matekverseny döntőjébe, hogy jövőre átvenné a szervezést, hogy az volt a gondja a diákkörrel, hogy túl rövid és nem elég nehezek a feladatok. Egy idézetét is bele akartam írni, miszerint "a matekot nem szeretni olyan, mint nem lélegezni", és ezt a magyartanár konkrétan a címnek javasolta, így Cs. I. idézete lett a cím. Ezen túl még az osztályom leírását is velem íratta meg az utolsó pillanatban a magyartanár, így elég sok szövegem lesz az évkönyvben.
A legjobb versenyeredményt elért diákkal interjú is készül az évkönyvbe, így újra megjelenek ilyen formában is (tavaly a városi kitüntetés miatt szerepeltem). A magyartanár miután olvasta a matek diákkörről írt leírásomat és benne Cs. I. dicsérését, Cs. I.-t kérte fel arra, hogy megcsinálja velem az interjút. Ennek nagyon örültem, közvetlenebbül tudok beszélni egy matekos barátommal, mint tavaly egy humántagozatos csajjal, akivel előtte nem is nagyon beszéltem. Az interjú jól is sikerült, bár Cs. I. kicsit nehezen találta a kérdéseket, végül szépen összejött neki és nagyon jól esett az a sok elismerő szó, amiket a kérdésekbe csempészett és annak is nagyon örültem, hogy az egyik kérdésébe beleíratta, hogy jövőre átvenné a diákkört. Persze a sok információ és elmélkedés mellett én is visszadicsértem őt. Az interjúban beszéltem a teljesítménykényszer fojtogató érzéséről és a diákkör jövőjéről is, bele értve azt, hogy a következő elnök személye sok diákhoz közelebb hozhatja a szervezetet, mint nekem sikerült.
Így érkeztünk el a ballagás napjához. Az étteremben szerencsére nem történt rendbontás, a ballagásra pedig már nem jött tesóm. Itt a laboráns ajándéka várt az asztalomon, ami nagyon jól esett (egy bonbon). Az ünnepségen megkaptam az iskola emlékplakettjét is a legjobb versenyeredményt elért diák díja mellé, így két helyen is kint marad örökre a képem az aulában. A rokonoktól pénzt kaptam, így összejött a pénz egy laptopra, ami jól jön majd az egyetemen. Vacsorázni még elmentem unokatesómmal és apai nagyszüleimmel is.
Elérkezett az érettségi hete is. Első nap még izgultam, de szerencsére a szövegértés (kb 38 pontom lesz a 40-ből), és a szövegalkotás is jól sikerült, mivel pont egy Tamási-novella volt, amit viszonylag jól tudtam értelmezni, ráadásul pár éve nyaraláson voltunk Tamási farkaslakai szülőházában, így néhány életrajzi adatot is tudtam írni, ezzel azt a hatást keltve, hogy én aztán nagyon otthon vagyok az irodalomban. Másnap matekból szintén jól teljesítettem, akár még a hibátlan érettségi is meglehet. Töriből a feladatokban csak 1 pontot vesztettem a 45-ből, és az esszék is viszonylag jók lettek szerintem, mivel több olyan téma is volt, ami eléggé ment (Mária Terézia úrbéri rendeletéről, Sztálinról és Bethlen konszolidációjáról írtam). Elégedett vagyok, megérte a sok készülés.
Nagyon furcsa érzés volt elhagyni az iskolát, de erről majd egy külön cikkben írok.